Tóásó Előd és Rózsa Flores történetét már ezerszer megírták, mégsem tud senki semmit. Annyira zavaros az ügy, amennyire csak lehet, az igazságra valószínűleg soha nem derül fény. Ezidáig nem találkoztunk olyan bolíviaival, aki össze tudta volna kötni Tóásót a magyarokkal, de a Yungason belebotlottunk egy fickóba, aki furcsa történettel állt elő. Beljebb vagyunk egy összeesküvés-elmélettel, ami ráadásul még hihető is. A sztoriért addig a Challáig kellett utaznunk, amit még a Google Maps sem ismer...

Reggel legalább egy órán át ácsorgunk a dugóban, mire sikerül elhagynunk Coroico faluját. Nem jutunk messzire, csak a hét kilométerrel lejjebb található elágazásig, Yolositáig, ahol közlik, hogy innen este 5-ig nincs tovább, mert kicsivel lejjebb építik az utat. Kezdem érteni, miért tart az út La Pazból Rurréba olykor 70 óráig.

Kora reggel lévén betolunk pár sajtos empanadát, majd leülünk az út szélére, hátha történik valami. Órákon át kóbor kutyák etetésével múlatjuk az időt, mire megjelenik egy iránytaxi, aminek sofőrje állítja, el tud minket vinni egész Caranaviig. Mivel nem akarunk tétlenül ücsörögni délután 5-ig, így bepattanunk mögé és irány észak. Fél óra múlva, Challa falujánál sofőrünk megáll, és közli, hogy akkor innen majd estefelé megyünk tovább. Remek, most nem Yolositában, hanem Challában várakozhatunk. Lecuccolunk a taxi tetejéről és besétálunk a faluba.

A Yungason utazva gyakran kell órákon át rostokolni a semmi közepénA Yungason utazva gyakran kell órákon át rostokolni a semmi közepén

Challa pont akkora, mint Yolosita volt - egyetlen utca, semmi más. Szerintem százan sem élnek a faluban, ez mégsem akadálya annak, hogy világra szóló fesztivált tartsanak minden évben egyszer, pont ezen a napon. A focipályán felállított sátor alatt elég randán megittasodott, rózsaszín inges urak támolyognak azt remélvén, hogy felfigyel rájuk valamelyik tagba szakadt, rakott szoknyás, kemény kalapos bolíviai asszonyság. A talp alá valót egy helyi banda próbálja húzni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Néha táncra perdülnek, bár az leginkább valamilyen romantikus pogóra hasonlít.

Buli van ChallábanBuli van Challában

Elbújni egy ilyen helyen két gringónak teljesen reménytelen dolog, be is talál minket egy a többieknél is sokkal illumináltabb srác, aki fél órán át osztja az észt arról, hogy ő argentin, de itt ragadt Challában, mert ez a földi Paradicsom, és hogy mindenképp menjünk fel az erdő szélén található házába. Egy idő után megunjuk, hogy tíz centiről köpi át a nyálát a szánkba, így ott hagyjuk és beülük egy evőbe enni valamit. A srácot azonban képtelenek vagyunk lerázni, beül mellénk a kifőzdébe is, ahol elszakad a cérna, mikor beleborítja a sót a levesünkbe. Kitaszigálom az utcára, majd megköszönjük szíves társaságát, amire ő egy szimpla "Puta gringo!"-val válaszol. Ebéd után látjuk, hogy a srác lent fetreng a táncosok között, két pad közé bezuhanva.

A challaiak kokatermesztésből élnekKokaföld Challa közelében

Visszaülünk az alá a fa alá, ami alól elüldözött minket a részeg kölyök. Mellettünk egy kulturált megjelnésű, szemüveges fickó ücsörög, akivel végre sikerül pár értelmes szót váltanunk. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, azonnal Rózsa Floresről és Tóásó Elődről kezd beszélni. Nagyon meglepődünk, mert ezidáig soha egyetlen bolíviaival nem találkoztunk, aki a régóta húzódó sztorit össze tudta volna kötni velünk, magyarokkal.

