MIRADOR - "Kilátó a világra"

Átkelünk a kontrabandák földjén, ahol fegyveresek uralják az utcákat. Aki nem fizet védelmi pénzt, arra egyszerűen tüzet nyitnak. Venezuela legveszélyesebb faluján, Guarerón autóztunk keresztül, de előtte még ettünk kutyahúst és jártunk a jobb sorsra érdemes San Carlos-erődnél.

A venezuelai helyzetet gyönyörűen ábrázolja, hogy évről évre egyre nehezebb az utazás. Az embereknek nem futja jegyre, ezért sok helyen megszűnt a buszközlekedés. Maradnak a jóval drágább por puestók, a 6-7 ember szállítására alkalmas, 40 éves Dodge-ok. Carorából sincs busz Maracaibóba, így kénytelenek vagyunk ismét egy ilyennel utazni. Ciudad Ojedáig két óra az út, onnan Maracaibo újabb 40 perc. A délutáni órákban futunk be Venezuela második legnagyobb városába, ahol utoljára 2013 végén jártunk.

Ugyanahhoz a szállóhoz igyekszünk, ahol korábban is megszálltunk. A Golden Monkey Suite egy három csillagosnak mondott üzleti hotel, ami pont ugyanúgy le van robbanva, mint minden Venezuelában. Bár van medence, víz nincs benne, a fürdőszobánkban a tükör össze van törve, de kicserélni nem tudják, mert a városban nem lehet tükröt kapni. Hét dollárt fizetünk a szobáért, fele annyit, mint 2013-ban. A szálló éttermében próbálunk vacsorázni, de csirke kivételével nincsen semmi. Azt mondják, hónapok óta nincs se marha-, se disznóhús a piacokon. A csirke sem csirke, hanem valószínűleg kutya. Illetve ilyen szép nagy és vörös húsú csirkecombot utoljára tíz éve ettem Belize-ben, és az kutya volt.

Templom Moján főterén

Maracaibót korábban már körbejártuk, a környéke azonban akkor kimaradt. Pedig a Maracaibo-öblöt (ami egyébként tó) és a Karib-tengert összekötő szoros Venezuela egyik legfontosabb történelmi emlékét, a San Carlos-erődöt rejti. Ahhoz, hogy megpillantsuk a Kalózok című kalandfilmből elhíresült erődöt, Mojánig kell utaznunk. Ez sem megy könnyen. A pályaudvaron kígyózó sor várakozik a buszra, ami nem akar jönni. Mi is beállunk az ácsorgók közé, de az első busz csak másfél óra múltán jelenik meg. Ebben a pillanatban a sor feloszlik és mindenki rohan, hogy felférjen. Indiában érezzük magunkat, ahol minden esetben verekedned kell a helyért. Ezúttal nem vesszük fel a kesztyűt, inkább beszélünk egy sarki por puestóssal, nem csinálna-e egy fuvart Mojánba. Szerencsére van rajtunk kívül még pár ember, aki hasonlóképp gondolkodik, így végül a busz előtt érkezünk meg a kisvárosba.

Innen egy naponta négy alkalommal közlekedő, ezer éves hajóval jutunk el az erődhöz. A helyiek nagyon néznek minket, a fiatalok többsége még soha nem látott turistát. Titokban fotóznak minket a csak venezuelaiaknak gyártott, kínai okos telefonjukkal, és egy pillanatra nem veszik le rólunk a szemüket.

Ilyen hajók vánszorgonak a szorosban

Az út szép, az erőd lábánál fekvő falu már kevésbé. Pedig minden adott hozzá, hogy turistaközpont váljék belőle, mert az épületek többsége koloniális, a tengerpart pedig fehér homokkal borított. A falu kikötőjénél mindenki kiszáll a hajóból, csak mi nem, mert a kapitány azt mondja, elvisz minket egész az erődig. Így legalább látjuk a víz felől is az épületet, ami sokkal kisebb, mint korábban gondoltam. Klasszikus, csillag formája van, de a várfal nem lehet magasabb öt méternél. Természetesen felújítás miatt zárva tart, bár munkásokat sehol nem látunk. Néhány kupac lefóliázott téglát találunk ugyan, de azok úgy néznek ki, mint amikhez egy évtizede nem nyúlt senki.

