MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Hét-tó vidékén végigutazni olyan, mint Olaszországban kocsikázni a Garda- vagy a Comói-tó partján: meseszép, de főszezonon kívül hátizsákosként komoly kihívás. Tíz fokban platón vergődni nem annyira nagy élmény, de egy izraeli pár megment minket, így csodás utazásban lesz részünk...

Nem vagyok egy konyhatündér, de kihasználva azt a ritka alkalmat, hogy a Tromén Hostelben a konyhát is használhatjuk, már hajnalban a tűzhelynél serénykedem. Az eredmény egy kiadós reggeli Endre örömére, majd a főzőcskézéssel eltékozolt idő következtében egy nagy rohanás a buszterminálra - az én nem annyira nagy örömömre.   

A Junínból San Martín de los Andesbe közlekedő buszokat csak chipkártya segítségével lehet igénybe venni. Hanyagolandó a papírfecni formátumú jegyeket ez kétségkívül környezetkímélő megoldás és praktikus is az itt lakók számára, viszont egy kis macera a magunkfajta turistáknak, merthogy a menetdíjon felül még kifizethetjük a kártya árát is, amit jó esetben soha többé nem használunk.

San Martín de los Andes - ahová szűk fél óra alatt érkezünk - a Hét-tó vidékének legkevésbé festői környezetben épült, ennek ellenére leggazdagabb, legelitebb és legszebb települése fából készült, nagy luxusvillákkal, virágillatú, élénkzöld kertekkel, teniszpályákkal és rendezett parkokkal, amikben olyan vén fenyők nyúlnak az égig, hogy a törzsüket négy ember sem érné körbe. Hiába a csípős szél, a langyos napsugár és a barátságos hangulat ahogy a város más lakóit, úgy minket is az utcára csalogat azután, hogy a Hostel Secuoya nevű szállásunkon elfoglaljuk 24 dolláros parányi, de tiszta szobánkat. 

 San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban

A város főtere közelében rábukkanunk egy turinform irodára, ahol készséggel felvilágosítanak a közeli Chachín-vízesés létezéséről, továbbá arról, hogy főszezonon kívül a vízesés csak borsos árú, privát taxival látogatható. Láttunk már néhány zuhatagot az elmúlt két évben, ezért spórolási szándékkal lemondunk róla. Marad a város körüli gyalogos bócorgás. 

Szürkületkor fagyos szél támad, így visszatérünk a szállásra. A hostelben ismét van konyha, így ma is előrukkolhatok nem létező főzőtudományommal, amiből egyéb nyersanyagok hiányában egy túrós-tejfölös tésztának álcázott ricottás-joghurtos gnocchira futja. A konyha a hostelben megszálló hátizsákosok közkedvelt találkozóhelye, ahol rendszerint egyidőben többféle nyelven folyik a társalgás. Mindenre számítok, de a legkevésbé arra, hogy valaki a következő percben tökéletes magyarsággal szólít meg és mutatkozik be arra hivatkozva, hogy a recepción a regisztrációs könyvben látta a nevemet.

     A 234-es út a Hét-tó vidékén

 A srác román fotós és magas szinten beszél még vagy 8 idegen nyelvet. Endrével gyorsan egymásra találnak, alig egy óra leforgása alatt eltűntetnek két üveg vörösbort. Nem egy visszahúzódó típus, a második üveg után kiváltképp megered a nyelve.

- Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
- A '90-es években egy ideig Magyarországon dolgoztam, egész pontosan Budapesten.
- Mit?
- Drogdílerkedtem. Abban az időben nálatok mindent lehetett - röhög.

Kicsit nehezemre esik leplezni a meglepettséget, de mégiscsak jól sikerülhet, mert a srác rezzenéstelen arccal folytatja:

- Aztán jobbnak láttam kereket oldani. A legtöbb barátom meghalt kábítószertúladagolásban még mielőtt elérte volna a harmincat, vagy lesittelték, és azóta is rács mögött ül. Európában nincsen senkim. Sőt, tulajdonképpen máshol sincs. Hol itt élek, hol ott, de amúgy erre a célra az egyik kedvencem Mexikó. Ötvenegy országban fordultam meg eddig.

A srácok lassan elég magas véralkoholszintet ütnek meg ahhoz, hogy egy számomra ismeretlen, kilencedik nyelven folytassák a társalgást, ráadásul a konyhában is fagypontra hűl a hőmérséklet a dohányzók által folyton kitárt ajtón beáramló 120 km/órás szél hatására, így a szobába húzodom vissza, ahol gyorsan elandalít a langyosság és a süvítő szél hangja. 

 San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak

Másnap Endrén nem mutatkoznak a tegnap elfogyasztott jó fajta argentin borok utóhatásai, így a hideg reggel ismét korán, a buszterminálon talál bennünket. A cél Villa La Angostura, de a terv az, hogy csak a nagy zsákokat vitetjük el egészen a városig, mi lepattanunk pár kilométerrel arrébb a Laguna Hermosánál, és majd az esti órákban eredünk a nagy csomagok nyomába. Az ötlet sajnos már a San Martín-i buszterminálon kudarcot vall, ugyanis a sofőrök - amúgy érthető módon - nem vállalják nélkülünk a nagy csomagok Angosturába szállítását. 

Így történik meg, hogy 20 kilós zsákokkal a hátunkon vagyunk kénytelenek letudni azt a 6 km-es sétát a földúton, ami a 234-es számú autóúttól a mókás nevű Pudu Pudu-tó érintésével a Laguna Hermosához vezet. Hogy méltatlanul miért ez az egy tó kapta a Gyönyörű nevet a vidéken az az argentinok titka marad, mert a Hét-tó vidékének minden egyes állóvize álomszép, hihetetlenül kék és olyan kristálytiszta, hogy ha akarom, a több méter mély szakaszokon is meg tudom számolni az összes kavicsot az alján. 

Endre a Laguna Hermosánál

Lago Machonico

Visszakutyagolunk a bekötőút végéhez, ahol felvesz bennünket egy platós autó. Platón utazni alapvetően nagyon jó dolog, de gyorsan kiderül, hogy 12 fok alatti hőmérséklet és 50 km/órás, jéghideg szél esetén mellőzendő utazási forma. Bő tíz perc alatt érkezünk meg a Machonico-tóhoz, ami épp ellenkező irányban van, mint amerre igyekszünk, de megér egy fotót, úgyhogy leolvasztjuk platóhoz fagyott végtagjainkat, majd lemászunk a kocsiról. Új barátaink nem Villa La Angostura felé igyekeznek, úgyhogy búcsút veszünk tőlük és annak tudatában, hogy a következő, menetrend szerinti buszjárat öt úra múlva várható, stoppolni kezdünk. 

Fuvarra várva a 234-es út szélén

Az út szélén álló kilátóról a völgyben elterülő tavak látványa lélegzetelállító, így minden autós megáll bámészkodni, de felvenni sokáig senki nem akar minket. Vagy teli vannak, vagy nem sikerül empátiát ébresztenünk bennük, pedig elég látványosan vacogunk az aszfaltcsíkon. Felmálházzuk a hátunkra a csomagokat és szélvédettebb helyet keresünk, de sokat ez sem javít a helyzeten.