- Az elmúlt két alkalommal Moralesre szavaztam, mert hittem neki, de ő sem tartja be az ígéreteit - kezdi Roberto a politizálást - Ő is csak a zsebét tömi, mint a többiek.
- És mit gondolsz a Rózsa Flores ügyről?
- Az egész egy megrendezett hiszti. Evo szeretett volna felállítani egy nemzetbiztonsági hivatalt...
- Mint az FBI? - vágok közbe.
- Igen, valami olyasmit. De ehhez kellett valami ürügy, így hát leadta a rendelést, hogy szervezzenek ellene terrortámadást.
- Így kerültek a képbe Rózsa Floresék - okoskodom.
- Pontosan. Megbízták őket, hogy jöjjenek Bolíviába jó pénzért. Szegényeknek fogalmuk nem volt, hogy agyonlövik őket.
- De miért hagyták életben Tóásót?
- Ez az, amit senki nem tud. Olyanokat beszélnek, hogy a belügyminiszter puccsot akart Morales ellen, ezért úgy irányította a támadást, hogy maradjon szemtanú, aki majd beszél erről az egészről és megbuktatja az elnököt. Őszintén szólva, egy ideje elvesztettem a fonalat az ügyben, csak azt tudom, hogy az életben maradt srác máig börtönben van.

Ez így van. Tóásót állítólag évek óta teljesen jogtalanul tartják előzetesben, már rég el kellett volna engedni. Hogy mi van a háttérben, azt senki nem tudja. Személyes véleményem, hogy a "szerb-horvát háborúban edződött veteránok hátizsákozni mennek Bolíviába" sztori kicsit sántít, és hogy Tóásó ebből a sztoriból jól biztosan nem fog kijönni, már ha kijön egyáltalán.

A Caranaviba vezető út nem veszélytelenA Caranaviba vezető út nem veszélytelen

Délután fél 5-kor jelzik a munkások, hogy részükről a mai napon ennyi volt, és megnyitják az utat a forgalom előtt. A kocsisor érdekes módon nem az út jobb oldalán, hanem a balon halad, mint az angoloknál. Sokáig nem értem a dolgot, aztán a sofőr felvilágosít:

- Azért megyünk a bal oldalon, hogy a sofőrök jobban lássák, ha a szakadék szélén lelóg az autó kereke az útról.

Megnyugtató. Tény, a Caranaviba vezető út bármennyire is szép, brutálisan veszélyes. Most próbálják szélesíteni az utat, hogy két kocsi kényelmesen elférjen egymás mellett, de hogy mikor végeznek a munkával, az ördög tudja.

Caranaviba naplementére érkezünk meg. A város egyáltalán nem szép, klasszikus, szedett-vetett téglaépületek tornyosulnak mindenfelé. Kis keresgélés után találunk szállást, ahol bár van zuhanyzó, víz nincs benne, így tökig porosan térünk nyugovóra.

Taipiplaya mesés környezetben fekszikTaipiplaya mesés környezetben fekszik

Másnap, mielőtt folytatnánk utunkat északnak, ellátogatunk a közeli Taipiplayába, mert azt mondják a szállón, hogy szép. Bár a neten nem találunk róla semmit, bízunk a helyiek szakértelmében, így ismét trufiba (így hívják Bolíviában a taxit) pattanunk és irány a falu. A helyiek nem hazudtak, a környék mesés. Taipiplaya főterén mindenki köszön, van, aki behív a kertjébe beszélgetni egy keveset. Az egyik ilyen alkalommal tudjuk meg, hogy a falutól másfél órányi kocsikázásra van egy vízesés, amit Rincón del Tigrének hívnak, de mint utóbb kiderül, az út annyira rossz állapotban van, hogy a taxisok nem szívesen vállalják be a fuvart, vagy ha be is vállalják, horror áron. Fájdalom, de ezt a csodát most ki kell hagyjuk.

