MIRADOR - "Kilátó a világra"

Cuencába nem csak azért jöttünk, hogy várost nézzünk és bejárjuk a környéket, hanem azért is, hogy ráleljünk egy szalézi szerzetes, Crespi hagyatékára. Az olasz származású atya műgyűjtő volt, kollekciója legizgalmasabb leletei azok a táblák, amik ismeretlen feliratokat és furcsa ábrákat tartalmaztak, s melyről sokan, köztük Móricz is úgy gondolta, hogy egy letűnt kor emlékei.

Carlos Crespi Croci, vagy ahogy a köznyelv ismerte, Padre Crespi, 1891-ben született, 1923-tól pedig Ecuadorban teljesített egyházi szolgálatot egészen haláláig. Misszionáriusként járta a shuar indiánok falvait jó kapcsolatot kialakítva a közösségekkel, akik a városba eljutva gyakran ajándékot vittek a szerzetesnek. Ezek az ajándékok többnyire ősinek tűnő fémtáblák voltak, amin ismeretlen feliratok, furcsa ábrák és sorminták voltak láthatók.

Az atya 1982-es halála után a táblák egy tűzvészben állítólag elpusztultak, de olyan infók is napvilágot láttak, miszerint még Crespi életében Cuenca legnagyobb múzeuma, a Banco Central megvásárolta a szerzetes kollekciójának egy részét, amit aztán bevizsgálás után eltűntettek. Olyan összeesküvés-elméleteket is lehet olvasni a neten, hogy a táblákat Vatikánban őrzik és senkinek nem engedik azokat megtekinteni. Ahogy az egész Móricz történet, úgy a Crespi hagyaték körüli legenda is nagyon zavaros, így nekiláttunk, hogy kibogozzuk a szálakat.

Padre Crespi és az óriások gitára - egyike az eltűnt tárgyaknak

Elsőnek a Banco Central felé vesszük az irányt. Hétfői nap van, a múzeum zárva tart, de a recepciós csaj nagyon segítőkész és azt mondja, délután jöjjünk vissza, akkor bent lesz az igazgató, Jonathan Koupermann. Nem egy klasszikus ecuadori név.

Délután visszatérünk, az igazgató pedig azonnal fogad minket. Mikor belépünk, nagyon meglepődünk, mert múzeumigazgatónak egy idősödő tudósembert képzeltünk el. Jonathan Koupermann azonban egy alig 30 éves srác, aki kék szemű, világos bőrű és nagyon trendin van felöltözve. Azonnal hellyel kínál minket, mi pedig belekezdünk a mesénkbe. Beavatjuk a Móricz sztoriba, amit érdeklődve hallgat végig. Elmondása szerint csak alig pár hónapja a múzeum igazgatója, így nincs teljesen képben a Crespi hagyatékkal kapcsolatban, de természetesen hallott róla.

- Nézzétek! Én nem vagyok szakértője a témának, de annyit tudok, hogy az egész Crespi hagyaték hamisítvány volt.
- Sokan azt mondják, hogy a táblák jó részét itt őrzik a múzeumban.
- Dehogy őrzik. Valamikor az 1980-as évek elején a múzeum megvásárolta a táblákat, hogy bevizsgálhassa azokat, de mindet hamisnak találta.
- És mi lett velük?
- Nem tudom. Lekerültek egy raktárba, aztán a munkások széthordták. Nem maradt belőle semmi. Azt mondják, maradt egy-két darab a szaléziaknál, de oda nem fognak titeket beengedni.
- Az a Maria Auxiliadora kollégium?
- Igen az. De nem engednek be idegent.
- Ismer valakit, aki látta korábban a táblákat?
- Keressétek José Maldonadót. Ha jól tudom, ő végezte a táblák bevizsgálását.

Crespi egy lemezzel, ami furcsa feliratokat tartalmaz

José Maldonadóra még aznap rátalálunk a Remigio Crespo Múzeumban. José egy ötvenes éveinek a közepén járó csendes, de hihetetlenül művelt fickó. Móricz történetéről ő sem hallott, de Crespit személyesen is ismerte, a táblák bevizsgálását pedig valóban ő végezte. Mikor elmondjuk, hogy interjút szeretnénk vele készíteni, egy kicsit vonakodik, de azzal bocsát az utunkra, hogy jöjjünk vissza holnap, addig átgondolja, hogy kamera elé akar-e állni.

Másnap reggel 9-kor már ott állunk a múzeum ajtaja előtt. A biztonsági őr lekísér minket a muzeológus műhelyébe, ahol José éppen pre-inka edényeket osztályoz.

- Ez a mostani munkám. 10 000 darabos készlet. Nézzétek! Ez például a cañari korból származik - emel fel egy csíkos edényt - Hol vegyük fel az interjút?

Őszintén szólva kicsit féltem attól, hogy nemet mond, de szerencsére jó pillanatban kaptuk el az öreget. Előkerül a kamera, és indul a film.