Lago Espejo Chico

A fagyhaláltól végül egy fiatal, izraeli pár ment meg minket, akik pár hetes vakációjukat töltik a Hét-tó vidékén. Az egész délutánt együtt töltjük, mert nekik bérelt kocsijuk van, nekünk pedig térképünk és több órát kitöltő programunk, amibe végül belefér egy cauquén les az Espejo, azaz Tükör névre hallgató tó partján. A cauquén egy úszóhártyás lábú, karcsú, lúdszerű szürke madár, ami kedveli Argentína déli csücskének hűvös és szeles éghajlatát. Endre következetesen csak kamu kémnek hívja.

     Ő itt kérem egy kamu kém

A Hét-tó vidékén nem csak a tavak szépek, hanem a vízesések is. Megállunk fotózni a Rio Filucóba 20 méter magasról aláhulló Vullignanco-zuhatagnál, így kompenzálva a San Martín környékén elmaradt vízesésélményt.

     A Vullignanco-vízesés

Kezd lemenni a Nap, mire befutunk Villa La Angosturába. Megköszönjük az izraelieknek a fuvart, majd kipattanunk a még nyitva lévő turinform iroda ajtaja előtt. Az iroda dolgozói tüneményesek, és tanácsukra villámgyorsan rábukkanunk a mindössze 20 dolláros, gyönyörű szobákat kínáló Hotel Rio Bonitóra, ami ár-érték arányban egyértelműen az elmúlt két év csúcsa. Minden tiszta és új, a radiátorok ontják magukból a meleget, Magyarországon egy ilyen szobáért 20 000 forintot is elkérnének. Most már csak a gyomrunk korgásán kellene enyhíteni, ami megint komoly kihívás, mivel 9 előtt semmi nem nyit ki, és ami ki is nyit, iszonyatosan drága. 

Naplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öble

Villa La Angostura iránt táplált szerelmem első pillanata, amikor felfedezem az utcán sorakozó, szebbnél szebb díszcsomagolású csokoládékat kínáló boltokat. Tiszta Svájc! Bár vacsora gyanánt kapható volnék minden ravaszságra, ezekbe a boltokba sem sikerül bejutnunk. Végül az első, sziesztát megszakító bárban kötünk ki, ahol kénytelenek vagyunk a tárcánk mélyére nyúlni. Durván 15 dollárért szalonnába tekert sült virslit kapunk, chucrutnak nevezett savanyított káposztával és egy kis sült krumplival.

Nem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz ki

Teletömött pocakkal, 30 fokosra felfűtött szobában nincs gond az alvással. Még jó, hogy Argentína ezen részén ingyen van a gáz!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Barilochétól északra fekvő Lanín-vulkánhoz utaztunk, ahol mesés táj fogadott minket. Hó, papagájok, csodás kilátás a Tromén-lagúnára és egy jópofa ravaszdi - ennyi történt pár óra leforgása alatt.

A barilochei utolsó reggel nagyon álmosan indul. Mindkettőnknek az a határozott meggyőződése, hogy mire kiérünk a terminálra, a Junín de los Andesbe induló busznak bottal üthetjük a nyomát. Tévedünk. A busz járó motorral ugyan, de még a parkolóban áll, amikor megérkezünk. Felpattanunk rá és a következő három órában tökéletesen belefeledkezünk a havas hegycsúcsok, örökzöld erdők, lankás dombok, kristálytiszta tavak és csörgedező hegyi patakok fantasztikus látványába. Nem sokkal azután, hogy átszeljük a Collon Cura-folyót és elhaladunk egy festői szépségű víztározó mellett, begurulunk Junín de Los Andes pici falujába. 

Elhagyjuk Barilochét

Junín de los Andesben nincsen semmi érdekes, ennek ellenére a falu főszezon idején rengeteg látogatót vonz a varázslatos táj és a környező nemzeti parkok miatt, így szinte minden helyi a turizmusból tartja fenn magát. Decembertől februárig az apró település vélhetően pezseg az élettől, most viszont hideg és szeles, téli álmát alussza. Minden házban van egy kiadó szoba vagy lakrész, ami üresen áll.

A Hostel Troménben kötünk ki, ahol meglepő módon mindössze 16 dollárért kapunk egy egészen kényelmes szobát, igaz az óránként kikapcsoló fűtés és a folyamatosan terjengő gázszag hagy némi kívánnivalót maga után. Az egész épületben rajtunk kívül csak két Buenos Airesből érkezett vándorárus száll meg, akik kínai portékát szállítanak a fővárosból a kontinens déli csücskében lakó honfitársaik számára. 

Lélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határában

Délután verőfényes napsütésben van részünk, ezt kihasználva körbejárjuk a kissé kihalt települést. Így ismerkedünk meg Hernandezzel, aki ahogy meghallja, hogy magyarok vagyunk, nagyon lelkesen mesélni kezd azokról a nagytestű szarvasokról, amik azóta élnek a Hét-tó vidékének erdőiben, mióta egy múlt századbeli angol kalandornak vadászni támadt kedve, és az akkori Magyarországról ideköltöztetett néhány szarvaspárt.

- Mivel korábban kiirtották a pumákat, természetes ellenfél nélkül úgy elszaporodtak a szarvasok, hogy a populáció mára több milliósra hízott. Nem tudnak velük mit kezdeni. Vadászszezon idején a szarvashús ára egyenlő a marháéval - okoskodik Hernandez.   

A fickó jól ismeri a környéket, így azt is tőle sikerül megtudnunk, hogy a másnapra tervezett Lanín Nemzeti Parkot a chilei határra tartó buszokkal lehetséges megközelíteni.

Átkelés a Rio Collon Curán

Másnap már hajnalban a buszterminálon ácsorgunk. A jegyárus kialvatlan fejjel, kissé flegmán világosít fel, hogy a nemzeti parkhoz szezonon kívül nincsen közlekedés. Megemlítjük neki, hogy úgy tudjuk, a fél órán belül érkező chilei busz érinti a park bejáratát, de a nő tovább akadékoskodik, miszerint amennyiben oda szeretnénk utazni, egészen a Chile közepén fekvő Villarricáig kell megvennünk a jegyeket. Szerencsére a sofőrök kicsit rugalmasabban kezelik a kérdést, így fejenként alig több, mint 3 dollárból ússzuk meg az amúgy csak 40 perces fuvart. 

Vékony, tavaszi dzsekiben pattanunk le a buszról a határ előtt valamivel, ahol óriási meglepetés fogad minket. Amíg a faluban nyoma sem volt csapadéknak, addig a vulkán lábánál mindent 8-10 centis friss, vakítóan fehér hó borít. Szerencsére akad a táskámban sál, sapka, kesztyű, de így is fürgén kell szedjük a lábainkat a ropogós hóval takart erdei ösvényen, hogy ne vacogjunk a hidegtől. 