Gyerekek TaipiplayábanGyerekek Taipiplayában

Miután visszatérünk Caranaviba, felkapjuk a zsákjainkat és kibotorkálunk a pályaudvarra. Busz természetesen megint nincsen, csak az éjszakai órákban, így marad az iránytaxi. Olcsó lenne a tömegközlekedés Bolíviában, ha lenne, de mivel nincs, kénytelenek vagyunk állandóan trufikkal utazni. Yucumóig az út alig 100 km, a menetdíj pedig 100 boliviano fejenként, vagyis több mint 3000 forint. Bolívia kezdi meghaladni a büdzsénket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Nincs olyan nap, hogy like-gyűjtő oldalakon ne látnék legalább egy bejegyzést a Föld legveszélyesebb útjáról, a bolíviai Death Roadról. Ezen oldalak üzemeltetőinek valószínűleg fogalmuk nincs arról, hogy a Halál útja 2007 óta semmivel sem követel több halálos áldozatot, mint egy átlag dél-amerikai út, mivel hét éve elterelték és leaszfaltozták azt. Ma a klasszikus nyomvonalat kizárólag gringók használják, akik biciklivel ereszkedhetnek le a Yungason keresztül Coroicóba, röpke három óra alatt. Már ha egy ilyen kalandért hajlandóak ott hagyni egy új bicikli árát...

Korábban jártam már Amazónia kapujában, Rurrenabaquéban, de csak repülővel és csónakkal, mert mindig elijesztett, amit a terminálon mondtak, miszerint a menetidő 20 és 70 óra között változik, attól függően, hogy milyen az időjárás. La Paztól Rurre (ahogy a helyiek hívják), mindössze 450 kilométerre fekszik, így a 20 óra is idegtépő, nemhogy a 70. Most azonban van időnk, nem rohanunk sehová, így nekivágunk Bolívia állítólag leggázabb útjának.

Az ezen az úton közlekedő buszok nem a La Paz-i terminálról, hanem egy külső kerületből indulnak, ahová taxival jutunk el. Egy olyan szakadt kisbuszba ülünk be, amiről bőven el tudom képzelni, hogy néhányszor már megjárta a Halál útját, vagy akár le is tért róla. Fél óra elteltével érünk fel a La Cumbre névre hallgató, 4700 méteres hágóba, ahonnan megkezdjük az ereszkedést keresztül a Yungason.

La Cumbrénél kezdődik a YungasLa Cumbrénél kezdődik a Yungas

A La Cumbrétól Coroicóba tartó útszakasz azért kapta a Halál útja nevet, mert 2007 előtt évente több mint 300-an vesztették rajta életüket. A 70 kilométeres távon az út 3500 métert esett négy különböző éghajlatot érintve, ami önmagában is roppant megterhelő volt a sofőröknek, nem beszélve arról, hogy bizonyos szakaszokon egy sávosra szűkült. A növekvő forgalom, az állandó köd és az út szörnyű állapota vezetett oda, hogy 2006-ban majdnem 400-an haltak szörnyet a Coroicóba tartó útszakaszon, amit a köznyelv a Halál útjának kezdett nevezni. Aztán 2007-ben Evo Morales megnyitotta az új, aszfaltozott utat, vele párhuzamosan pedig lezárta az időközben az angol Top Gear autós magazin segítségével világhírnévre szert tevő Halál útját a forgalom elől. Ha jól tudjuk, azóta naponta csak egyetlen busz közlekedik ezen a szakaszon, ami az út mentén élőket szállítja La Pazba.