José Maldonado munka közben

- Padre Crespi műgyűjtő volt. Az volt vele a gond, hogy gyűjtött ő mindent.
- Mekkora volt a kollekció?
- Hatalmas, több ezer tábla s talán még annál is több kerámia.
- Ezek szerint nem csak táblák voltak nála?
- Nem. Rengeteg fából készült szobor, edények, ékszerek, minden.
- Hogy került ez a rengeteg holmi hozzá?
- Az amazóniai indiánok cipelték neki oda. Ő adott érte pár dollárt, így az indiánok egyre több és több táblát hoztak neki.
- Ön látta a táblákat. Milyenek voltak?
- Az egész kollekció hamisítvány volt. Laminákra nyomtattak formákat mindenféle rendszer nélkül. Volt, amin oroszlán szerepelt, másikon viking harcos, a harmadikon meg mindenféle sorminta.
- Mind lamina volt vagy akadt köztük arany, esetleg réz lemez is?
- Mind lamina volt. Olyannyira hamistívány volt, hogy sok lemez hátulján olvasható volt a Coca-Cola felirat. Egyszerűen lelopták az indiánok az útszéli táblákat és formákat véstek bele. Volt olyan, aki ebből egész iparágat csinált. Egy idősebb úr napi nyolc órában gyártotta például az edényeket, amikre össze-vissza festett mindent. Ezek jó része is Crespinél kötött ki.
- Tehát Crespi fizetett ezekért a tárgyakért?
- Igen. De nem csak az indiánoktól vett át dolgokat. Antikváriumokban is vásárolt. Így kerülhetett hozzá esetleg egy-két eredeti darab, amikkel tele van az internet.
- Mi lett a lemezekkel?
- Egy részét széthordták a múzeumi munkások, másik része pedig az enyészeté lett. Nem tudom hova tűnt a nagyja.
- Van, akik szerint a Vatikánban van.
- Miért lenne ott? Semmi értékes nincs benne, hacsak nem az, hogy érdekes néprajzi gyűjtemény. Igazából sajnálom, hogy ez lett a kollekcióból, mert egy kiállítást megért volna. Volt a táblák között rengeteg szép darab, de a Banco Centralt nem érdekelte a téma.

A tudós világ két képviselője, a Banco Central igazgatója és a bevizsgálást végző muzeológus mind ugyanazt állítják: a Crespi táblák hamisítványok. Persze az lenne az igazi, ha a saját szemünkkel látnánk a táblákat, bár nem kecsegtetnek sok jóval. Másnap ettől függetlenül felkeressük a Maria Auxiliadora szalézi rendi kollégiumot...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Chimborazo környéki városok nem nyerték el a tetszésünket, de Cuencáról mindenki szuperlatívuszokban beszél. Elindulunk hát dél felé, hogy felkeressük Ecuador gyöngyszemét, de végül nem a város lopja be magát a szívünkbe, hanem a környéke. Nem véletlen, hiszen van itt inka romváros, vízesés és egy zseniális nemzeti park is...

Riobambából a buszút hat órán át tart Cuencába. Az egész nem több 250 kilométernél, de az út lehetetlen hegyek között kanyarog. A hosszú és fáradtságos menetért kárpótol minket a táj, ami olykor egészen lenyűgöző; zöld legelők, fenyvesek, az egész olyan, mintha Tirolban járnánk. Aztán egyszercsak megérkezünk Cuencába. Gyalog indulunk szállást keresni, s mivel a terminál jó messze van a belvárostól, már most sikerül megismernünk az északi negyedeket.

Ilyen táj fogad Cuenca felé utazva

Cuenca ránézésre szebb és élhetőbb, mint bármelyik eddig látott nagyváros Ecuadorban, de elsőre nem esem hasra tőle. Az egyik legolcsóbb hostelben sikerül szobát találnunk, így értelemszerűen rengeteg a hippi és az elmebeteg. A szomszéd szobában lakik Salvatore, egy 50 év körüli olasz szakács. Azon túl, hogy több mint 10 éve utazik, azt kell róla tudni, hogy állandóan fertőtleníti a kulcsait. Ahányszor berakja a zárba, lespricceli valami fertőtlenítővel, esténként pedig húsz percen át mossa szappannal. Nem merünk rákérdezni, hogy ezt miért teszi, mert egyértelmű, hogy elmebeteg.

A katedrális olyan nagy, hogy nem lehet lefotózni, így helyette egy utcakép

Cuenca nem olyan, mint amilyennek az ember a leírások alapján elképzeli. Egyáltalán nincs koloniális hangulata, mint az általában szépnek kikiáltott latin-amerikai városoknak szokott lenni, viszont pont ettől tűnik nekem élhetőnek. Nincs múzeum érzésem, mint Cuzcóban vagy Cartagenában volt, bár látványban sem éri utol azokat. A város jelképének számító katedrális ugyanúgy elüt a városképtől, mint az összes többi épület, de azért érdemel pár szót. Például meg kell említeni azt, hogy felépítése nagy vihart kavart, mert a lakók nem tartották odaillőnek. Aztán kiderült, hogy nem lehet a terveknek megfelelően felépíteni, mert akkor összedől. Végül a város kapott egy torony nélküli kék kupolás böszme nagy katedrálist, amit sokáig gyűlültek a cuencaiak, majd megszokták, végül büszkék lettek rá.

Cuencától 40 kilométerre északra található Ingapirca. Ez Ecuador legnagyobb romvárosa, így a pályaudvaron felpattanunk a 9 órakor induló buszra, ami közvetlen a bejáratnál rak le minket. Rajtunk kívül csak egy olasz lány kíváncsi a romokra, így elég magányosan járjuk körbe azokat.

A Nap templom Ingapirca egyetlen inka épülete

A romváros, mint a legtöbb inka romváros, kicsi. Ráadásul csak nyomokban tartalmaz inka épületeket, a központi Nap templomon kívül minden a cañari kultúra emléke. Állítólag erőd vagy katonai állomás volt, bár számos női holttestet is találtak a sírokban. A Nap templom, mint minden más inka városban, itt is a napjáráshoz lett igazítva. A kötelezően mellénk rendelt idegenvezető ugyanúgy előadja az árnyékvetülős történetet, mint perui kollégái kicsit délebbre, és ettől már mindketten falra mászunk Erivel. Az a szerény véleményem, hogy a régészeknek fogalmuk nincs semmiről, ha nem tudják megmagyarázni egy épület funkcióját, akkor kitalálnak neki valami szakrális mesét. 