Tavaszi hó borítja a tájat

A zuzmarás erdő látványa lenyűgöző. Az élményt tetőzi, amikor egy kövérke, szürke nyúllal sikerül összetalálkoznunk az egyik kopasz bokor alatt. Nem egy modell alkat, azonnal rémülten menekülni kezd, ahogy meglát minket. A nyomába eredünk, és bár gyorsan eltűnik a szemünk elől, helyette temérdek madarat sikerül lencsevégre kapni a fehér, téli erdő sűrűjében. A legtöbb fa törzsén magellán harkály néven ismert tűzpiros fejű, fekete testű madarak kopácsolnak olyan elmélyülten, hogy sokszor az sem tűnik fel nekik, hogy alig három méterről fotózzuk őket. Van közöttük teljesen fekete, vélhetően ő a tojó, mert olykor kacérkodva kergeti el a közelébe férkőző vörös fejűeket. 

Magellán harkály

Egy másik fán egy egészen nagy csapat papagáj ücsörög. Papagájt eddig csak trópusi környezeteben láttunk, így alig akarunk hinni a szemünknek. A cachaña loro egy különleges, hűvöskedvelő fajta, így megél még innen jóval délebbre, a  Falkland-szigeteken is. 

     A cachaña loro bírja a hideget

Bő egy órán át követjük az ösvényt az erdőn keresztül, amikor elfogynak körülöttünk a fák és egy lávával borított platón találjuk magunkat. A vulkán csúcsából sajnos nem sok látszik, az egészet sötét hófelhők borítják, amik ráadásul vészesen közelednek felénk. Kikapni egy jókora hóvihart egy vulkán oldalában nem annyira mókás dolog, ezért menekülőre fogjuk, vissza az erdő felé. A felhők elakadnak mögöttünk egy völgyben, így megússzuk egy kis szitáló havasesővel. 

     A Lanín-vulkán előtti lávamezőn sétálok

Az út túloldalán a nemzeti park faháza álldogál, egy fiatal csaj a parkőr. Hasznos információkkal szolgál, miszerint az ösvény túloldalán, a háztól mintegy 6 km-re található a Tromén-lagúna. Bár a hó elállt, azért nagyon hideg szél fúj, de tudom, hogy hiábavaló kísérlet volna Endrét visszatartani az újabb, két és fél órás sétától. A lagúna gyönyörű, de nem állítom, hogy az elmúlt pár napban nem láttunk már hozzá foghatót. Lassan kezdem megszokni, hogy Argentínának ezen a vidékén minden utca végén van egy kristálytiszta, mélykék tó egy havas hegycsúccsal a háttérben. 

Endre a Tromén-lagúna partján

Amiért mégis megérte a séta, azok az araucariák. Nagyon tetszetős örökzöldek, amiknek az ágait körkörösen elhelyezkedő, tüskeszerű levelek borítják. Első rénézésre olyanok, akár egy nagyon szigorúan fegyelmezett fenyő, amiknek az ágai tökéletes mértani pontossággal illeszkednek egymáshoz. Annyira kedvelik Dél-Amerika ezen csücskének hűvös éghajlatát, hogy képesek 30 méternél is magasabbra megnőni. 

A másik érdekes dolog a colihue névre keresztelt, tövisben végződő, igen erős nád, amivel az őslakosok gyakorlatilag tökéletes, 6 méter hosszú dárdákat kaptak készen a természettől. A mapuche indiánok ma is előszeretettel használják, de már nem fegyverként, hanem hangszerként, amit trutrucának hívnak.

Colihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánál

Nem sokkal dél után érkezünk vissza a nemzeti park bejáratához, ahol szeretnénk leinteni egy Junín de los Andesbe közlekedő autóbuszt. Állítólag egy óra magasságában jön majd valami, addig pedig reménykedünk, hogy amíg itt vagyunk, a Lanín-vulkán is elődugja az orrát a felhők gyűrűjéből, ezért kitartóan rakosgatjuk a kamerát jobbra-balra a legjobb beállítást keresve. 

     A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül

Ahogy a beállítással szenvedünk, valami nagyon meglepő dolog történik. Az erdőből egyszerűen csak kisétál Vuk, és egyenesen felénk tart, mintha nem volna jobb dolga a vulkán előtti pózolásnál. Azonnal előszedem az elemózsiás csomagot és kenyérrel kínálom, amit ő - szerencsére - jó néven vesz. Ebben a pillanatban kitisztul az ég. A vulkán hóval borított csúcsa előtti kis ravasszal elkészül a Mirador vélhetően legjobb természetfotója. Rázendítünk a "fürge róka lábak"-ra, majd ahogy az illik, megérkezik a busz és visszaszállít minket Junín de los Andesbe.

Ilyen képet nem sűrűn lövünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Bariloche egy csepp Tirol Dél-Amerikában. Olyan érzés fog el minket ide érkezvén, mintha Svájcba csöppentünk volna: havas hegycsúcsok, mélykék színű tavak, bernáthegyik a parkban, málnakehely az étteremben. Egyik pillanatról a másikra a latin nemtörődömséget a német precizitás váltotta fel. Kivéve persze a buszközlekedést...

Buenos Airesben hideg van, az ég is borús. Visszajövünk majd nyáron, amikor sokkal kellemesebb a klíma, különben is a Patagónia túra előkészítése okán sietős a dolgunk. Hiába ültünk végig már több mint 1000 kilométert Argentína területén, ismét kénytelenek vagyunk bevállalni egy nagyon hosszú buszutat. 

A délután 3-kor induló, Barilochéba tartó éjszakai járatra vásárolunk két jegyet. A jegyárus csaj azt mondja, ha készpénzzel fizetünk, elenged 30 %-ot az árból. Kevesebb mint 900 pesót, kb. 55 dollárt hagyunk ott egy jegyért. 

Ki nem állhatom az éjszakai buszokat, de van, hogy egyszerűen nincsen jobb megoldás. Argentína a világ nyolcadik legnagyobb országa, európai szemmel elképzelhetetlenek a távolságok. Vannak olyan, Patagóniába tartó buszok, amik napokig egyfolytában úton vannak, mégsem lépik át az ország határát. Mi csak Barilochéba igyekszünk, ami még messze nem Patagónia, de így is 1600 kilométer utazás vár ránk. 

Soha nem akar véget érni

Nagyon lassan hagyjuk el a fővárost, már sötétedik, mire feltűnik az országút. Hosszú az éjszaka, mintha sosem akarna véget érni. Zökkenőmentesen hasítunk délnyugatnak a nyílegyenes, tökéletes minőségű aszfalton, ami mentén több száz kilométeren át alig akad lakott település. Egyszer, valamikor hajnali 2 tájékán megállunk. Santa Rosa az, jó 600 kilométerre Buenos Airestől.

Lassan pirkad. Ahogy a koratavaszi reggelen a felhők által szűrt nap gyenge fényénél körülnézek, máris feltűnik, hogy mennyire megváltozott a táj. A zöld mezőket kopár sziklák váltották fel, amiket sztyeppenövényzet borít, olykor pedig fákkal tűzdelt bozótos töri meg a monoton tájat. 