A Yungason nem veszélytelen a buszközlekedés - ez a sofőr sajnos nem élte túl

Ma már mindenki az új úton közlekedik, ami egyáltalán nem gáz; Peruban sokkal rosszabb utakon is buszoztunk már. Féltávnál biciklisek tűnnek fel, akik a Halál útjának megmaradt, 30 kilométeres szakaszára készülnek belépni. La Pazban kevés nagyobb biznisz van annál, mint biciklitúrákat szervezni erre a lófarknyi szakaszra. Mi is körbejártuk a lehetőségeket, de 50 dollárnál olcsóbb opciót nem találtunk, jellemzően azonban 80-90 dollárért árulják az izgalmasnak beharangozott, de sokak által lefitymált kalandot. Azért kap újabban lehúzó kritikát a fél napos program, mert a biciklik úgy vannak beállítva, hogy ne tudj gyorsan hajtani. Érthető az elővigyázatosság a túraszervezők részéről, mivel az utóbbi pár évben néhány vakmerő bicajos ott hagyta a fogát, csak hát ettől az egész értelmét veszti. Ráadásul 80-90 dollárból La Pazban vadiúj biciklit lehet venni, úgyhogy maradtunk a busznál.

Ma a Halál útján nem halnak meg többen, mint bármelyik másik andoki útonMa a Halál útján nem halnak meg többen, mint bármelyik másik andoki úton

Az út végig csodaszép, nem úgy Coroico, a végállomás. Négy éve jártam itt utoljára, emlékszem, minden fel volt túrva. A helyzet azóta semmit sem változott, ugyanúgy árkok és földkupacok nehezítik a járást a faluban. A magát Bolívia első számú turistaközpontjának nevező Coroico egy igazi porfészek, illetve sárfészek, mivel a köderdei klíma miatt állandóan folyik az iszap az utcákon. Persze az árak itt is az egekbe szöktek, így csak nagy keresgélés után bukkanunk 20 dollárnál olcsóbb szállásra. A pár fiatal által üzemeltetett hostel eléggé lepukkant, a wi-fi nem működik, meleg víz nincs, de az eddigiek ismeretében ezeken nem lepődünk meg. Délben végigolvassuk az éttermek elé kifüggesztett étlapokat és konstatáljuk, hogy a legolcsóbb kaja a 20 dolláros pizza, így a tér végében álló mobil csirkézőnél kötünk ki, ahol magunkba tömünk egy majdnem ehetetlen zsírszárnyast 10 bolivianóért.

Coroico belváros ilyen szépCoroico belváros ilyen szép

Elég borús az idő - ahogy az errefelé lenni szokott -, ezért az egész délutánt a faluban töltjük. Coroico fekvése és klímája pont olyan, mint bármelyik kolumbiai kisvárosé az Andok nyugati lejtőjén, de itt mindenről süt az igénytelenség. Az egy dolog, hogy az önkormányzatnak nincsen pénze leaszfaltozni az utcákat, de a helyiek a saját portájukat sem tartják rendben. Mindenki tocsog a sárban, senki nem vesz egy seprűt, hogy letakarítsa a járdát. Annyira nem történik semmi, hogy naplementekor azon kapjuk magunkat, hogy már egy órája a kisiskolások fociedzését bámuljuk a falu határában.

Ahol nem 20 dollár a kajaAhol nem 20 dollár a kaja

Másnap, akármennyire is borús az idő, elindulunk, hogy felfedezzük a környék nevezetességeit, köztük a Coroicótól kb. 15 kilométerre található Jalancha-vízesést. Bár a hostelben azt mondják, megy arrafelé busz, másfél óra keresgélés után sem lelünk rá a 3x3 utcás faluban, így hát marad a túlárazott iránytaxi. Mire a vízesés lábához érünk, már látjuk, hogy a kirándulásnak nem lesz jó vége - ronda felhők gyülekeznek a völgy felett.

A két bolivianós belépő megvétele után úgy negyed órát sétálunk fölfelé egy ösvényen, mire kibontakozik előttünk a nagy semmi. Ha valaki még életében nem látott vízesést, azt talán elvarázsolja a látvány, de a mindössze 20 méter magas Jalanchánál kismillió szebb zuhataghoz volt már szerencsénk. Hétvége lévén fél Coroico itt gyülekezik, mindenki vadul gázol bele a vízesés előtt kialakított, 10 fokos medencébe. Lövünk pár fotót és menekülőre fogjuk.