A fejtágítás után felkeressük az indián arcot. Mint minden inka romváros, így Ingapirca is olyan helyre épült, ahol a természet furcsa alakzatokat teremtett. Ha másért nem, hát ezért a látványért valóban érdemes volt ide látogatni. Bár Ollantaytambóban is gyönyörűen megjelenik a sziklában Wiracocha, az ingapircai arc messze túltesz rajta. Azt kell mondjam, hogy Michelangelo sem faraghatott volna tökéletesebbet.

Ingapircát egy kőfej őrzi

Ingapircából visszafelé menet feltűnik az egyik hegyoldalban egy templom. Bár megvettük a jegyet vissza Cuencába, jelezzük a sofőrnek, hogy leszállnánk. Biblián városkája fölé emelkedik ugyanis egy katedrális, ami hasonlóan a cuencai katedrálishoz, kék kupolát visel. Elég hosszú séta várna ránk, ha nem jönne egy busz és vinne fel minket a bejárathoz, teljesen ingyen.

Biblián katedrálisa nagynak tűnik, de nem az

A katedrális a létezését egy jelenésnek köszönheti. Egy pásztor valamikor réges-régen az állatait legeltette a hegyen, amikor megjelent neki Szűz Mária egy szobor képében. A szobrot a pásztor levitte a faluba, ahol az emberek imádkozni kezdtek hozzá, hogy a hosszú ideje tartó szárazság megszűnjön és végre essen az eső. Másnapra az ima meghallgattatott, s bár eső nem esett, harmat fedte be a mezőket. A csodának az egyház azonnal templomot emelt, és a Virgen de Rocio, vagyis a Szűz harmatja nevet adta neki.

A katedrális bár nagynak látszik, nem az. Lentről nézve hihetetlennek tűnik, de nincs hátsó fala, mert az maga a hegy. A belső tér is kicsi, viszont annál tetszetősebb. A kilátás a völgyre pedig lenyűgöző. Nehezen intünk búcsút a katedrálisnak, pedig nem vagyok nagy templomba járó.

Sok ecuadori máig hisz abban, hogy kérését meghallgatja a Mária szobor

Másnap dél felé vesszük az irányt, Girónba utaznk. A falu mögötti hegyekről egy csodaszép vízesés látványa tárul elénk, ami nagyon messzinek tűnik. Stoppolunk. Elsőként egy faszállító kamion vesz fel minket, ami féltávig visz. Innen egy furgon platóján utazva jutunk el a vízeséshez, ahol kifizetjük a belépőt, majd felmászunk a kilátóhoz. Nem tudom, hogy a turisták minek jönnek Cuencába, mert sem Ingapircánál, sem itt nem futunk bele senkibe. Ingapirca egy perui romokhoz szokott szemnek valóban nem nagy szám, de az El Chorro névre keresztelt vízesés csodaszép. Kolibrik röpködnek mindenfelé, a vízpárától pedig minden élénkzöld. A vízesés kb. 100 méter magas, de ez a legkisebb tagja, feljebb még két 300 méternél magasabb lépcsője van, azok elérése azonban több óra gyaloglás lenne. Rendben, hogy szép, de a tepuik után egyikünk sem érez magában affinitást ahhoz, hogy egész nap sétáljon egy zuhatagért.

Az El Chorro hatalmas vízesés, csak jó részét nehéz megközelíteni

Harmadnap a Cajas Nemzeti Parkot célozzuk meg. Állítólag ez a legnagyobb egybefüggő paramo vidék Ecuadorban, így nem maradhat le a listáról. Busszal kb. egy óra az út a nemzeti park bejáratáig, ahol ezúttal sem kell fizetnünk. 2012-ben az állam eltörölte a belépőt a nemzeti parkokba (kivéve a Galápagos-szigeteket), hogy növelje a turisták számát, viszont szemben más latin-amerikai országokkal ez nem jelentette azt, hogy a szolgáltatás minősége is romlott. Teljesen ingyen a kezünkbe nyomnak egy térképet és egy katalógust, amin a park összes madara szerepel. A közeli csúcsot célozzuk meg a jó kilátás reményében.

Az El Chorro alsó lépcsője csak 100 méteres, mégse fér bele a képbe

4000 méter magasan vagyunk ismét, Eri nagy bánatára. Sokszor megszenvedett a hegyekkel Peruban, s ezúttal sem érzi magát túl fényesen. Mikor megjelennek az esőfelhők, fellélegzik, mert tudja, visszafordulunk. Ebben a magasságban rommá ázni nem jó ötlet, így néhány fotó után lemászunk a hegyről és elindulunk vissza a völgybe. Közben csodás lagúnákat látunk, de turistából itt sincs sok.

Pózolok a Cajas Nemzeti Parkban

A Cajas Nemzeti Park nem csak magashegyi környezetben fekszik. Stoppal jutunk el a 2900 méteren fekvő Laguna Llaviuco bekötőútjához. Ismét élénkzöld legelők között baktatunk, de féltávnál megtorpanunk, mert egy böszme nagy kutya ront ránk. Imádom a kutyákat, de a tanyasi ebektől tartok. Kiszámíthatatlanok és gyakran nekimennek az embernek minden ok nélkül. Szerencsére van nálunk pár keksz, így sikerül lekenyereznünk a nagyra termett masztifot.