Közeledik Bariloche

Neuquén után feltűnnek a horizonton a hegyek. Derekukat fenyőerdő, tetejüket pedig vakítóan fehér hósipka borítja. A fák között akadnak lombhullatók is, de azok többsége még épp csak fehér vagy rózsaszínű virágait kezdi bontogatni, jelezve, hogy amíg Argentína északi részén tombol a nyár, addig a kontinens déli csücskében épp csak pedzegeti érkezését a tavasz. Odakinn nincs több 6 foknál, s mivel a busz első ülései mentén a fűtés nem szuperál, nyári meleghez szokott testem azok után is rémesen vacog, hogy már minden létező göncömet magamra húztam. Fáradtságtól elcsigázva pislogok ki a fejemből. Nem leplezem örömöm, amikor az indulástól számított 25. óra elteltével az egyik sofőr elkurjantja magát: Bariloche!

Lecihelődünk. Bár a buszterminál a külvárosi részben található, ezúttal nem érezzük magunkat veszélyben. Ami itt fogad bennünket, az cseppet sem hasonlít egyetlen latin országban megszokott külvárosi képre sem. Már maga a terminál épülete olyan, akár egy alpesi fogadó, jól tervezett, szépen kivitelezett, igényes épület, ahol enni lehetne a padlóról. 

Gyalog kelünk útnak a Nahuel Huapi névre hallgató, hihetetlneül sötétkék tó partján. Háttérben az Andok havas csúcsaival olyan látványt nyújt, amihez foghatót az elmúlt két évben még nem láttunk. Úgy 40 perc kutyagolás után érkezünk a parányi belváros egyik terére, ahol a csomagokkal letelepszem egy padra, amíg Endre megkísérli a lehetetlent: megfizethető szállást találni. A park hemzseg a tavasz első langyos napsugaraiban sütkérző vidám fiataloktól és családoktól. Két padot nagy tappancsú, gyönyörű bernáthegyi kutyacsalád foglal el. Gyorsan rájövök, hogy nem a napi sétát tudják le, hanem igazából modellkednek. Egy tüneményes bernáthegyi kutyakölyök háttérben a Nahuel Huapival és a havas hegyekkel kétségkívül pompás fotótéma, és sok turistának megér néhány dollárt. 

Bariloche főtere nappal és éjjel

Másfél óra múlva, amikor már épp kezd rám sötétedni, Endre visszatér. A Hostel Patanukban kötünk ki, ami a tó és a 237-es számú főút közötti keskeny, de sűrűn beépített partszakaszon található. A társalgó közvetlenül a tóra és a szemközti havas hegyekre néz. A puritán, de tiszta szoba 350 pesóba, durván 23 dollárba kerül. A magas árért cserébe konstans 42 fok van a kizárólag maximum hőfokon üzemelő radiátoroknak köszönhetően. Az éjszakát kitárt ablakoknál töltjük, de így is majdnem megkukulunk a hőségtől, és komoly aggodalmaink támadnak, hogy reggelre a szobaablakunkon kiáramló hőtől leolvadnak a Andok hósipkái.

Ilyen kilátás fogad minket a hostel ablakából

Másnap reggel ismét buszra pattanunk, amivel szűk fél óra alatt Pañuelóba érkezünk. Pañuelo egy kikötő, ahonnan az Arrayanes Nemzeti Parkba és Chilébe indulnak hajók. Nem, mi ezúttal nem szállunk hajóra, a kikötő csupán kiindulópontja a mai gyalogtúránknak. A büfében elmajszoljuk a világ legdrágább szendvicsét, majd útnak indulunk. 

Kilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóra

A Laguna Escondida és a Lago Perito Moreno mélykék, fantasztikusan szép tavát érintve haladunk hegyi ösvények mentén egész Villa Taculig, majd hol az erdőben, hol a hegyekben tekergőző aszfaltúton át jutunk el este 6-ra a Colonia Suiza névre keresztelt parányi faluba, ahonnan nem visz tovább út. 

Én a Laguna Escondida partján

A faluban ma kézművesvásárt tartottak, de már majdnem mindenki összepakolt és hazament. Sajnos épp zárórára toppanunk be farkaséhségtől szenvedve, de még időben ahhoz, hogy megvásároljuk egy bajor srác utolsó adag német kolbászát savanyúkáposztával és egy szeletet a legfinomabb feketeerdő tortából, amit életemben ettem. Leküldünk rá egy korsó házi sört a piaccal szemközti vendéglőben, miközben egy gigantikus kandalló tüzénél van szerencsénk kiolvasztani a hidegtől elgémberedett végtagjainkat. Szent habakukk! Hol vagyunk? Tirolban vagy Argentínában? 

Ez most Tirol?

Az utolsó előtti busznak az online menetrend szerint 20:10-kor kellene indulnia Barilochéba, az utolsónak pedig 22 órakor, és erről a helyiek sem vélekednek másként. Jól ismerjük a latin mentalitást (értsd: a busz akkor jön, amikor a sofőr úgy gondolja), ezért biztos, ami biztos már 19:40-kor ott toporgunk a buszmegállóban... tizedmagunkkal. Ezen döntésünket gyorsan megbánjuk, mert naplemente után a hőmérséklet villámgyorsan zuhanva eléri a zérót. 20:10-kor sajnos nem jön semmi - hiába azért az argentinok is dél-amerikaiak -, a helyzet este 10-ig változatlan. Azon a tíz itt ragadt emberen kívül, akik most velünk együtt kezdenek hozzáfagyni a kézművespiac bejárati kapujához (beleértve egy nyolc hónapos bébit és két 7-8 éves gyereket), sehol egy teremtett lélek. A hideg már-már csontig hatol, a hó is csak azért nem esik, mert túl hideg van hozzá. Éhesek és szomjasak vagyunk, fázunk.

A piac területén áll néhány üres hordó. Egyet kigurítunk a buszmegállóba, száraz fát pakolunk bele és tüzet gyújtunk, majd olyan közel bújunk hozzá, hogy néhány perc alatt kis híján mindenki odakozmál. Várunk, várunk és várunk. A tűz közben leég, fakészletünk kimerül. Nem merek belegondolni, hogy a reggel még milyen nagyon, de nagyon messze van. 

Próbálunk túlélni

Fernando - az egyik itt ragadt fickó - egész este hívogatja a busztársaságot, de nem meglepő módon nem érkezik válasz egészen 11-ig. Ekkor egy nő felveszi és közli vele, hogy az utolsó busz épp az imént ért be a terminálra és végzett a mai műszakkal. A buszsofőr úgy gondolta, hogy ma anélkül tér vissza Barilochéba, hogy öszeszedné a Colona Suiza-i utasokat. Fernando sűrű anyázások közepette leteszi a telefont, és közli velünk azt a nem túl megnyugtató tényt, miszerint a következő járat reggel 8 körül lesz várható. A slamasztikából végül egy barilochei fickó húz ki nem sokkal éjfél után, aki furgonjával épp arra jár és vállalja, hogy a teljesen elcsüggedt csapatot leolvasztja a kerítés oldaláról, aztán mint az összafagyott mirelitcsirkéket betuszkolja a kocsi hátuljába, és elfuvarozza a városba. Hajnali kettőkor kerülünk ágyba. 