Hajó ácsorog a San Carlos-erőd előtt

Visszasétálunk a faluba, ami igazi ékszerdoboz lehetne, ha a kolumbiai határ túloldalán találtatna. De nem ott találtatik, hanem itt, így nem több egy elhanyagolt porfészeknél, ahol máig mindenki szamárháton közlekedik. Van egy hangulata, de attól még roppant szegény az egész.

Szamár vontatta kocsi a helyi busz

Mojánba behajózván feltűnik a partvidéken néhány palafitos. Ezekről a cölöpökre épült házakról nevezte el Américo Vespucci az országot Kis-Velencének, azaz Venezuelának. A tradicionális kunyhókat a modernizáció jegyében a Chávez-kormány modern viskókra cserélte, lenullázva ezzel a cölöpfalvak romantikáját. Nem érezzük azt, hogy érdemes lenne őket körbecsónakázni, így visszasietünk a városka termináljára, ahol a maracaibóihoz hasonló sor fogad minket. Mikor beesik az első busz, a sáskák ismét ellepik azt. Másik két járattal is így járunk, így végül ismét ki kell béreljünk egy por puestót, hogy visszataláljunk Maracaibóba.

 San Carlos faluja többre érdemes

Elkerülvén a kutyahúst, vacsorára egy közeli pizzériában kötünk ki. A pizzát sütő srác mondja, hogy először fizessük ki a pultnál a kívánt pizzát, hozzuk vissza neki a blokkot és ő már készíti is. Gond egy száll se, másfél dollárt hagyunk ott egy szalámis, olivabogyós pizzáért, de mikor a srác kezébe odanyomjuk a blokkot, csak annyit mond, hogy kukoricán és hagymán kívül nincsen semmije. Persze, hogy nincsen, hiszen ez Venezuela.

Indul a busz Maracaibóba

Elég volt ebből az országból. Hiába kerül minden fillérekbe, nem bírjuk az állandó sorban állást és azt, hogy mindenből hiány van. Már korán reggel kint vagyunk a pályaudvaron, de eszünkbe sincs buszra várni, azonnal a por puestók felé vesszük az irányt. A másfél órányira álló Maicaóba 1000 bolívár, vagyis 7 dollár a menetdíj. Ennyiből kétszer oda-vissza megjárnánk Caracast, de Chanchito, azaz Malacka névre hallgató kövér sofőrünk elmagyarázza, miért ennyi az annyi.

- Látjátok, milyen szép új szélvédőm van? - mutat Chanchito a tényleg karcmentes üvegre.
- Igen.
- Na, ezt tegnap csináltattam. Azért kellett új, mert három napja elfelejtettem védelmi pénzt fizetni Guarerónál, és a régit kilőtték.
- Védelmi pénzt?
- Guarero és a határ között 2000 bolívárt kell fizetni, ha nem akarod, hogy szétlőjék a kocsidat, plusz a maicaói terminálon is pengetni kell.  

Kifizetjük a kért összeget, majd bevágódunk a hátsó ülésre és irány a határ! El innen, minél gyorsabban!

  Por puestók Maracaibo terminálján

Guarerónál olyan, mintha háborús övezetbe érkeztünk volna. Minden ház romos, a szemetet fújja a szél, nincstelen alakok lődörögnek az út szélén. Mintha a Mad Maxba csöppentünk volna bele? Feltűnik szemben egy motor, mire Chanchito félreáll. Ketten ülnek a gépen, jól láthatóan fegyver van náluk. Valamit mutogatnak, majd eltűnnek. Várunk.

- Vissza fognak jönni. Senki ne szóljon semmit, mindjárt megyünk tovább - adja ki az utasítást Chanchito.

Könyörgöm! Az elmúlt két évben a katonák többször megloptak minket Venezuelában, majd pont a banditák fognak futni hagyni minket?

- Nem lesz semmi gond! - nyugtatgat minket Malacka - Naponta háromszor fordulok meg, minden alkalommal kapnak 2000 bolívárt. És nem én vagyok az egyetlen, vagyunk vagy húszan, akik ezen az útvonalon járunk.