A Laguna Llaviuco remek helyen fekszik. A fölé magasodó hegyeket paramo borítja, a laguna partját azonban már köderdő, ahol ismét milliószám röpködnek a kolibrik és megszámlálhatatlan az orchidea. Lassan sötétedni kezd, így visszaindulunk az úton. Ismét szerencsénk van a stoppal, ezúttal egy teherautó vagonjában utazunk egy nagyon kedves családdal.

A Laguna Lluvioco barátságosabb környezetben fekszik

Cuenca környéke egészen lenyűgöző. A shuaroknál töltött három hét után egyértelműen ez eddigi ecuadori kalandjaink fénypontja. No de nem csak ezért jöttünk a városba, hanem azért is, hogy ráleljünk az elveszettnek hitt Crespi hagyatékra, amiről oly sokat lehet olvasni a neten. No de erről majd a következő bejegyzésben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az ecuadori Andok közepét az ország legmagasabb hegye, a Chimborazo foglalja el. Évszázadokon át nagy tiszteletnek örvendett, így nem véletlen, hogy sokan költöztek a közelébe. Persze az őslakosokból ma már csak hírmondó maradt (ők valahol 4000 méter magasan próbálnak lámatartásból élni), az újonnan betelepülők pedig csúnyácska városokat hoztak létre. A Chimborazóra szerencsére még nem költöztek emberek, így az szép maradt.

Ambato nem egy turistaparadicsom, sokkal inkább az a hely, ahol egy európai hátizsákos csupán addig tartózkodik, ameddig muszáj. Velünk sem történik másként. Alig kel fel a nap, már itt sem vagyunk, s az első buszok egyikével tekergőzünk fel az Andokba, ezúttal a hét hegycsúcs közé épült Guaranda felé. A város a majdnem 2700 méteres tengerszint feletti magasságával messze nem ér a nyomába a perui Andokban található településeknek, a lepusztított kopár hegyek azonban számomra mégis Perut idézik.

Nehéz szép képet lőni Guarandáról, de ez talán nem ördögtől való

Guaranda sokkal szemrevalóbb település Ambatónál, ennek ellenére nyomasztó hangulat vesz erőt rajtam, ahogy szállást keresve kóválygunk a színesre meszelt, szorosan összeépült kőházak között. Az időjárás semmi jóval nem kecsegtet, szürke és borús, bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Guarandában minden picit is normálisan kinéző szálló 20-25 dollárba kerül, az ördög tudja, miért. A város valamennyi hostelét szemügyre vesszük mire végre akad egy 10 dolláros ótvar szoba. A szoba szó erős túlzás, a dohos helyiség olyan parányi, hogy a rozoga franciaágy elfoglalja minden négyzetcentiméterét. 

Másnap reggel, miután csellengünk egy kicsit a hegyi környezet ellenére meglehetősen zöld főtér környékén, tömött iránytaxiba pattanunk és Salinas faluja felé vesszük az irányt. Bár a hegyek között szendergő faluban nincs semmi különös vonzerő és csodálnivaló, mégis jó érzés átadni magukat a nyugodt falusi élet békés hangulatának. Endre természetesen itt sem bírja ki legalább fél órás hegymászás nélkül. Cserébe a falu fölé épült kőkereszttől mesés kilátás nyílik a környező völgyekre és dombokra.

Salinas faluja a kőkereszttől

Ahogy ráérősen baktatunk lefelé az egyik meredek utcán, erős kakaóillat csapja meg az orrunkat. A ház ajtaja hívogatva nyitva áll, bemerészkedünk. Az épületben egy apró csokoládégyár üzemel, úgyhogy számomra kétségkívül ez a nap fénypontja. A gyártósorhoz sajnos nem engednek közel - nyilván veszélyes a kinézetem a végtermékre -, de a kijáratnál található üzletben nem marad el a lényeg: egy kis kóstoló. A salinasi csokoládé nem túl édes, pláne a svájci és az osztrák csokoládék ízéhez képest, de így is jó móka Gombóc Artúrt játszani a mentolos, a kakaókrémes, a likőrös és csípős paprikás bonbonok között. 

Szép a táj Salinas körül

A délutáni órákat ismét utazással töltjük. A következő úticél Riobamba városa, ahonnan az Andok 6300 méteres rétegvulkánjához, a Chimborazóhoz szeretnénk eljutni. A Chimborazót sokáig a Föld legmagasabb pontjának tartották, így ragadhatott meg a magyarban a "mindennek a csimborasszója" szólás. A vulkán teteje a nap jelentős részében felhők közé bújik, de ma óriási szerencsénk van, mert ahogy a busz közeledik Riobambához, a hóval fedett vakítóan fehér csúcs néhány másodpercre megmutatja magát. 

Ma már tudjuk, hogy a Chimborazo elég messze van a legmagasabb csúcstól, de azzal a címmel azért még büszkélkedhet, hogy a teteje a Föld középpontjától legtávolabb eső pont, így elviekben ott a legkisebb a gravitáció. Tengerszint feletti magasság ide, gravitáció oda, a látvány több mint lélegzetelállító. 

A Chimborazo ritkán mutatja meg gleccsereit, mi szerencsések voltunk

Nem vagyok hegymászó, de a látvány úgy megbabonáz, hogy úgy döntünk, másnap a vulkán közelébe férkőzünk és felmérjük a terepet. Riobambában a kora reggeli órákban verőfényes napsütésben van részünk, de ahogy a busz megközelíti a vulkánt, úgy válik egyre zordabbá, hidegebbé és csapadékosabbá az időjárás. A busz egy kereszteződésben tesz le minket, ahol viharosan erős szél fogad. Ömleni kezd a havas eső. A sáros földút mentén marhák és lámák legelésznek ügyet sem vetve a viharra.