Colonia Suizában rajtunk kívül csak a madár járt

A másnap délelőtt láblógatással telik, élvezzük a szobánkban továbbra is tomboló hőséget, hiszen a radiátorokat nem sietnek megjavítani. A kora délutáni órákban a Barilochétól 18 km-re lévő Cerro Campanario lábához buszozunk, ami vélhetően a vidék legszebb kilátója. A csúcsra ösvény és kétpados felvonó egyaránt vezet. A felvonó ára kissé borsos, ezért a 40 perces, de ingyenes kaptatót választjuk. A látvány szavakba nem önthető. Beszéljenek helyettem a képek!

Kilátás a Cerro Campanarióról

A kora esti órákban érünk vissza Barilochéba, ahol a hideg ellenére ellátogatunk Argentína állítólag legjobb fagyizójába, de a jeges lötty, amit fagylalt gyanánt a tölcsérbe gyömöszölnek, nem okoz maradandó élményt. Legalább drága. 

Ezzel szemben az El Fondo del Tio névre hallgató vendéglő málnakelyhe zseniális. Az elmúlt két hazai nyarat Dél-Amerikában töltöttük mindig valahol Venezuela és Bolívia között, ahol nem él meg a málna, pedig annyira szeretem, hogy könnyedén bele tudnék fulladni. A könnyem majd kicsordul, mikor elém tolják a kelyhet.

Két év után málnát eszem

Bariloche és környéke megvolt. Meseszép vidék, amihez foghatót még nem láttunk Dél-Amerikában. Holnap irány Junín de los Andes és a működő Lanín vulkán, ami reményeink szerint nem lesz kevésbé emlékezetes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hosszú, 1000 kilométeres utazás vár ránk Buenos Airesig, s bár előre tudjuk, hogy sok látnivalóval nem fog kecsegtetni a következő pár nap, ahol tudunk, szétnézünk kicsit. Yapeyú kegyhelye után megtudjuk, mi ihlette a Kis herceg szerzőjét a történet megírására, majd Colón üdülővárosában konstatáljuk, hogy Argentínában a főszezonon kívül nagyon unalmas utazni.

Elhagyjuk Posadast és elindulunk délnek. Első megállónkat 300 kilométer és négy óra elteltével tartjuk, Yapeyú falujánál. A település arról nevezetes, hogy itt született az argentin nemzeti hős, José de San Martín. Ettől még nem kéne, hogy érdekes legyen a turisták számára, de a hős szülőházának, valamint édesanyja és édesapja hamvainak egy furcsa emlékművet emeltek, ami már ok a megállásra.

A falu apró pályaudvarától alig tíz perc sétára található a kegyhely. Hétvége lévén a település teljesen kihalt, csak egy csapat kóborkutya kísér minket a mauzóleumig, ami szerencsére nyitva van. Odabent kinyalt katonalegények állnak őrt San Martín szüleinek urnája és az egykori ház maradványai előtt. Nem bírjuk az ilyesmit, így lövünk pár fotót, majd hátrahagyjuk az emlékhelyet.

Katona őrzi San Martín szülőházának maradványait

A mauzóleum mögül kilátás nyílik a Rio Uruguayra, melynek túlpartján már Brazília terül el. Mindegy merre nézünk, csak végtelen síkságot látunk. A kegyhelynél megtudjuk egy helyi asszonyságtól, hogy ma már nincs busz dél felé, így jobb híján kiállunk stoppolni a falu határát képező kapuhoz. Esni kezd az eső, de mire úgy igazán rázendítene, érkezik egy busz. Posadas felé tartanak, de a főútig szívesen kivisznek minket, ráadásul teljesen ingyen. Ingyen! Egy busz...

Yapeyú főtere tetszetős ugyan, de teljesen kihalt

Negyed óra múlva már a Ruta 14-en ácsorgunk, várjuk, hogy valaki megálljon. Két órán át nem történik semmi, így visszasétálok pár száz métert egy útszéli motelig, hogy megtudakoljam, mennyi egy szoba. Mikor épp kezet ráznánk a szálló tulajával az üzletre, látom, hogy Eri veszettül integet nekem. Csak egyedül kellett hagyni az út szélén, máris sikerült fuvart szereznie.

Ignacio Paso de los Libresbe tart. Azon túl, hogy talpig úriember (ergó nem hajt el azonnal, mikor megtudja, hogy nem csak Erit kéne elvigye), azt kell róla tudni, hogy a TV-nek dolgozik és odáig van az elnökasszonyért, Kirchnernéért. Jó fajta politikai vitával telik az utunk, ami egyébként szörnyen unalmas lenne, ha csak nézni kéne kifelé az ablakon. 

 Sült vese és kolbász - felüdülés a sok csirke és rizs után

Paso de los Libresbe este 9 óra magasságában futunk be, Ignacio egész a belvárosig visz minket. Nem könnyen találunk szállást, mert Paso de los Libres kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. Végül 23 dollárért sikerül szobát találnunk, majd jön a következő feladat, kaját kéne vadásszunk. Ez sem megy könnyen. Ami olcsó, az mind zárva van, így a végén kénytelenek vagyunk beülni egy elit étterembe. Sorrentinót (nagyra nőtt tortellini) és sült vesét vacsorázunk a gazdaságosság jegyében. Így sem alacsony a végösszeg, de legalább tényleg ehetőt sikerült magunkba töltenünk.

Paso de los Libresben nem sok látnivaló van. A főtéren Joaquín Maquariaga tábornok lovasszobra látható, de nem klasszikus pózban. A szerencsétlen katonaember húzza maga után a lovat egy emelkedőn, amit nem igazán tudok hova tenni, mivel Argentína ezen részén egyáltalán nincs semmilyen emelkedő.

Joaquín Maquariaga lovasszobra

A főtérről lesétálunk a Rio Uruguay partjára, ahonnan átlátni a még mindig Brazíliához tartozó Uruguaianába. Egy fokkal nagyobb és modernebb városnak tűnik Paso de los Libresnél, de nem fecséreljük a drága időnket arra, hogy átkeljünk megnézni. Ehelyett felszállunk egy városi buszra, amire a jegy átszámolva nincs 100 Ft, és kikecmergünk a pályaudvarra.

Uruguaiana már Brazíliában van

Concordia a következő állomásunk, ami újabb 250 kilométeres utazás. Bolíviában ekkora távokat leutazni egy nap alatt lehetetlen lett volna, ítt pedig röpke 3 óra alatt megérkezik az ember, ráadásul harmad annyiból. 5 dollárt fizetünk fejenként, ami majd ötöde a magyar útiköltségeknek. Entre Ríos útjai szögegyenesek, ráadásul nagyon jó minőségűek, a forgalom pedig minimális, ezért lehet haladni.