     A határra ilyen Dodge-ok mennek

Eközben előttünk ugyanúgy leáll egy másik por puesto és várakozik. Megjelennek ismét a motorosok, de nem foglalkoznak az utasokkal, csak kiveszik a pénzt Chanchito kezéből, majd mutatják, hogy kövessük őket.

- Ha megy előttünk egy motor, akkor a többi bandita már tudja, hogy fizettünk és nem nyitnak ránk tüzet - magyarázza sofőrünk.

Egy kilométerre a határtól a motor eltűnik és befutunk egy katonai ellenőrzőpontra.

- Adjon mindenki 50 bolívárt - szól hátra Chanchito - Nyerünk vele vagy fél órát.

Mindenki bedobja a kért pénzt, amit barátunk átnyújt a katonáknak.

- Ahelyett, hogy a banditákkal foglalkoznának - dünnyögöm a bajszom alatt.
- Összedolgoznak velük. Szerintem a banditák is tejelnek a katonáknak, cserébe nincs lövöldözés. Csak akkor, ha elfelejtesz védelmi pénzt fizetni, mint én pár napja - vigyorodik el Malacka.

A határon könnyedén kelünk át. Maicao nagyon ronda város, de így is felüdülés Venezuela után. Elbúcsúzunk kövér sofőrünktől és felülünk az első, Riohachába tartó buszra. Mostantól legyen béke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Maracaibo, a Karib-térség legnagyobb kikötője, a venezuelai gazdaság motorja, a Föld legnagyobb olajkészletének a fővárosa. Ilyen potenciállal Venezuela második legnagyobb városának minimum úgy kéne kinéznie, mint Dubaj, ehelyett olyan, mintha Kazincbarcikát összemosták volna Mumbaijal és telepakolták volna három millió boldogtalan emberrel. Maracaibo szenved a venéz politika kizsákmányolásától, tenni ellene pedig nem tud semmit.  

Hétvége van, de a házinéni a posadában megnyugtat minket, hogy szombat reggel is mennek por puestók Coróba. Ennek az információnak a tudatában békésen készülődünk, nem sejtve, hogy az iránytaxik üléseit még péntek este lefoglalták a falusiak. A szálló előtt várakozva csakhamar rá kell ébredjünk, hogy transzport nélkül maradtunk. Céltalanul körözünk a faluban, hátha van mozdítható járgány, de semmi. 11 körül aztán érkezik egy teherautó, ami elvisz a tíz kilométerrel lejjebb található elágazáshoz. Itt újabb fél órás tétlen ücsörgés következik, majd végre befut egy 40 éves Dodge kisbusz, aminek - tudjátok - bevezetik a benzingőzét az utastérbe. Szerencsére az út rövid, így egy laza fejfájással megússzuk az utat.

Maracaibo egyik tetszetős temploma, a Santa Barbara

Coróban buszra szállunk és négy órás dög unalmas utazásba kezdünk Venezuela második legnagyobb városába, Maracaibóba. Az út műveletlen földeken, gazdátlan legelőkön át száguld, míg nem megérkezünk a Maracaibo-öböl bejáratához. A Maracaibo-öblöt csak mi nevezzük öbölnek, a helyiek tónak hívják. Ők teszik helyesen, mert bár a Karib-tengerből fűződött le évezredekkel ezelőtt, a sok csapadék és folyó hatására mára teljesen kiédesedett.

A tavat és a tengert ma egy kb. 40 kilométer hosszú és egy 8-10 kilométer széles csatorna köti össze, aminek legkeskenyebb pontján Maracaibo büszkesége, a város minden pontjáról jól látható híd emelkedik.

Maracaibo büszkesége, a 8600 méter hosszú General Rafael Urdaneta Bridge

Besötétedik, mire megérkezünk a buszpályaudvarra, ahol egyszerűen képtelenek vagyunk taxit fogni. Mivel a taxi röhejesen olcsó az olaj fővárosában, ezért mindenki azzal közlekedik, a bolond turista meg a zsákjával várjon addig, amíg este 9 óra nem lesz és a taxisok hajlandóak lesznek kifáradni a terminálra egy fuvarért.

