Az ecuadori Andok közepét az ország legmagasabb hegye, a Chimborazo foglalja el. Évszázadokon át nagy tiszteletnek örvendett, így nem véletlen, hogy sokan költöztek a közelébe. Persze az őslakosokból ma már csak hírmondó maradt (ők valahol 4000 méter magasan próbálnak lámatartásból élni), az újonnan betelepülők pedig csúnyácska városokat hoztak létre. A Chimborazóra szerencsére még nem költöztek emberek, így az szép maradt.

Ambato nem egy turistaparadicsom, sokkal inkább az a hely, ahol egy európai hátizsákos csupán addig tartózkodik, ameddig muszáj. Velünk sem történik másként. Alig kel fel a nap, már itt sem vagyunk, s az első buszok egyikével tekergőzünk fel az Andokba, ezúttal a hét hegycsúcs közé épült Guaranda felé. A város a majdnem 2700 méteres tengerszint feletti magasságával messze nem ér a nyomába a perui Andokban található településeknek, a lepusztított kopár hegyek azonban számomra mégis Perut idézik.

Nehéz szép képet lőni Guarandáról, ez talán nem ördögtől valóNehéz szép képet lőni Guarandáról, de ez talán nem ördögtől való

Guaranda sokkal szemrevalóbb település Ambatónál, ennek ellenére nyomasztó hangulat vesz erőt rajtam, ahogy szállást keresve kóválygunk a színesre meszelt, szorosan összeépült kőházak között. Az időjárás semmi jóval nem kecsegtet, szürke és borús, bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Guarandában minden picit is normálisan kinéző szálló 20-25 dollárba kerül, az ördög tudja, miért. A város valamennyi hostelét szemügyre vesszük mire végre akad egy 10 dolláros ótvar szoba. A szoba szó erős túlzás, a dohos helyiség olyan parányi, hogy a rozoga franciaágy elfoglalja minden négyzetcentiméterét. 

Másnap reggel, miután csellengünk egy kicsit a hegyi környezet ellenére meglehetősen zöld főtér környékén, tömött iránytaxiba pattanunk és Salinas faluja felé vesszük az irányt. Bár a hegyek között szendergő faluban nincs semmi különös vonzerő és csodálnivaló, mégis jó érzés átadni magukat a nyugodt falusi élet békés hangulatának. Endre természetesen itt sem bírja ki legalább fél órás hegymászás nélkül. Cserébe a falu fölé épült kőkereszttől mesés kilátás nyílik a környező völgyekre és dombokra.

Salinas faluja a kőkereszttőlSalinas faluja a kőkereszttől

Ahogy ráérősen baktatunk lefelé az egyik meredek utcán, erős kakaóillat csapja meg az orrunkat. A ház ajtaja hívogatva nyitva áll, bemerészkedünk. Az épületben egy apró csokoládégyár üzemel, úgyhogy számomra kétségkívül ez a nap fénypontja. A gyártósorhoz sajnos nem engednek közel - nyilván veszélyes a kinézetem a végtermékre -, de a kijáratnál található üzletben nem marad el a lényeg: egy kis kóstoló. A salinasi csokoládé nem túl édes, pláne a svájci és az osztrák csokoládék ízéhez képest, de így is jó móka Gombóc Artúrt játszani a mentolos, a kakaókrémes, a likőrös és csípős paprikás bonbonok között. 

Szép a táj Salinas körülSzép a táj Salinas körül

A délutáni órákat ismét utazással töltjük. A következő úticél Riobamba városa, ahonnan az Andok 6300 méteres rétegvulkánjához, a Chimborazóhoz szeretnénk eljutni. A Chimborazót sokáig a Föld legmagasabb pontjának tartották, így ragadhatott meg a magyarban a "mindennek a csimborasszója" szólás. A vulkán teteje a nap jelentős részében felhők közé bújik, de ma óriási szerencsénk van, mert ahogy a busz közeledik Riobambához, a hóval fedett vakítóan fehér csúcs néhány másodpercre megmutatja magát. 