Concordia termináljáról besétálunk a főtérre abban a reményben, hogy menet közben rábukkanunk egy megfizethető szállásra. Hát nem. Concordia Paso de los Libreshez hasonlóan kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. A Lonely Planet által ajánlott olcsóbb vendégháznál senki nem nyit ajtót, így kezdünk kétségbe esni. Éppen azon törjük a fejünket, hogy visszabaktatunk a pályaudvarra, amikor szembejön egy hostel felirat. A hely sokkal inkább motel, mint hostel, de legalább megússzuk - hosszú alkudozás után - 22 dollárból az éjszakát.

   Ez már a Római part?

Naplementére ismét lebaktatunk a Rio Uruguay partjára, ahol mindenki kocog vagy a kutyáját futtatja. Egészen Római part hangulata van a helynek. Nincs már az a nagy meleg sem, mint volt innen északabbra, ránk telepszik egy kellemes, késő tavaszi hangulat. Már sötétben érkezünk vissza a főtérre, ami egész szépen ki van világítva. Az Arruabarrena palota épületét akár az Andrássy útról is teleportálhatták volna, annyira 19. század végi a fizimiskája.

   Az Arruabarrena palota éjszakai kivilágításban

Másnap délelőtt Concordia északi végébe buszozunk fel, ugyanis itt áll az a kastélyrom, amiben egykoron Antoine de Saint-Exupéry is eltöltött pár napot. Igen, az az Exupéry, aki a Kis herceget írta. A park, aminek a végében áll a múzeumként funkcionáló rom, egészen elhanyagolt. Az igazat megvallva nem érzem magunkat biztonságban, így felüdülés megpillantani a kastélyt.

A San Carlos kastélyt 1888-ban egy francia úr, bizonyos Conde Eduardo De Machy építtette, majd három év múlva magára hagyta. A környéken garázdálkodó bandák teljesen kirabolták az épületet, amit 1921-ben végül egy másik francia férfi, Fuchs Valon, valamint családja lakott be újra. 

   Eri a San Carlos kastély lépcsőjén

1929-ben Exupéry azzal a céllal érkezett Argentínába, hogy segítsen az ország első légi postájának megalapításában. Egyik repülőútja során gépe meghibásodott és a Rio Uruguay partján, a kastélyhoz igen közel kényszerleszállást kellett végrehajtson. Landolás közben az egyik kereke kitört, így kénytelen volt napokat eltölteni a San Carlos kastélyban. Állítólag ez a néhány, világtól elzárt nap ihlette arra Exupéryt, hogy megírja a Kis herceget. 

A kastély 1938-ban leégett, végképp átadva magát a múltnak. Csak az 1990-es évek végén láttak neki a renoválásnak, de Concordia önkormányzata végül úgy döntött, hogy meghagyják a kastélyt romnak. Exupéryre megemlékezvén a kastély kertjének a végében egy szobrot emeltek a Kis hercegnek.

     A Kis herceg kitekint szülőházára

Fotózás után visszabuszozunk a szállónkra, majd kisétálunk a pályaudvarra és folytatjuk utunkat délnek. Újabb 100 kilométert teszünk meg a végtelen nagy pusztaságban, mire befutunk Colón városkájába. A Lonely Planet azt írja róla, hogy Colón az Entre Ríos legszebb települése, a fővárosiak és a környéken élők közkedvelt üdülővárosa.

Először is, ilyenkor tavasz derekán Colónban még hideg van. Másodszor, mivel nincs szezon, minden zárva tart. Két órán át kullogunk fel és alá, hogy szállást találjunk, de sehol semmi. Nem ilyennek képzel az ember egy üdülővárost. Végül visszatérünk a pályaudvarra, aminek oldalában van egy apró hospedaje. Túlélni és spórolni jó lesz. Ételhez sem könnyű hozzájutni, ismét kezdődik a már napok óta tartó kajavadászat. Végül muszájak vagyunk beülni egy jobb evőbe, ahol megint a tészta-sült hús kombó a megoldás. A tésztával önmagában nem laknánk jól, a húshoz pedig nem jár soha semmilyen köret, így a kettőt szoktuk vegyíteni.

Colón egy elit üdülőváros mesés villákkal

Másnap délelőtt, röpke két óra alatt körbefutjuk a várost. A főutca és a Rio Uruguay partja egészen hangulatos még így, szezonon kívül is. Némelyik épület a Rózsadombot idézi fel bennem; lesüt Colónról a jólét. 11 óra magasságában pattanunk buszra, amivel a közeli Concepciónba utazunk. Egy újabb nagyváros, ahol állítólag nincsen semmi. Beleuntunk a kevés látnivalóba, így nem áldozunk újabb egy napot arra, hogy megnézzünk egy teljesen érdektelen, modern várost, így hát felülünk egy Buenos Airesbe tartó buszra. A Nap épp lebukik a horizont alatt, mire befutunk a hűvös és borongós fővárosba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hol jobb? sorozatunk eddigi részeiből az már kiderült, hogy Perut, Bolíviát és Venezuelát Magyarország még lenyomja, de Ecuadorral szemben már hátrányban van. Következő áldozatunk az a Paraguay, aminek földrajzi pozíciója a leginkább hasonlít hazánkéra, mivel az ország jó része mezőgazdaságra teljesen alkalmas síkvidék, tengeri kikötője pedig nincsen. Lássuk, hol tart most Paraguay, és jobb-e ott az élet, mint Magyarországon?

A Gallup 2014-es felmérése szerint Paraguay a Föld legboldogabb országa. Nem gazdasági mutatók alapján született meg a végeredmény, hanem olyan triviális kérdésekre adott válaszok alapján, mint hogy milyen gyakran nevet a megkérdezett személy, mennyire érzi, hogy környezete megbecsüli, mennyire kipihent, illetve hogy mennyire élvezi az életet. Paraguay Panamát ás Guatemalát megelőzve az első helyre került, mi pedig fejünkbe vettük, hogy három hét paraguayi kalandozás után gazdasági igazolást keresünk a végeredményre. Íme:

1) KERESETEK

Paraguay GDP/fő mutatója 2013-ban 4264 dollár volt, harmad annyi, mint Magyarországé. Ezzel a hivatalos statisztikát nézve Paraguay - Bolíviával karöltve - Dél-Amerika legszegényebb országa, nekünk azonban ez egyáltalán nem jött át. Bolívia és Paraguay között legalább akkora a különbség, mint Moldova és Norvégia között, ezért a világgazdasági mutatókat itt le is zárnánk.

Ma Paraguayban a minimálbér 1 millió 824 ezer guaraní, ami mostani árfolyamon számolva 377 US$-nak felel meg. Az országban járva-kelve az emberek ennél jóval magasabb kereseteket mondtak nekünk, az interneten kutakodva a 2013-as statisztikák alapján az átlag fizetések 4 millió guaraní, vagyis 830 dollár körül alakultak. Összehasonlítva a 2015-ös magyar adatokkal, a minimálbér nálunk (68 775 forint) 250 dollár, az átlagjövedelem (154 500 Ft) 562 dollár. Az adatokból kitűnik, hogy ma egy paraguayi havonta kb. 50 %-kal több pénzt visz haza, mint egy magyar. 

