Venezuela déli részén vagyunk, nem messze a brazil határtól. Személy szerint azért jöttem ide, hogy belső késztetéstől hajtva életem eddigi legnagyobb kihívásának tegyek eleget. Úgy is mondhatnám, arra az elhatározásra jutottam, hogy megmászom Venezuela egyik legismertebb tepuiját, a Roraimát. Nem vagyok egy nagy hegymászó, így a cél teljesítése a képek megtekintése után számomra teljesen lehetetlennek tűnik, de mindig lázba hoznak az ilyesfajta megmérettetések.

A túrára 4 napot szánunk, az indulást péntek hajnalra tervezzük, a közeli San Franciso de Yuruaniból. Az indulást megelőző napom korántsem telik stresszmentesen. Santa Elenából el kell jutnom a szomszédos indiánfaluba, hogy csatlakozzak az otthonról érkező túracsapathoz, de a venezuelai buszok közlekedése igencsak esetleges. A buszmenetrend itt nem létező fogalom. A helyiek azt állítják 11.30-kor indul egy busz a Plaza Bolivárról. Biztos, ami biztos, már 10 órakor a téren ücsörgök, nehogy lemaradjak a napi egyetlen járatról. Mivel kirívok a tömegből, így mindenki beszélgetni szeretne velem. Így ismerkedem meg Joséval, akinek van egy német fia, bár még sosem látta. Később csatlakozik hozzám egy Caracasból származó kézműves lány, aki az egyik közeli hegyen él remeteéletet. Telnek múlnak a hosszú percek, az órák, de a busz csak nem jön. Délben újra kérdezem a helyieket, vajon merre lehet a járat, de türelemre intenek, s azt mondják, hogy egy órakor biztosan itt lesz. Fél kettőkor újra járok egy kört az indiánarcok között.  

- Rendszerint egy napra elegendő étellel érkezünk a térre. Itt ücsörgünk, s várjuk a buszt. Ha jön, akkor jól van. Ha ma nem érkezik meg, akkor holnap újra kijövünk.

Fél öt körül megunom az étlen-szomjan történő várakozást és taxiba pattanok. Egyik pemón indián kísérőnk, Omar már vár rám San Franciscóban. A holnapi túra részleteinek egyeztetésével ütjük el az időt, miközben a falu fiataljai Shakira nevét kiáltozva, kuncogva fotózzák a hajamat vadonatúj mobiltelefonjaikkal. A késő esti órákban megérkezik a hosszú repüléstől kissé gyűrött, de töretlen kedvű öt fős férficsapat is.

A Kukenán és a RoraimaOda megyek fel!

San Franciscoból a hajnali órákban dzsippel a 30 kilométerre lévő Paraitepui falujába utazunk. A látvány mesés. Alig tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy ne állítsuk meg az autót 5 percenként egy-egy fotó kedvéért. Kissé elidőzünk, így már magasan jár a nap, amikor megkezdjük a hőségtől és a dimbes-dombos vidéktől kimerítő gyalogtúránkat a Roraima felé.

A Roraima a Pakaraima-hegységben található hatalmas, mintegy 15 kilométer hosszú, lapos tetejű táblahegy, amely Brazília, Venezuela és Guyana találkozásánál fekszik a Gran Sabanán. Mivel innen ered az Orinoco vízrendszerének több folyója, a helyi pemón indiánok a mintegy 2 milliárd éves hegyet úgy hívják: "A vizek óriási termékeny édesanyja”. Egyébként az ő nyelvükön maga a tepui szó hegyet jelent.

Naplemente a RoraimánA Kukenán tepui naplementekor a Roraima oldalából nézve

A helyi népek az egykori őserdőt kígyóktól való félelmükben leégették, ezért a legmagasabb tepuihoz vezető fennsíkot ma füves puszta borítja.  A napon a hőmérő higanyszála 35-40 fokra kúszik. Tikkasztó a hőség, a naptól hólyagosra dagad az ajkam, a fiúk válla teljesen leég. Néhány órás erőltetett menet után a Tek-folyóhoz érünk. Az átkelés nem könnyű, a bakancsokat a nyakunkba kötjük és zokniban csúszkálunk az algás köveken. A Rio Tek után a Rio Kukenán következik, amelyen még nehezebb az átkelés az erős sodrás miatt, de a hetek óta tartó szárazság nekünk kedvez. Bár a folyó túlpartja kiválóan alkalmas a táborozásra, mi az alaptáborig szeretnénk ma eljutni. A két hordár, akik az ételt cipelik utánunk, szendvicseket készítenek ebédre, de a puripurik elől gyorsan menekülőre fogjuk. Alig fél óra múltán megkezdjük az emelkedést a Roraima ősi törmeléklejtőjén. Szűk három óra gyaloglás után egy szikla tövében nézzük végig, ahogy a nap szinte lezuhan az égről. Az Egyenlítő közelében a naplementék nagyon gyorsak. Majdnem telihold van, s bár fénye sokat segít a tájékozódásban, az óriási függőleges sziklafal tövében található alaptábort már csak fejlámpákkal tudjuk megközelíteni. Itt verünk tábort.