Jalancha-vízesésJalancha-vízesés

Gyalog indulunk vissza Coroicóba, mert állítólag van két kisebb vízesés menet közben, de a második előtt ránk szakad az ég. Gyorsan bemenekülünk a zuhatag előtt álló, félig kész házikóba, aminek lépcsőjén ücsörög egy lányka és közli, hogy két boliviano a belépő.

- De mi csak az eső elől menekültünk ide be. Mi van, ha nem áll el? Akkor nem is látjuk a vízesést - tiltakozunk a nyilvánvaló lehúzás ellen.
- Az épület a parkhoz tartozik, úgyhogy fizetni kell - veti oda félvállról.

Egyike a "mesés" coroicói vízeséseknekEgyike a "mesés" coroicói vízeséseknek

Hetven forintról van szó, tehát nem tétel, de az elv nagyon nem szimpi. Végül kifizetjük a kért pénzt. Kicsivel később, szerencsére, eláll az eső, így berohanunk megnézni, mi is került két bolivianóba. Lefotózzuk gyorsan a teljesen jelentéktelen vízfolyást, majd irány Coroico. Húsz perc séta után ismét elered az eső, így bőrig ázva leintjük az első taxit, s visszamegyünk a faluba.

Kétszer sikerült rommá áznunk, a tájból nem láttunk semmit, a vízesések csalódást keltettek, Coroico pedig egy koszfészek, de legalább drága. Nincs miért maradnunk, ezért másnap folytatjuk utunkat a Yungas lejtőin Amazónia felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Tiwanaku

Nem csak Peruban vannak érdekes romvárosok, Bolívia is tartogat meglepetéseket. A Titicaca-tótól nem messze fekszik Tiwanaku, egy letűnt kultúra emléke, amiből ugyan nem sok maradt, de pont ettől izgalmas. A régészek sem értik, hogy miként kerültek a több tonnás kövek kétszáz kilométerről ide a kerék ismerete nélkül, és hogy mi köze van a környéken élő aymarák óriásokról regélő legendáinak Tiwanaku méretes kőszobraihoz. Tiwanaku nem látványos, de kötelező mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik Dél-Amerika letűnt kultúrái iránt.

A Földön akad szép számmal olyan kézzel fogható építészeti emlék, ami előtt értetlenül áll a tudósok egész hada. Egyesek magasabb rendű civilizációtól származtatják őket, de a 21. századi ember egy kicsit túl racionális lény ahhoz, hogy bizonyítékok híján ne maradjon a földhöz ragadt elméleteknél.

La Paztól 60 km-re nyugatra, 3900 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik Tiwanaku (egyes helyeken Tihuanaco). Hivatalosan egy preinka kultúra vallási és kultikus központja volt, jóval az inkák megjelenése előtt. Nevét az aymara taypiqala szóból eredeztetik, ami annyit tesz: kő a középpontban. Egyes feltételezések szerint az elnevezés arra utal, hogy a város a világ középpontjában állt, illetve áll. De vajon volt-e olyan ősi kultúra, aki nem volt szentül meggyőződve arról, hogy ő a világ közepe?

Tiwanaku, a világ közepeTiwanaku, a világ közepe

Tiwanaku megalit épületeit úgy másfélezer évvel ezelőtt párszáz kilométeres távolságban lévő bányákból ide cipelt, egyenkét több tonnás kövekből rakták össze, kötőanyag nélkül, száraz falazással, tökéletes mértani pontossággal. Mint minden letűnt kultúrában, úgy itt is vitát szül, miként hozták a hatalmas köveket ekkora távolságból ide úgy, hogy elvileg nem ismerték a kereket. Egy indián elszalad a 250 kilométerre lévő bányába, a hátára kap pár több tonnás követ, visszarobog vele a Titicaca-tó partjára és egymásra rakja őket, mint a tökéletesen illeszkedő Lego-kockákat. Igen, teljesen hihető, szerintem is.