Ezek az adatok azonban könnyen megtévesztik az embert, mert Paraguayban - hasonlóan sok más dél-amerikai országhoz - a minimál- és átlagbéreket az adózott jövedelmekből vezetik le. Ez az ország aktív lakosságának csak 42 %-át teszi ki, a maradék 58 % nem adózott jövedelemből szerzi be a mindennapi betevőjét, ami a legmagasabb egész Latin-Amerikában.

Havi 38 dollárból próbálnak megélni

Ránézésre a falusi lét Paraguayban nem jelent gondot, mélyszegénységgel csak Asunciónban és Ciudad del Estében találkoztunk. A főváros még hagyján, de a brazil határon fekvő Ciudad del Este elég borzalmas hely, ahol állítólag a havi, be nem jelentett munka utáni minimálbér 2013-ban 183 000 guaraní, azaz 38 dollár(!!!) volt.  

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Paraguay nagy meglepetés volt Bolívia után, mivel mindenhol kaptunk blokkot, ami adófizetést feltételez. Az ÁFA 10 %, de alkoholra és elektronikai cikkekre Ciudad del Estében például nincs forgalmi adó.

Az ÁFÁ-n kívül egyetlen adóteher van, az IPS (Instituto de Previsión Social), ami a magyar társadalombiztosítással hozható párhuzamba. Ez a bruttó fizetés 9 %-a, de a munkáltatónak további 16,5 % adót kell befizetnie a munkavállaló után. A legnagyobb problémát Paraguayban pont ennek a munkáltatói adónak az elmaradása jelenti, mivel kevesebb büntetést jelent az adó elhagyása, mint maga az elvonás, ezért a munkáltatók 58 %-a nem fizet IPS-t az alkalmazottak után. Az elvonás tehát nem magas, aki vállalkozni akar, könnyen és költséghatékonyan teheti, bár a piac elég kicsi.

3) ÁRAK

Hiába a keresetek, ha abból nem sok mindent lehet venni. A hivatalos statisztikák szerint Paraguayban az éves infláció 4 % körüli, mi ennél sokkal komolyabb áremeléseket tapasztaltunk 2010-hez képest. Íme egy árlista a boltokban fellelhető árakról:

1 liter tej: 180 Ft
1,5 liter víz: 180 Ft
1 kg csirkemell: 850 Ft
1 kg darált marhahús: 1700 Ft
1 kg kenyér: 180 Ft
1 kg rizs: 180 Ft
1 kg paradicsom: 350 Ft
1 db tojás: 25 Ft

A listából kitűnik, hogy az élelmiszerárak Paraguayban úgy 30%-kal alacsonyabbak a magyarnál. Az elektornikai cikkek is olcsóbbak, hála Ciudad del Estének, ahol minden adómentesen kapható.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Magyarországon a legnagyobb gondot a lakhatás megfizetése okozza. A lakásbérlés és a rezsi sokak fizetésének több mint felét elviszi, ami nem teszi egyszerűvé a mindennapokat. A nemzetközi piacon a budapesti lakbérek mégis röhejesen olcsók, azonban nem sokkal kerülnek kevesebbe, mint Asunciónban. Egy átlagos, 80-100 négyzetméteres lakás havi bérleti díja Asunción biztonságos környékén 1,5-2 millió guaraní körül alakul, ami 85-115 000 forintnak felel meg. A bérleti díjak jellemzően nem tartalmazzák a rezsit, azonban az áram és a víz - hála az Itaipú erőműnek - közel ingyen van.

Toronyházak épülnek Asunción szerte

Lakást venni nem olcsóbb Asunciónban, sőt! Az árak legalább 40-50 %-kal magasabbak a budapestieknél, s mivel a bérlés megfizethető, a többség nem rendelkezik saját ingatlannal.

Az építkezés ezzel szemben olcsó. A telekárak is alacsonyak, mivel hely az van bőven, lakosból van kevés. A leghidegebb hónapokban sincs 20 foknál hidegebb, ezért nem kell a hőszigeteléssel, fűtésrendszerekkel szenvedni. Paraguayban kb. harmadannyiból építesz fel egy házat, mint Magyarországon, kész házat, lakást azonban drágábban fogsz venni.   

5) KÖZLEKEDÉS

Asunciónban és Ciudad del Estében, Paraguay két nagyvárosában 30-40 éves buszok közlekednek. Számuk ugyan van, de a pontos útvonalat kibogarászni sehol nem volt könnyű. Ezzel szemben legalább olcsó a városi tömegközlekedés, egy buszjegy ára átszámolva 135 forint.

A helyközi járatok sem drágák, de csak nagy távolságra. Egy Asunción-Ciudad del Este buszjegy ára 3500 Ft, ami 325 kilométerre nem rossz ár. Ha azonban bárhol megszakítod az utazásodat menet közben, nem sok kedvezményt kapsz. Volt, hogy alig 50 kilométerért lehúztak rólunk 25 000 guaranít, vagyis majd 1500 forintot.

A benzin literének ára Paraguayban 4600 guaraní, vagyis kb. 260 forint, szemben az otthoni 360 forinttal. Útdíj Paraguayban nincsen, illetve mi nem találkoztunk vele, tehát az autós közlekedés jóval olcsóbb, mint Magyarországon. Igaz, autópálya nem nagyon van, bár nincs is rá szükség, mert az alacsony népsűrűség miatt gyér a forgalom.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Paraguay nagyon ritkán lakott ország, két nagyobb várossal. Színházat csak Asunciónban láttunk, ez persze nem zárja ki, hogy Ciudad del Estében ne lenne. A tény attól még tény marad, a kultúra nem túl erős Paraguayban. Könyvtárat, könyvesboltot se nagyon láttunk, viszont Asunción volt az első város utazásunk során, ahol szembejött velünk egy LEGO bolt. A gyerekek szórakozása tehát már megvan, a felnőtteké azonban kimerül a kocsmázásban és az utcai piálásban.

Asunciónnak bulinegyede sincsen, el nem tudjuk képzelni, hogy a helyi fiatalok mivel múlatják az idejüket. Illetve igen. A többség hétvégente keres egy folyó- vagy tópartot és parillázik. A hússütögetés össznépi időtöltés, olyan helyeken is csinálják, ahol mi magyarok biztosan nem csinálnánk: gyártelepeken vagy épp az utca közepén.

Jobb híján marad a piálás

Paraguay lakói a legboldogabbak a Földön, amihez úgy gondolnánk, hogy hozzátartozik a minőségi szórakozás. Pedig nem. Ők pont attól érzik magukat boldognak, hogy a szabadidő eltöltésében nincsenek társadalmi elvárások. Süss húst, rúgj be és légy boldog!