Úgy negyed óra gyaloglás után pillantjuk meg a hegymászók menedékházát, amit egy férfi üzemeltet. Bozontos kutyája nagy örömmel fogad minket. Belépünk a házba, ahol a hangulatos, tágas társalgó kandallójában ég a tűz. Igyekszem közelebb húzódni hozzá némi langyosság reményében. Rodrigo, a menedékház magányos üzemeltetője egyébként nagyon kedves és barátságos ember, meleg itallal kínál és lelkesen végigvezet az egész házon, majd a kerten is. Felesége nem akarta minden áldott nap egy vulkán lábánál vacogva élni az életét, ezért amikor nincsen vendég a menedékházban, akkor Rodrigónak szerzetesi magányban telnek a napjai.

Ma már ritka látvány Ecuadorban a lámákat vezetgető indiánasszony

Az egyik melléképületben tengeri malacokat tart, a vendégek ezt eszik vacsorára, a másikban pedig egy kis múzeumot üzemeltet helyi készítésű ékszerekkel. Részben azért meg tudom érteni Rodrigót, mert a ház valamennyi ablakából olyan mesés kilátás nyílik a tájra (már ha nem esik), amiért néhány magányos hetet még én is bevállalnék. Miután minden információt pontosan lejegyzünk a vuklánmászással kapcsolatban, amit jövő évre tervez Endre, visszaindulunk a városba.

Kikutyagolunk a főútra, de ezen az útszakaszon buszhoz a következő fél órában nincs szerencsénk. Ázunk és fázunk. Végül felvesz minket egy nagyon kedves és kíváncsi helyi család, akik Guanóba igyekeznek. Ez nekünk is tökéletes úticél, már csak azért is, mert Guano múzeumában egy több mint 400 éves múmiát őriznek, akit a régi templomban találtak befalazva. Végre megint egy múmia, ráadásul ilyen rejtélyes sorssal! Alig várom, hogy Endre megvásárolja a belépőket a jegypénztárnál, máris robogok befelé az aprócska múzeum főtermébe. A kiszáradt férfitest egy üvegkalitkában fekszik a hátán, arcát kendővel kötötték át, mitha fájna a foga. Állítólag szerzetes volt, de hogy miért került a falba, azt ezidáig nem sikerült kideríteni.

A szerzetes, akinek nyilván fájt a foga, ezért befalazták

Guano városkája egyébként pont ugyanolyan, mint a többi Chimborazo környéki település. Egy-két színes, koloniális hangulatot árasztó házból és rengeteg szedett-vetett betonépületből áll. Sem Ambato, sem Guaranda, sem Riobamba nem került fel Latin-Amerika legszebb települései közé a listánkon. Jó volt, meg volt, mehetünk Cuencába. Arról amúgy is azt mondják, hogy gyönyörű...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Móricz János nem csak a Tayos-barlangban kutatott. Leírásai alapján jól ismert számos indiánközösséget (nem csak a shuarokat), s bár nem volt nyelvész, hasonlóságot vélt felfedezni egyes népcsoportok és a mi nyelvünk között. A nyelvész társadalom kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar rokona lenne bármelyik indián nyelvnek, de azok után, hogy Juan Ramos, Móricz egykori vezetője azt mondta nekünk, hogy értette egy filmen látott pakisztáni közösség minden szavát, úgy gondoltuk, utána megyünk Móricz nyelvelméletének.

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni." - részlet Móricz János 1965-ös leveléből, amit Pataky Lászlónak címzett.

A Móricz János Kulturális Egyesület jóvoltából hozzájutottunk egy szószedethez, amit a magyar kutató állított össze 1967-ben. Több száz szó szerepel rajta rendszertelenül felsorolva, többségét nem lehet magyarul értelmezni. Nem vagyok nyelvész, így kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez valós tartalom, a szavak léteznek/léteztek. A lista tetején olvasható egy mondat, miszerint "Mochica magyar törzs nyelvéből közlök egynéhány szót úgy, ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején feljegyezték."

Móricz 1967-ból származó listája a magyarral állítólag rokonságot mutató szavakkal

Móricz a puruhá, a cañari és a puruhá-mochica nyelvekkel rokonította a magyart, illetve a szószedet tetején ez a három nyelv szerepel. Hogy az erőszakos spanyol nyelvcsere mit fed, nem sikerült kiderítenünk, mert bár a spanyolok érkezésükkor komoly tisztogatásba kezdtek, sok amazóniai közösséggel évszázadokig nem volt kapcsolatuk, így a nyelvcserét is nehéz lett volna véghez vinni. A tisztázatlan eredetű puruhá nyelvek jó része kihalt, a cañari vesztét pedig igazolhatóan nem a spanyolok, hanem az inkák okozták.

A puruhá nyelvek közül Ecuadorban ma a shuar, a cayapa és a cofanes élő nyelv, bár ez utóbbit már igen kevesen beszélik. Móricz többször említi a salasacákat, akik nevét a Zala-szakasz szókapcsolatból eredezteti, s akik Bañostól nem messze élnek. Így hát buszra szállunk és irány Salasaca faluja, hátha sikerül valamit kiderítenünk.