Ma már tudjuk, hogy a Chimborazo elég messze van a legmagasabb csúcstól, de azzal a címmel azért még büszkélkedhet, hogy a teteje a Föld középpontjától legtávolabb eső pont, így elviekben ott a legkisebb a gravitáció. Tengerszint feletti magasság ide, gravitáció oda, a látvány több mint lélegzetelállító. 

A Chimborazo ritkán mutatja meg gleccsereit, mi szerencsések voltunkA Chimborazo ritkán mutatja meg gleccsereit, mi szerencsések voltunk

Nem vagyok hegymászó, de a látvány úgy megbabonáz, hogy úgy döntünk, másnap a vulkán közelébe férkőzünk és felmérjük a terepet. Riobambában a kora reggeli órákban verőfényes napsütésben van részünk, de ahogy a busz megközelíti a vulkánt, úgy válik egyre zordabbá, hidegebbé és csapadékosabbá az időjárás. A busz egy kereszteződésben tesz le minket, ahol viharosan erős szél fogad. Ömleni kezd a havas eső. A sáros földút mentén marhák és lámák legelésznek ügyet sem vetve a viharra.

Úgy negyed óra gyaloglás után pillantjuk meg a hegymászók menedékházát, amit egy férfi üzemeltet. Bozontos kutyája nagy örömmel fogad minket. Belépünk a házba, ahol a hangulatos, tágas társalgó kandallójában ég a tűz. Igyekszem közelebb húzódni hozzá némi langyosság reményében. Rodrigo, a menedékház magányos üzemeltetője egyébként nagyon kedves és barátságos ember, meleg itallal kínál és lelkesen végigvezet az egész házon, majd a kerten is. Felesége nem akarta minden áldott nap egy vulkán lábánál vacogva élni az életét, ezért amikor nincsen vendég a menedékházban, akkor Rodrigónak szerzetesi magányban telnek a napjai.

Ma már ritka látvány Ecuadorban a lámákat vezetgető indiánasszonyMa már ritka látvány Ecuadorban a lámákat vezetgető indiánasszony

Az egyik melléképületben tengeri malacokat tart, a vendégek ezt eszik vacsorára, a másikban pedig egy kis múzeumot üzemeltet helyi készítésű ékszerekkel. Részben azért meg tudom érteni Rodrigót, mert a ház valamennyi ablakából olyan mesés kilátás nyílik a tájra (már ha nem esik), amiért néhány magányos hetet még én is bevállalnék. Miután minden információt pontosan lejegyzünk a vuklánmászással kapcsolatban, amit jövő évre tervez Endre, visszaindulunk a városba.

Kikutyagolunk a főútra, de ezen az útszakaszon buszhoz a következő fél órában nincs szerencsénk. Ázunk és fázunk. Végül felvesz minket egy nagyon kedves és kíváncsi helyi család, akik Guanóba igyekeznek. Ez nekünk is tökéletes úticél, már csak azért is, mert Guano múzeumában egy több mint 400 éves múmiát őriznek, akit a régi templomban találtak befalazva. Végre megint egy múmia, ráadásul ilyen rejtélyes sorssal! Alig várom, hogy Endre megvásárolja a belépőket a jegypénztárnál, máris robogok befelé az aprócska múzeum főtermébe. A kiszáradt férfitest egy üvegkalitkában fekszik a hátán, arcát kendővel kötötték át, mitha fájna a foga. Állítólag szerzetes volt, de hogy miért került a falba, azt ezidáig nem sikerült kideríteni.

A szerzetes, akinek nyilván fájt a foga, ezért befalaztákA szerzetes, akinek nyilván fájt a foga, ezért befalazták

Guano városkája egyébként pont ugyanolyan, mint a többi Chimborazo környéki település. Egy-két színes, koloniális hangulatot árasztó házból és rengeteg szedett-vetett betonépületből áll. Sem Ambato, sem Guaranda, sem Riobamba nem került fel Latin-Amerika legszebb települései közé a listánkon. Jó volt, meg volt, mehetünk Cuencába. Arról amúgy is azt mondják, hogy gyönyörű...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!