A hajnali ébredést 5-6 órás hegymászás követi a tepui tetejére. Eluralkodik rajtam a pánik és a halálfélelem. Az ösvény álomszép, átlátni a felhők borította Kukenán tepuira. Olykor sziklamászó póknak érzem magam, mert négykézláb kell felfelé kúsznom. Az ösvény végén egy 200 méter magas, szerencsére nem túl bővizű vízesés teszi csúszóssá a zúzmóval fedett hatalmas sziklákat. Már látszik a tepui csúcsa, érzem, ahogy az izgalomtól végigfut a hátamon a hideg, miközben pulzusom egyre nő. Ingem csupa víz, a nyirkos hűvösben mégsem fázom, mert folyton izzadok a hegymenettől.

Hordárok az erdő mélyénA pemón hordárok ún. guayarét visznek a hátukon. Szerintük kényelmes.

Egy utolsó nekifutás, hogy megfeszült izmokkal felkapaszkodjak az ún. Könnyek lépcsőjén és máris a hegy tetején találom magam. Óriási, furcsa, csaknem fekete színű sziklaképződmények, húsevő kis piros és nagy tölcséres virágok, a mélyedésekben halványrózsaszínű homok látványa fogad. A sziklák között található apró tócsákban parányi fekete békák élnek, amik inkább másznak, nem ugranak, mint a földszinten élő társaik. Állítólag a Roraima egyik peremén találtak hatlábú példányt is. Este a táborhelyünkön az egyik szikla alól tarantula mászik elő.

Everard Im Thurn botanikus volt az első, aki feljutott a táblahegy tetejére, és ott olyan növény- és rovarfajokat talált, amelyek hosszú évmilliók óta elszigetelten fejlődtek és alkalmazkodtak a különleges körülményekhez. Olyan világ ez, ahol nem lepne meg, ha a következő szikla mögül egyszer csak előcammogna egy növényevő dinoszaurusz. Érthetővé válik a számomra, hogy a különleges környezetet, egyesek fantáziája képes volt más lényekkel is benépesíteni. Sir Arthur Conan Doyle-t is megihlette a hely, így született meg a Jurassic Prak alapjául is szolgáló „Az elveszett világ” című regény.

Teherhordó a ködös RoraimánTeherhordó a ködös Roraimán

Bár energiánk fogytán, még van időnk egy kisebb sétát tenni a tepui „teraszán”. Az éjszakát sátorban töltjük, megküzdve a hideggel. A hőmérséklet éjszaka 5 fokra zuhan.

A túra harmadik napját a Roraima tetejének fölfedezésére szánjuk. Első utunk a La Ventana nevű kilátóhoz vezet, majd megmártózunk a Jacuzzinak hívott picurka medencében, amelynek vize alig több mint 7 fokos. Az időjárás percről percre újabb meglepetéseket okoz. Az egyik pillanatban még szikrázó a napsütés, majd 10 másodperc alatt sűrű köd ereszkedik a tájra. Döbbenetes élmény, amikor 2 milliárd éves hegyi kristályokat tarthatsz a kezedben, amiket a sziklák közötti ösvényeken vagy akár a kisebb vízesésekben is fellelhetsz. Az indiánok ezeket az értékes köveket elsősorban gyógyításra használják.

A Pénisz-sziklaA Pénisz-sziklánál végre mindenki férfinek érezheti magát.

Megkóstoljuk a Roraimán található egyetlen ehető növény, az ún. evacorata friss hajtásait. Engem az újhagymára emlékeztet. Ivóvizünket a sziklaszirtek között megbúvó apró tavacskák biztosítják. Felmerészkedünk a legmagasabb pontra, az Autó-szikla csúcsára, majd naplementekor érkezünk vissza a táborhelyre.

A Roraima legmagasabb pontjánA Roraima 2810 méter magas csúcsán

Túránk utolsó napja a legmegeröltetőbb. Ködben és szitáló esőben kezdjük meg az ereszkedést, amely megközelítőleg 3 órát vesz igénybe. Több túratásrammal egyetemben perecelek néhányat az éles és meredek sziklákon. Szerencsére senki nem sérül meg olyan súlyosan, hogy ne tudná folytatni a túrát. A halálfélelem már megszűnt, sokkal inkább bokafájdalom gyötör és az izomfáradtságtól kissé labilisak a lépéseim. Nagy kő esik le a szívemről, amikor megpillantom az alaptábort. Az itt elfogyasztott ebéd után még 7 órás séta vár ránk Paratepui falujáig.

Naplemente előtt vissza-visszatekintek a hegyre. Különös érzés és büszkeség fog el. Meghódítottam a világ legöregebb és valószínűleg egyik legcsodálatosabb magaslatát. Igazi erőpróba és bizonyítás volt önmagamnak. Nos, akinek van rá lehetősége, az ne hagyja ki!