Azt mondják, Manacalban élnek a jó emberek, s ezt eddigi, Paria-félszigeten szerzett élményeink alapján nem is volt olyan nehéz elképzelni. Persze - szokták mondani - minden jóban van valami rossz, így manacali kitekintőnk is tartogatott negatív meglepetést. De lehet csak nekem, mert bevallom, a kakasviadal nem a szívem csücske... 

A reggeli arepát, a venezuelai konyha egyik kukoricalisztből készült remekét a kis kikötőváros, Güiria egyik kifőzdéjében fogyasztjuk el. A csirkemájjal és –tüdővel töltött helyi gyros után percek alatt sikerül fognunk egy Irapába tartó, alig zsúfolt iránytaxit az út szélén. Irapában zajlik az élet, a főtéren és a környező utcákban gyümölcs- és zöldségárusok próbálják jelképes összegért értékesíteni csodaszép árujukat. A piacon felfedezünk néhány ismeretlen zöldségfajtát, amiket otthon még sosem láttunk, és megkóstoljuk egy hajlott hátú öreg bácsi házi készítésű csokoládéját. Kiballagunk a kikötő melletti piacra és közben figyeljük a latin városka pezsgését. A tengerparton néhány korán kelő halász egykedvűen tesz-vesz a csónakok körül. Akad, aki a pikkelyeitől tisztítja meg a hajnalban fogott és ebédre szánt zsákmányt a derűs napsütésben és akad, aki a hálókat készíti elő az esti fogásra.

A halász legjobb barátja a pelikánA irapai halász legjobb barátja a pelikán

A hátizsákos turizmusban nem utolsó sorban az a jó, hogy amennyiben az ember úti célja elérésében nincs időhöz kötve, bátran a vak szerencsére bízhatja magát. A hétvége miatt számítunk rá, hogy mai utazásunk nem lesz zökkenőmentes, ilyenkor ugyanis nemcsak a tömegközlekedés akadozik, de az iránytaxik sofőrjei sem szívesen indulnak útnak. Szerencsénkre a fülünkbe jut, hogy Manacal falujába minden nap közlekedik egy gyümölcsszállító teherautó, aminek sofőrje egy kis „rumravaló” fejében szívesen elvisz minket is. A platón nem csak mi utazunk, rajtunk kívül két helyi lakos is fizeti az útját. Egyikük többször elmondja, hogy Manacal az a hely, ahol „a jó emberek” élnek.

Inkább a hentespultban tudnám elképzelniInkább a hentespultban tudnám elképzelni

Alig fél óra múltán Llanitónál elfogy a kerekek alól az aszfalt, így különösen rázós fél óra következik az amúgy semmilyen térképen nem jelölt Manacalba. Cserébe azonban kárpótol a hegyek és völgyek látványa, aztán egyszer csak megérkezünk a piszkos és igen szegény településre.

Alighogy lepattanunk a platóról, máris az alkoholista, de egyébként kedves és jóravaló Cypriano műhelyében találjuk magunkat. A helyiek azt mondják, ő felelős a faluba soha be nem tévedő turisták útbaigazításáért és vezetéséért, szállás és étel biztosításáért. Cypriano irdatlanul piszkos, még disznóólnak sem alkalmas műhelye egyben lakásként is üzemel, de azt remélem, nem fajul odáig a vendégmarasztaló szeretete, hogy itt a földön kelljen álomra hajtani fejünket. Útnak indulunk a csomagokkal, hogy körbenézzünk a faluban és szállást vadásszunk.

A szerencse, szállás ügyben, újból ránk mosolyog. Már ha azt szerencsének lehet nevezni, hogy a falu közepén egy meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő üres házra bukkanunk. Tulajdonosa, egy idős néni néhány hónapja a fővárosba költözött. Cypriano javasolja, hogy töltsük itt az éjszakát és ezt nyomatékosítja is egy ősrégi kiselejtezett matrac beszerzésével, amelyet buzgón a foghíjas ágykeretre helyez a döngölt padlós hálószobában. A házban nincs fürdőszoba, de ez természetes Manacalban. A folyó kissé távol esik, de odakinn egész délután zuhog az eső, így nem kell eltekintenünk a mai tisztálkodástól sem. Csak épp rendhagyó módon, azaz ruhástól tesszük azt.