Maradjunk annyiban, hogy Tiwanaku eredete épp olyan rejtély az emberiség számára, akár a gízai piramisok vagy a Húsvét-sziget titokzatos szobrai. Azon szerencsés emberek közé tartozom, aki ahelyett, hogy egy könyvtárban ücsörögve törné a fejét ezen a nagy-nagy rejtélyen, buszra pattanhat és a valóság nyomába eredhet, ha másként nem, hát mint egy egyszerű utazó. Irány tehát a világ közepe!

A romváros legegyszerűbb és nem utolsó sorban legautentikusabb megközelítési módja, ha El Altóban felszállsz egy Desaguaderóba, vagyis a bolíviai határra tartó buszra. Ezekben a buszokban az a jó, hogy kimeríthetetlenül nagy a belső terük, értsd, nincs az az utas, aki még ne férne fel rá. Ez már csak azért is vicces, mert a bolíviai felnőtt emberek többsége általában meglett méretekkel rendelkezik. Az asszonyságok népviselete az egy méterre is elálló kikeményített szoknya, ami alatt még legalább öt alsó réteg van. Azon kívül, hogy szép, megvan az az előnye, hogy nem fogsz egy nagyobb fékezésnél oltári nagy hátast dobni a tömött folyosón, mert megtámaszt a sok ruha. A komfortérzet hiányát fokozandó az El Altó-iak még annyira sem fürdenek, mint a La Paz-iak, ettől az egész buszban tisztességes emberszag terjeng. Az elmúlt évek utazásai során a toleranciaküszöbünk már az egekbe szökött, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbülök meg, mikor szűk másfél óra múlva megpillantom a Tiwanaku táblát.

A preinka birodalom meglehetősen nagy területet foglalt magába: Bolívia keleti, Peru délkeleti és Chile északi részét fedte le. Tiwanaku először mezőgazdasági kisváros, később a birodalom központja lett. Létrejöttét a legmerészebbek Kr. e. 15 000 és 10 000 közé datálják, de a tudomány által is elfogadott elmélet szerint a Tiwanaku kultúra kezdete inkább a Kr. e. 1200 körüli időszakra tehető. Abban azért nagyjából egyetértenek a tudósok és laikusok, hogy a virágkorát 400-900 között élte.

Viracocha lehozza a tüzet az égbőlViracocha lehozza a tüzet az égből

Már sokszor esett szó arról a blogban, hogy az andoki népek szerint a teremtő isten a Titicaca-tóból emelkedett ki, és teremtette meg az első embereket. Jó ötletnek tűnhetett hát közel költözni hozzá, és a tó partjára épített nagy szentélyekkel valamint áldozati helyekkel elnyerni a jóindulatát.

A tiwanakuiak magas szintű kereskedelmet folytattak a környező népekkel. Egyrészt hal volt bőven a tóban, másrészt a Titicaca-tavat tápláló Katari-folyó völgyét nem volt nehéz valóságos éléskamrává változtatni. Zseniális mérnökeik voltak, akik nem csupán remek csatorna- és töltésrendszert terveztek és építtettek, hanem a földteraszok mentén olyan hőraktárakat hoztak létre, amik a nappal elnyelt hőt éjszakánként visszasugározták a földekre. Ezzel gyakorlatilag kiegyenlítették a nagy hőingást és egy viszonylag állandó hőmérsékletű levegőréteget vontak a növények köré. Egy szó mint száz, a tiwanakuiak egy rendkívül fejlett és nagy tudású nép voltak, és nem csak a mezőgazdasághoz, de az építészethez is roppant mód értettek. Tették mindezt addig, amíg a tó vízszintjének visszahúzódása költözésre nem kényszerítette őket.