Végre fogunk egy taxit, amivel az új városrész felé vesszük az irányt. Jön az újabb meglepetés: minden szálló tele van. Taxisunkkal másfél órán át rójuk a három milliós város útjait, mire egy venezuelai értelemben piszok drága szállodában találunk szobát. Majdnem 20 dollárt fizetünk egy elég ócska lyukért, amiért máshol két dollárt se kérnének el. A szállodában van ugyan úszómedence, de az takarítót hónapok óta nem látott. A wi-fi viszont működik, ami az elmúlt egy hónap tapasztalatai után kellemes meglepetés.

A propaganda munkálatok egyik jól sikerült eredménye

Maracaibo nem jó hely. Ezen nem lepődünk meg, mert eddig egyetlen nagyváros sem nyerte el a tetszésünket az országban. Az azonban durva, hogy az amerikai kontinens olajban leggazdagabb városa ennyire lepukkant legyen. Egyes felmérések szerint a Maracaibo-öböl alatt nagyobb kőolajkészlet hever, mint az egész Perzsa-öbölben, ezért furcsa, hogy Maracaibo nem úgy néz ki, mint Dubaj. Tudom én is, a politika tehet mindenről. Bárkivel is beszélünk a városban, mindenki Chávezt és Madurót teszi felelőssé azért, hogy Maracaibo úgy néz ki, ahogy.

A valóság igazából ilyen

- Évek óta függetlenedni akarunk, de Caracas nem engedi - emeli fel a hangját a taxisofőr, akivel épp az óváros felé tartunk.
- Miért lenne jó a függetlenség? - teszem fel a bárgyú kérdést.
- Viccel? Maduro és tolvaj bandája kizárólag belőlünk él. Amit mi itt megtermelünk, azt ők mind zsebre vágják. Aki pedig emiatt szót emel, azt rövid távon eltűntetik a színről.
- Úgy érti, hogy megölik?
- Nem. Úgy értem, hogy az a város, amelyik nyíltan szembemegy az általuk épített szocializmussal, az nem kap pénzt. Nézze meg hogy néz ki ez a város. Egy förtelem. 20 éve Maracaibo egy álhető metropolisz volt, ma egy lepukkant szeméttelep.

A Santo Cristo de Aranza templom és a csodás panelek

Joggal hőzöng a taxis. Maracaibóban ugyanolyan látszatmunkálatok folynak, mint szerte Venezuelában. Tessék-lássék módjára felújítanak egy épületet, amit propaganda műsorokban lehet mutogatni, míg a szomszédban omlik össze minden. A főtér egyik oldalán ott vannak a koloniális épületek szépen megcsinálva, míg a túloldalon halomba áll a szemét a 40 éve épült, épp összedőlni készülő betonrengeteg lábánál.

A Calle Carabobo pofás, de unalmas

A park sem fest jobb képet, este egészen biztos nem mászkálnék errefelé. A város leghíresebb utcája a Calle Carabobo, ahol Maracaibo megőrizte eredeti hangulatát. Ha ez az utca Kolumbia valamelyik nagyvárosában lenne, tele lenne hostelekkel és bárokkal, itt azonban többnyire rácsos ablakok és ajtók fogadnak minket. Maracaibo másik jelképe a Santo Cristo de Aranza templom, ami akár szép is lehetne, de a tőszomszédságában az ügyes várostervezők engedélyezték négy darab húsz emeletes paneltömb felhúzását.

A város összes látnivalójával alig fél óra alatt végzünk, majd a parktól délre eső piac felé fordulunk. Nem tesszük sokáig, mert a fényképezőt sem merjük elővenni. Szenny és mocsok úszik az utcákon, a sikátorokban gázos alakok fetrengenek. Kicsit ismét Valenciában érezzük magunkat, így fogunk gyorsan egy taxit és irány vissza az új városrész. Látnivaló errefelé egyáltalán nincs, de legalább van néhány kajálda, ami nem zár be este hatkor. Nyolc után azonban itt sem ajánlott az utcán tartózkodni, így visszavonulunk a szuper szállásunkra.

Az új városrész központja, a Plaza de la República

Maracaibo nem lepett meg minket, pont olyan, mint amilyennek vártuk. Látván azt, hogy a politika miként lehetetleníti el az ország gazdasági motorját, azt kell mondjuk, hogy Venezuelának végre le kéne számolnia a szocialista vezetéssel. Egy Maracaibo szintű város egyszerűen nem nézhet így ki...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!