Manacal, főutcaManacal, főutca

Egy kisiskolás korú fekete kislány szegődik mellénk. Ő legalább olyan kíváncsi természetű, mint mi, ezért órákig nem tágít, és csak néz rám nagy fekete szemekkel.

- Hola niña! Hogy hívnak? – próbálok összebarátkozni vele.
- Ñuño. És neked mi a neved?
- Erika. Miért nézel rám ilyen furcsán? - kérdezem, mert feltűnik, hogy Ñuño érkezésünk óta le sem veszi rólam a szemét.
- Mert nagyon furcsa a hajad és a szemed. Nem értem. Miért festetted be? Mitől ilyen világos?
- Tudod, abban az országban, ahol én lakom, sok embernek ilyen színű a haja és a szeme. Te még sosem láttál ilyet?
- Nem. Még soha nem jártam a falun kívül. És melyik a te országod?

Papírt és tollat kerítünk, majd térképet rajzolunk az összes kontinenst feltűntetve, Magyarországot és Venezuelát kiemelve. Ñuño számára az újdonság erejével hat, hogy a Föld gömbölyű. Endrével döbbenten nézünk egymásra.

- Hány éves vagy Ñuño?
- Tíz.
- Melyik házban laktok?
- Ott a dombon. Látod? - mutat a falu legszegényebb fából készült apró viskójára.
- Van testvéred?
- Igen. Tizenketten vagyunk..

A település mindössze egyetlen poros utcából áll. Jellegtelen házak sora követi egymást, csak úgy, mint oly sok venezuelai városkában. A szegényebb családok fából építkeznek, tetőként ócska rozsdás lamina szolgál, ami esőben gyakran beázik, melegben pedig elviselhetetlen hőséget sugároz a ház belső terébe. A szegényebb családok, mint Ñuño családja is, ilyen kalyibában élnek. A módosabb családok számára megadatik a tapasztott vályogház vízvezeték nélküli fürdőszobával, egy-egy ütött kopott szekrénnyel, asztallal és retkes műanyagszékekkel. A hálószoba egyetlen nagy becsben álló bútordarabja pedig nem ritkán a díszesen faragott fejtámlás ágy.  A fürdőszoba egyértelműen státuszszimbólum, bár a WC-tartály természetesen csak fölösleges tartozék, hiszen vizet bevezetni úgysem lehet.

Délután ellátogatunk a falu szombati baseballmeccsére, miközben Cypriano megfelelő mértékben becsiccsent a rumtól ahhoz, hogy keze remegését kordában tartsa. Olyan jó kedve kerekedik, hogy tánclépésben közlekedik az utcán és még egy fára is dalolva felmászik, hogy Endre kedvenc gyümölcsére szert tegyen, azaz pumalaca körtét lopjon. Nem derül ki számomra, hogy a rum teszi-e vagy tényleg így van, de lelkes „idegenvezetőnk” azt állítja minden háznál, hogy a nénikéje vagy az unokahúga és még ki tudja, hogy miféle rokona lakik itt. És ha már itt járunk, hát úgy illik, hogy tiszteletünket tegyük mindenkinél. A férfit mosolyogva fogadják, akad, aki kedvesen megjegyzi:

- Mit keres megint itt a falu magányos, megittasodott idiótája?

Nagy élmény a manacaliak számára egy szőke nő látványaNagy élmény a manacaliak számára egy szőke nő látványa

Cypriano az egyetlen a faluban, akit sem asszonnyal, sem gyermekkel nem áldott meg az ég. Mára a nőkkel való összes kapcsolata mindössze annyi, hogy olykor meglátogatja Irapa prostijait. Nagybátyja egy tekintélyes kinézetű botanikus, aki a falu legszélső háza előtt éppen furcsa növényeket gyűjtöget

- Ez micsoda? - kérdezzük tőle a kezében tartott burjánzó gazra mutatva.
- Úgy hívják, Campania. Hallucinogén.
- Érdekesen hangzik. El kell szívni vagy meg kell főzni?
- Meg kell főzni. Az íze elég rossz, de a hatása még rosszabb.
- Miért?
- Teljesen megőrjíti az embert. Ruha nélkül sikítozva szaladgálsz tőle az utcán. De a legrosszabb, hogy kannibál hajlamokat idéz elő.
- Nos, a mi halvacsoránk már éppen sül az egyik házban. Úgyhogy nincs mitől tartani. Használják a helyiek?
- Ritkán, de előfordul.
- Azért ma nem esznek meg minket, ugye? – búcsúzunk el az öregtől..