Közvetlenül Tiwanaku bukása után megkezdődött a terület kifosztása, ami a spanyol megszállás alatt és után felerősödött. A kövek nagy részét elegáns módon magánépítkezésekhez hordták szét, és ami visszamaradt, azt szó szerint szétlőtték, ugyanis a spanyol katonák rendszeresen itt gyakorlatoztak. Ennek tudatában nem sokat várok a ma is feltárás alatt álló romvárostól, de így legalább nagyjából azt kapom, amire számítok.

Kalasaya a romváros legszebben feltárt részeKalasaya a romváros legszebben feltárt része

A feltárt terület legnagyobb részét a Kalasasaya névre hallgató, hatalmas monolitokkal szegélyezett, négyzetes tér foglalja el, ami obszervatóriumként funkcionált. A falak állítólag egyes csillagcsoportoknak megfelelően épültek, és lehetővé tették a napfordulók és napéjegyenlőségek megfigyelését.

A Kalasasaya északnyugati sarkában áll egy szürkészöld kőből faragott kőkapu, az ún. Napkapu. Majdnem négy méter magas, az egyik homlokzatán Viracocha látható két bottal a kezében, körülötte sorozatmintás frízekkel. Állítólag abban a pillanatban ábrázolták az Istent, amikor épp a tüzet leparancsolja a mennyből, de olyan szigorú az arca, hogy máris sajnálni kezdem szegény tüzet. Egyesek a kőbe vésett motívumok között elefántfejeket vélnek felfedezni, de én nem bukkanok rájuk. Azt, hogy az indiánok csak úgy hipp-hopp egymásra dobálták a többszáz tonnás köveket és szépen megfaragták őket, még megértem, de hogy kerülnek az elefántok az Andokba?

Az óriások máig Tiwanakuban vannak

Az óriások máig Tiwanakuban vannak

Egykor a városba érkező zarándokok csak azután léphettek be a vallási övezetben található templomokba, ha a Puma Puncunak nevezett szakrális központban beavatási szertartáson vettek részt; chichát és hallucinogén szereket fogyasztottak. Ez legalább megmagyaráz valamit az elefántokból.

Kalasaya központi terén két nagy szobor látható. Aymara legendák szerint ezek a szobrok azok a Földön élt óriások, akiket Viracocha szoborrá változtatott, mert megelégelte a folyamatos féltékenykedést és csatározást. Miután az óriások kővé dermedtek, Viracocha elpusztította a világot, majd újrateremtett mindent és létrehozta az embereket. Az emberek emlékében azonban továbbélt az óriások legendája, így a szobrokat szentként tisztelték. Az biztos, hogy a 4 méter magas sztéléknek központi funkciójuk volt, mivel Kalasaya szívében voltak felállítva.

A Kalasaya mögötti gödör funkciójára máig nem jöttek rá

A Kalasaya mögötti gödör funkciójára máig nem jöttek rá

A feltárási terület másik oldalán húzódik egy kb. 100 négyzetméteres gödör, amit homokkőoszlopokkal határolt magas falak vesznek körbe. A fal síkjából különböző magasságban kőfejek állnak ki, amik állítólag az ellenséges törzsek tagjainak levágott fejét szimbolizálják. Őszintén szólva nem tudom, hogy a régészek ezen megállapításukat mire alapozzák, nekem sokkal racionálisabb magyarázatnak tűnik az a vélekedés, miszerint a fejek a mindenkori uralkodó réteg tagjait ábrázolták.

Ahogy felnézek a szomszédos dombra, jól kivehető az Akapana nevű teraszos piramis legalsó és egyben egyetlen feújított falrészlete. Állítólag azért építették körbe a domboldalt, hogy a kőlapokkal borított teraszokon vízelvezető csatornákat építsenek, és esős napokon a hegyen átzúduló víz robajától kísérve tarthassák az emberáldozatokat bemutató szertartásokat. Az archeológusok mindezt abból vezették le, hogy a domb oldalában megcsonkított tetemeket találtak elföldelve.

Vajon kiket ábrázolnak a fejek?Vajon kiket ábrázolnak a fejek?