Alig 40 perc utazás után szól a sofőr, hogy megérkeztünk Salasacába. Egy jellegtelen koszfészek, semmi indiános nincs benne, pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori kisváros. Ronda betonházak sorakoznak a főút mellett, olyan, mintha kiraktak volna minket Kazincbarcika alsón. Kérdezősködünk az utcán, hogy hol van a központ, de mindenki azt mutogatja, hogy ez itt az, ahol éppen állunk. Salasaca olyan település, aminek még egy latinos főtere sincs.

Salasaca bácsi a piacon

Rátalálunk egy épületre, amire ki van írva, hogy Museo Cultural del Pueblo Salasaca. Bemenekülünk. Odabenn egy fekete hosszú hajú fickó ül két salasaca lánnyal. A lányok hosszú szoknyát viselnek, a fickó fekete ponchót. Pont ugyanúgy néznek ki, mint a saragurók Loja környékén. A fickó megpillantva minket azonnal odalép hozzánk, és elkezdi mesélni, hogy ő a múzeum igazgatója és csak nemrég nyitottak, mi vagyunk az első külföldi látogatók. Mielőtt nagyon belemerülne, közöljük vele, hogy keresünk valakit, aki a salasacák ősi nyelvéről tudna valamit mondani.

- A salasacák ősi nyelvéről? Szerintem senki. A nyelvünk közel 400 éve kihalt - zárja rövidre a témát Franklin.
- Valami csak van a régmúltról?
- Van. Egyetlen könyv jelent meg a témában, lehet másnál nincs is belőle példány.

Körbejárjuk a múzeumot, ami igencsak kezdetleges formát mutat. A három emeletből csak kettőben van mit nézni, azok is többnyire népviseletbe öltöztetett viszbábuk. Az egyik teremben a bábuk imádkoznak egy kőnél, hátuk mögött pedig megjelenik egy óriás. A shuarok legendájában is voltak óriások, máig vannak, akik látni vélik őket a barlangok mélyén. Miközben nézelődünk, Franklin mesélni kezd a kamerának.

Franklinnal beszélgetek a múzeumban

- A salasacák az inkáktól származnak. Sokunk családneve inka eredetre vezethető vissza, vannak, akiket Apunak hívnak (Apu kecsuául a hegyek szellemét jelöli), másokat Chiliquingának, ami a chilei inkákra utal.
- A salasacák kicsuául beszélnek, igaz?
- Igen.
- Az olyan, mint a perui kecsua?
- Tulajdonképpen ugyanaz, csak néhány szóban van eltérés.
- De a salasacák korábban saját nyelvüket használták?
- Igen.
- Miért a kecsuára váltottak, miért nem a spanyolra?
- Ezt sajnos nem tudom. Valószínűleg azért, mert az Andokban rajtunk kívül mindenki más kecsuául beszélt.

Franklinnek igaza lehet. A hondurasi tawahkák nyelve a kihalás szélére került, mert az utóbbi
évtizedekben mindenki a szomszédos törzs, a miszkítók nyelvét kezdte beszélni. Közöttük sem a spanyol hódított.

Mikor az ember kutat az interneten Móricz után, számtalan hülyeséggel találja magát szemben. A Chiliquingára nyilván sokan kapják fel a fejüket, mivel Móricz anno beszámolt egy Chapaquingáról (Csaba inca), vagyis Csaba királyfiról, aki a perui Chan Chan városában élhetett. Önjelölt magyarság kutatók azonnal magukénak érezhetik a témát, de ki kell ábrándítsam őket, mert a Csaba szó valószínűleg a kecsua chapa, vagyis kém szó félrehallásából kelt életre. Ha élt is ez a Chapaquinga, sokkal valószínűbb, hogy gúnynevet kapva a kémek inkája, vagyis királya volt, sem mint maga Csaba királyfi.

A salasaca településnevek nem mutatnak rokonságot a magyarral (Forrás: David Guevara, Quiche: Grámatica, 1966)

- A salasaca nyelvből maradt-e meg valami? Használnak még régi szavakat? - érdeklődünk.
- Nagyon keveset, talán úgy fél tucatot. Ott van például a négy, mint szám. Kicsuául tawa, de mi chuscónak mondjuk. Vagy a fej, ami kicsuául uma, salasacául mondongo.
- Mint a pacal spanyolul?
- Pontosan - mosolyodik el Franklin.

Megmutatjuk neki az egyesülettől kapott papírokat, amit nagyon érdekesnek talál. Cserébe elővesz egy fénymásolt könyvet és vadul lapozgatni kezdi.

- Ez itt mind, amit tudunk az ősi nyelvről - nyújtja oda a könyvet, amit David Guevara publikált 1966-ban Quiche: Grámatica címmel.

Ebben rátalálunk azokra a szavakra, amiket Franklin is mondott, valamint számos család- és településnévre, amik közül egyik sem hasonlít a Móricz listáján szereplő szavakhoz. Úgy néz ki, hogy a salasacákkal semmilyen kapcsolatunk nincs, de ha volt is, kiderülni soha nem fog, ugyanis a kihalt nyelvüket senki nem jegyezte le, az a pár szó, ami emlékként maradt pedig kevés ahhoz, hogy bármit igazolni lehessen. De akkor a magyar kutató honnan szedte azt a több száz szót?