Mindemellett a paraguayiakat nem dolgoztatják halálra. Az első 5 év kemény, hiszen addig mindössze 12 szabadnapot engedélyez a munkáltató, de a 6. évtől mindenkit 30 nap vakáció illet meg évente.  

7) KÖZBIZTONSÁG

Leszámítva Asunciónt és Ciudad del Estét egy pillanatig nem éreztük magunkat veszélyben. A vidék annyira nyugodt, amennyire csak lehet, nem hiszem, hogy bármitől is tartania kéne az ott lakóknak. Asunción sem volt vészes, annak ellenére nem, hogy Erit fényes nappal próbálta kirabolni egy suhanc. Egyedül a belváros tűnt lepukkantnak, a külvárosok meglepő módon modernnek és biztonságosnak hatottak.

Ciudad del Este veszélyes város

Ciudad del Este más világ. Mivel errefelé mindenki a kereskedelemből próbál megélni, boldog-boldogtalant bevonz a pénz szaga. Napközben sem érzed magad feltétlen biztonságban, folyamatosan a zsákod után kapsz, hát még este. 

Annak ellenére, hogy Paraguay egyetlen települést sem ad a legveszélyesebb városok listájához, úgy gondolom, hogy Magyarország egy fokkal biztonságosabb nála. 

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Az egészségügy évek óta választási téma Paraguayban. Fernando Lugo, korábbi elnök zászlajára tűzte az egészségügy megreformálását, ami több-kevesebb sikerrel, de megvalósult. 2010-től minimális ellátást a fizetésképtelen, szegény réteg is kaphat, azonban az állami kórházak színvonala gyenge. Mára ezek a kórházak szinte kizárólag a szegényeket látják el, aki egy picit is a minimálbér felett keres, az a magánklinikákat preferálja. 

     A következő elnök feladata lesz az egészségügy és az oktatás rendbetétele

Az oktatás színvonala eléggé elmaradott Paraguayban. Mindössze 2010-től kötelező a középiskola, s csak ettől az évtől államilag támogatott. Mindennek ellentmond a munkatörvénykönyv, ami lehetővé teszi a 12 évesek foglalkoztatását. 

Az egyetemi képzés fizetős és kimondottan drága. Csupán négy állami egyetem van az országban, a többi kétszáz magánkézben lévő főiskola. Az oktatás színvonaláról mindent elmond, hogy a legjobb ötven latin-amerikai egyetem között nincs paraguayi, valamint hogy az analfabétizmus itt az egyik legmagasabb a kontinensen, több mint 5 %. 

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Paraguayban létező fogalom a nyugdíj. A korhatár 60 év (vagy ledolgozott 29 év), mely után a mindenkori átlagfizetésedet utalják ki a halálodig évi 13 alkalommal. Nem rossz, igaz? Ha tehát a 29 ledolgozott év alatt megkerested az országos átlagot, akkor a nyugdíjad 4 millió guaraní, kb. 830 dollár lesz. Ilyen rendszerről Magyarországon csak álmodni lehet, de azért nézzünk a dolgok mélyére. 

Ott van az az 58 százaléknyi aktív foglalkoztatott, akinek hivatalosan nincsen adózott jövedelme. Ők nem jogosultak a nyugdíjra, ahogy más szociális juttatásra sem, így a magyar rendszer - bár haldoklik - jobb bőrben van. 

 Van családi pótlék - 5200 forint gyerekenként

Munkanélküli segély nincs. Ha lenne, akkor Ciudad del Estében valószínűleg nem dolgoznának havi 38 dollárért.

Van azonban családi pótlék, ami gyerekenként a fizetés 5%-a. Ez azt jelenti, hogy minimálbér után a munkáltatónak 19 dollárt, vagyis kb. 5200 forintot kell fizetnie az alkalmazottnak. Nem túl magas összeg.  

10) PÉLDA

Ahogy eddig mindig, most is a minimálbérrel fogunk számolni, két fő részére, hogy legyen értelme a kalkulációnak. Íme!

Paraguayi minimálbér (2 fő): 207 350 Ft

- átlagos 80 nm-es lakás bérleti díja biztonságos környéken: 85 000 Ft
- rezsi: 10 000 Ft (internettel)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 35 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: kb. 12 000 Ft
MARAD: 65 350 Ft (a két fizetés 31,5 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft 
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft 
- havi bérlet 2 fő részére: 7 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató) 
MARAD: -4 450 Ft

Ahogy azt a fenti példa mutatja, Paraguayban két minimálbért kereső ember könnyedén megél Asunciónban, míg Budapesten 0-ra se nagyon tud kijönni, nemhogy ruházkodjon, szórakozzon. Mivel Paraguaynál megközelítőleg tudjuk, hogy mennyi a havi átlag fizetés, ezért azt is összehasonlítjuk Magyarországgal. 

Paraguayi átlagbér (2 fő): 456 500 Ft

- átlagos 80 nm-es lakás bérleti díja biztonságos környéken: 85 000 Ft
- rezsi: 10 000 Ft (internettel)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 35 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: kb. 12 000 Ft
MARAD: 314 500 Ft (a két fizetés 69 %-a)

Magyar átlagbér (2 fő): 309 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft 
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft 
- havi bérlet 2 fő részére: 7 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató) 
MARAD: 167 000 Ft (a két fizetés 54 %-a)

Nincs meglepetés. A paraguayiak a havi átlagkeresetből majd kétszer annyit tudnak félretenni, mint a magyarok. Ha tehát egy paraguayinak sikerül bejelentett munkára szert tennie, akkor gondja nem nagyon van, sőt! Többet tesz félre, mint amennyi a magyar átlagbér.

11) ÖSSZEGZÉS

Összegezzük, miben győzött Paraguay és miben Magyarország.

- Amiben Paraguay nyert: keresetek, adózás és vállalkozás, árak, építkezés, közlekedés, szabadidő.
- Amiben Magyarország nyert: kultúra és szórakozás, közbiztonság, egészégügy és oktatás, nyugdíj és szociális háló.
- Döntetlen: lakhatás.

Nem sokkal, de a mérleg nyelve Dél-Amerika papíron egyik legszegényebb országa, Paraguay felé billen. 

Egyre kevesebben élnek így

Az évi folyamatos 4-5 %-os gazdasági növekedésnek hála ma Paraguayban létbiztonság van. Akár minimálbérből is könnyen el lehet navigálni, adózni alig kell, az ország pedig olcsóbb, mint Magyarország. Ráadásul, ha már lehúztál öt évet a munkahelyeden, 30 nap fizetett szabadság üti a markodat, amiről egy magyar alkalmazott csak álmodhat.

Magyarországon ezzel szemben jobb a szociális háló és a közbiztonság, az oktatás és az egészségügy színvonala magasabb, ráadásul "kvázi" ingyenes. 

Ha Paraguayban sikerülne elérni, hogy a munkáltatók befizessék a 16,5 %-os IPS-t (ami töredéke a magyar elvonásoknak), akkor ez az ország nemcsak a Föld legboldogabb országa lenne, hanem igazi kánaán is egyben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!