Az estét egy helyi családnál töltjük, ahol remek sült szardíniával csillapítjuk éhségünket, miközben az ország gazdasági és politikai helyzetét firtatjuk. Persze mindenki chávista, ahogy az ilyen világvége falvakban lenni szokott. Szombat este lévén az egész falu összegyűlik az egyetlen szórakozóhelyen, ahol két billiárdasztal biztosítja az esti jó hangulatot. A játék vesztese fizeti az aktuális partit, ami 2 bolívarba kerül. Győz a túlerő, így mi álljuk az estét.

Vasárnap délben egy másfajta sportnak, a hátborzongató kakasviadalnak vagyunk szemtanúi, ezúttal Llanitóban. Cyprianónak még azt hiszem nem sikerült kijózanodnia, de az is lehet, hogy már újra berúgott, mert a „rokonlátogatósdit” Llanitóban is folytatnunk kell. Nem kis unszolásra sikerül őt rávennünk, hogy menjünk már a küzdőtérre, mert kezdődik a viaskodó párok kiválasztása.

Erőpróba és párválasztás - kezdődik a kakasviadalErőpróba és párválasztás - kezdődik a kakasviadal

A házak közötti néhány négyzetméteres téren szomorú sorsú fényes tollú kikötött kakasok topognak a fák törzsénél. Várnak a sorukra. A férfiak csoportja a küzdőtér közepén tanácskozik. Egy tenyér középre nyúl, máris jobbról-balról markolja a súlyos bolívárokat. Miután mindenki megtette tétjét, a vitéz kakasok hátsó karmát hegyesre faragják, hasuknál megkopasztják őket, hogy sérülékenyebbek legyenek. Forr a levegő az indulatoktól, a nézősereg két táborra szakad.

Karomhegyezés, hogy biztos legyen a vérfürdőKaromhegyezés, hogy biztos legyen a vérfürdő

A kiválasztottakat egymásnak engedik, akik tépni kezdik egymást. A tömeg ujjong, üvölt és toporzékol. Szerencsétlen kakasok addig csípnek, rúgnak a toll- és porfelhő közepén, amíg az egyikük az utolsókat rúgva a vérfürdőben menekülőre nem fogja. Azután ki-ki megkapja a maga jussát a szurkoló tömegben, szegény párák meg vagy kilehelik a lelküket, vagy kapnak egy hónap haladékot az erőgyűjtésre, hogy újra megmérettessenek.

Nekem nincs gyomrom az ilyesmihez. Bár azt hiszem, nálam ez nem gyomor kérdése csupán. Sajnálom szegény állatokat, akik pusztán haszonszerzés céljából kell, hogy széttépjék egymást. A világ egyik legszörnyűbb állatkínzásának tanújaként szomorúan fordulok oda a vérző jószág gazdájához:

- S most mi lesz vele? Levágják?
- Nem. Szerintem meggyógyul.
- Mennyi időt vesz ez igénybe?
- Egy hónapot adok neki.
- És azután?
- Azután? Újra jöhet a küzdőtér.

Őrjöng a tömeg, az egyik kakas felülkerekedikŐrjöng a tömeg, az egyik kakas felülkerekedik

A másik oldalamon a diadalittas győztes henceg.

- Mennyit keresett ma ezzel?
- Potosan 2000 bolívárt.

2000 bolívár Llanitóban majdnem egy havi kereset. Errefelé nehezen szed össze az ember ennyi pénzt egy hétvége alatt, így a kakasviadalból származó bevétel – nem felmentve a kakastulajokat az állatkínzás terhe alól – biztosítja sok éhes száj mindennapi betevőjét.