Móricz tévedett, de adunk neki mégegy esélyt, ugyanis nem csak a kihalt salasaca volt puruhá nyelv, hanem a cayapáké, vagyis a vörös indiánoké is az, ráadásul ott igen gyakori a Calasacón családnév, ami hasonlít a Salasaca névre. Ha valamiben, akkor a Salasacában biztosan tévedett Móricz, meglátjuk mi lesz majd a vörös indiánok között...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Baños és környéke Ecuador egyik legnagyobb highlightja. Sok utazási iroda ide viszi el a népeket, hogy megismertesse őket a köderdei világgal. Az egyetlen gond vele az, hogy Baños környékén minden van, csak erdő nincs. A vízesések szépek, a Rio Pastaza völgye fotogén, a város pedig hangulatos, azonban nekem valahogy nem lett nagy kedvenc. Lehet velem van a gond, vagy csak túl sok Bañosnál sokkal szebb dolgot láttam az elmúlt 9 hónapban...

Hétfő reggel van, 7-kor kikocogunk a taishai reptér kifutója mellé, ahol a katonaság épülete áll. Az itt várakozó helyiek a legkevésbé sem úgy néznek ki, mint akiket egy katonai repülőgépen el tudnék képzelni. Szülés előtt álló tini lányok és csecsemőket dajkáló fiatal párok üdögélnek a padokon.

- A katonai gépre vártok? - fordul Endre érdeklődve az egyik látványosan unatkozó srác felé.
- Igen. Itt mindenki arra vár.
- Mikor érkezik?
- Nem tudjuk pontosan. Reggel 7-kor szokott. Remek az időjárás, de a hegyek mögött akár felhőszakadás is lehet. Olyankor később jön.
- Mi is el tudunk vele jutni Shellbe?
- Hát, gringókat még biztos nem vittek soha. Majd megmondják.
- Mennyi a menetdíj?
- 10 dollár.

Tisztességel várok a soromra, hátha felengednek a katonák a gépre

Levesszük a hátunkról a zsákokat, majd lekuporodunk az egyik padra és várunk. Jó másfél óráig nem történik semmi. Érkezik pár hagyományos kis Cessna, de egyik sem azonos a várva várt katonai járattal. A lurkók türelme már fogytán, amikor a hangosbemondó torz hangon, számomra tökéletesen érthetetlen módon közöl valamit a várakozókkal, akik ezután izgatottan összerámolják a nejlonzsákból rögtönzött, egyszer használatos csomagjaikat. Ezt bíztató jelnek veszem. Endrével mi is lelkesen a hátunkra kapjuk a zsákokat és kíváncsian kémleljük az eget. Feltűnik egy ormótlan fekete tárgy, ami sokkal inkább hasonlít egy felszárnyazott henger alakú fekete hordóra vagy egy selejt orvosi kapszulára, mint egy repülőgépre.

Landol a furcsa kinézetű katonai gép

Alig telik bele két perc, egy szigorú arcú egyenruhás a vegyes civil társaságot katonás libasorban a leszállópálya szélére tereli. Egy másik katona nagy buzgón a névsort írja össze és biztos, ami biztos még vagy háromszor körbemegy és újraszámolja a várakozókat. Minden olyan szigorú rendben történik, már-már az sem lepne meg, ha tisztelegnünk kellene a leszálló repülőgépnek. Végül az otromba fekete hordó nagy robajt csapva landol néhány méterre előttünk a réten. A törzse szétnyílik, és csodák csodájára a csúf, parányi repülőből mintegy 30 egyenruhás ugrál ki. Első ránézésre nem tudom elképzelni, hogyan fértek el benne.

Sosem utaztam még katonai repülőgéppel, de kis Cessnához már többször is volt szerencsém. Endrével ellentétben én imádok repülni. A Cessnák egyik legnagyobb pozitívuma számomra a remek kilátás, amit az alacsony replülési magasság következtében az egész utazás során élvezhet az ember. Ez annyira lenyűgöz, hogy a hányingert is készséggel bevállalom mindegy, hogy vízeséseket, vulkánt, vagy épp szavannát kell bámulnom a nagy fémmadár szárnyai alatt.

Így néz ki belülről egy katonai repülő

Izgatottan toporgok a sorban. Vajon mehetünk vagy itt ragadunk az erdőben a világ végi városkában, Taishában? Velünk együtt még vagy 35 utas szándékozik eljutni Shell városába. A katonák kézről kézre adva bámulják tágra nyílt szemmel az európai útleveleket, amivel valószinűleg még sohasem találkoztak. Nem fér a fejükbe, hogy kerültünk ide, de végül úgy döntenek, hogy a helyieknek szabott áron, azaz 10 dollárért fejenként minket is magukkal visznek. Hurrá! Felmászunk a pár lépcsőfokos létrán a fekete kaszniba, ahol már-már elviselhetetlen hőség uralkodik. A repülőgép belső berendezése épp oly szokatlan, mint a külseje volt. Közvetlenül a bejárat mellett foglalunk helyet a műbőrrel borított padokon, az ablakoknak háttal. Sajnos az összes padot ilyen pozicióban helyezték el, ami teljesen ellehetetleníti a kilátást. Biztonsági övek nincsenek, de mivel úgyis olyan szorosan feszengünk a fémdobozban, akár a konzervben a heringek, nincs is rá szükség.

A Sangay-vulkán a gép ablakából

A gép fülsüketítő zaj kíséretében a magasba emelkedik. Kétségbeejtő klausztrofóbia kerít hatalmába, de igyekszem úrrá lenni a helyzeten, miközben azon vagyok, hogy kissé nyakatekert pozícióban arccal az ablakhoz küzdjem magam. Ekkor tűnik csak fel, hogy a parányi ablakok és a pad háttámlája közötti résben egy négy év körüli kisfiú rejtőzködik. A lehetőségekhez mérten leplezem a meglepettséget és magamra erőltetem a legbarátságosabb arckifejezést, nehogy a kis srác égtelen visításban törjön ki ijedtében. Bejön a dolog, így egy-két fotó erejéig sikerül nekem is az ablakhoz férkőzni. A tájból ugyan nem sokat látok, de az amazónai esőerdő mögött emelkedő 5200 méter magas Sangay-vulkán lenyűgözően szép hófedte csúcsát nem lehet nem észre venni.

Megközelítőleg fél óra múlva érünk földet Shellben, ami nem egyéb, mint egy katonai ellenőrzőpont köré épült egy utcás kereskedőváros. Buszra szállunk és egy órán belül már a külföldi tuirstáktól hemzsegő Baños utcáit koptatjuk.

Baños szép völgyben fekszik, csak erdő nincs sehol

Baños egy hűvös klímájú, nagyon bájos, de minden latin jelleget mellőző település kevés látnivalóval. Mégis van benne valami, ami napokig fogva tart minket, bár lehet, hogy csak jólesik a három hetes amazóniai kiruccanás után forró vízzel zuhanyozni, elnyújtózni egy igazi ágyon, hideg sört inni és librillóval tömni a hasunkat. Ebbe az ételbe első ízben sikerül belebotlanunk, mégpedig egy útszéli comedorban, ahol a soványnak egyáltalán nem nevezhető szakácsnőnek ez az egyetlen, de nagyon is ígéretes specialitása. A szószba áztatott pacalból készült étel burgonyapogácsákkal kísérve egyikünknek sem okozott csalódást, mi több, még gyomorrontást sem kaptunk tőle.

A csodatevő vízesés furcsa szögből

Bañosban aligha akad egyéb látnivaló, mint a Szent Máriáról elnevezett vízesés. A legenda szerint réges-régen egy ember a hegy tetején leesett a lóról és a mély szakadékba zuhant, de nem halt meg. A hívők a Szent Szűz megjelenésével hozzák összefüggésbe a csodát, és a mai napig gyógyító erőt tulajdonítanak a hegyről lezúduló víznek, amit palackban hordanak otthonaikba a gyógyulás és a hosszú élet reményében. A meredek hegyoldal egyik lankásabb teraszán fürdőt is építettek, ami meglehetősen elhanyagolt és zsúfolt, ezért a megmártózás helyett beérjük egy arc- és kézmosással a kialakított forrásnál.

Az Agoyan-vízesés és a Manto de la Novia

Másnap úgy döntünk, hogy bár a városban található látnivalókat a vízeséssel alighanem ki is merítettük, egy-két csillagtúrát azért bevállalunk a környező településekre. Az LP kulináris központként említi a Bañostól 30 kilóméterre található falut, Patatét, amiről nekem rögtön nagy krumpliföldek ugranak be (olaszul ugyanis a név krumplikat jelent). Ígéretes, hogy a buszon még vagy hat német és spanyol hátizsákos utazik velünk ugyanazzal az úticéllal. Úgy fél óra múlva érkezünk a völgyben húzódó alvó faluba, ahol mindenki szétszéled. Fél órás séta során egyetlen étteremre sem sikerül rábukkannunk. Ebéd helyett az egyik hegy oldalába épített kilátó felé vesszük az irányt, ahol az egész út során színes kolibrik kísérnek. A táj nem csúnya, de túloznék, ha azt mondanám, hogy felejthetetlen az élmény.

A Pailón del Diablo annyira turistás, hogy magyarul köszöntenek a bejáratnál

Másnap kerékpárt bérlünk és a spanyol Isa, valamint az angol Luke társaságában indulunk útnak, hogy végigjárjuk a környék összes vízesését, a következő sorrendben: Chamana, Agoyan, Manto de la Novia, Pailón del Diablo. A térkép szerint mindvégig lefelé visz az út, ezért nem tudom mire vélni a nap nagy részét kitöltő hegymenetet. Az eső elered. Hol egyik, hol másik bicikliről esik le a lánc, de ez sem szegi kedvünket. Kitartásunkért cserébe minden fél órában egy újabb óriási vízesés köszön vissza a hegyoldalról. A legnagyobb élmény a kalandos Pailón del Diablo, vagyis az Ördög üstje, ahol sziklákba vájt szűk alagutakon át - egy kis zuhany kíséretében - a vízesés mögé is sikerül bemerészkednünk.

Ecuador talán legszebb vízesése az Ördög üstje

Bañosból tett utolsó kirándulásunk gyalogosan a szomszédos hegyek tetejére, Bellavistába, majd Runtúnba visz. Reggel mellénk szegődik egy kutya, ami egész úton elkísér minket. Az ösvény kissé nehezen járható, de nem fogható a Nantpiba vagy Coangosba vezető úthoz. Egyik falu sem különösebben szép, a környező hegyekről pedig a növényzetet hiányolja az esőerdőhöz szokott szemünk. Runtúnt sokan misztikus energiával ruházzák fel, és Vilcabamba mellett Ecuador egyik titkolt gyöngyszemének tartják. Nekünk csalódás. Ha nem jött volna velünk a kutya, ami a faluban minden csirkét megkergetett, biz' Isten unatkoztam volna. Visszabattyogunk Bañosba, ahol a hostelünk előtt a kutya és a gazdája kölcsönösen egymásra találnak. Azt mondják, órák óta keresték, örülnek, hogy visszakapták.

Jófej vagy négy órán át kirándult velünk

Baños kedves hely, a vízesések szépek, de Amazónia után valahogy nem az igazi. Persze jól esett civilizációban lenni és találkozni európai arcokkal, de vagy elszoktam már a turistaközpontoktól, vagy Baños valóban túlértékelt. Holnap hajnalban ideje útnak indulnunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!