Miután röpke 40 perc alatt körbeszaladjuk az összes romot, bemerészkedünk a múzeumba. Nincsen nagy tárlat, mindenen érződik, hogy az elmúlt évszázadokban szétrabolták a romvárost. Visszatérünk La Pazba, de ezúttal nem tömegközlekedve, hanem egy privát kisbusszal. Jól esik, hogy nem ül az ölembe egy termetes bolíviai asszonyság.

Az út szélén mindenhol kutyákat látunk ácsorogni. Olyan, mintha stoppolnának, bár egészen biztosan nem fuvarra várnak. Sofőrünk elmagyarázza, hogy naplemenetekor, mikor megnövekszik a forgalom La Paz felé, a kutyák lekocognak a környező tanyákról, hogy kaját kunyeráljanak a sofőröktől. Bolíviában ugyanis él egy csodás hagyomány, mely szerint, ha kóbor kutyát látsz, kötelességed adni neki a kenyeredből. A jó fejek kihasználván ezt a szokást úgy strihelnek az út szélén, mint örömlányok az érdi bekötőn.

Majdnem három hónapnyi magashegyi klíma után végre megindulunk Amazónia felé. Jól fog esni a meleg, bár addig még le kell ereszkedjünk a Yungason, Bolívia egyik legszebb, de egyben legnehezebben utazható vidékén. Irány tehát Coroico!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Az iskolában az tanították nekem, hogy Bolívia fővárosa La Paz. La Pazig kellett utaznom ahhoz, hogy megtudjam, nem is főváros. Ettől függetlenül magán hordozza a dél-amerikai főváros jegyeket, beleértve a mocskot, a zsúfoltságot, a barátságtalan arcokat és a veszélyes utcákat. La Pazba nem azért jön az ember, hogy várost nézzen, sokkal inkább a fekvése miatt. Bármennyire is élhetetlen a város, a környező hegyekért megéri itt eltölteni pár napot. Ezt még a Paramount Filmstúdió tulajdonosa is tudja.

A délelőtti órákban robogunk be a "szépséges" La Pazba. A nyomasztó hangulatú terminál kétségkívül egyike a legveszélyesebb dél-amerikai pályaudvaroknak, így mielőtt Bolívia legdörzsöltebb zsebtolvajai megszabadítanának minket értékeinktől, leintünk három taxit és gyakorlatilag bemenekülünk a belvárosi szállásunkra.

La Paz mesés helyen fekszik, mégis élhetetlenLa Paz mesés helyen fekszik, mégis élhetetlen

A bolíviai viszonylatban egész pofás hostel az ocsmány város központjában található, ami a város legalacsonyabb pontja is egyben. Igen, ennek itt nem kis jelentősége van, ugyanis La Paz a Choqueyapu-folyó kanyonjában fekszik, oxigénmentes környezetben, átlag 3600 méteres tengerszint feletti magasságban. Olyan alacsony a levegő oxigénszintje, hogy gyakorlatilag La Paz tűzbiztos város, bár gondolom, ez sovány vígasz a levegő után kapkodó, fejfájós gringók számára, akik többsége a La Paz fölé épült El Alto nemzetközi repülőtéren ér földet. Nagy szerencse, hogy mi busszal 4000 méteres hágókon keresztül, Uyuní felől érkezünk, mert így nem kell megszenvednünk a magashegyi betegséget. Ettől persze még La Pazban nem jó lenni.

Sokan élnek abban a tévhitben, hogy La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa, pedig ez az állítás több helyen is sántít. Először is hivatalosan nem La Paz Bolívia fővárosa, hanem Sucre, bár tény, hogy az ország adminisztratív székhelye. Másodszor pedig azt sem állíthatjuk róla, hogy a legmagasabban fekvő város, mert ott van pl. Rinconada Peruban, ami 5100 méteren leledzik. La Pazban épült viszont a bolíviai országház, úgyhogy ha mindenképpen ragaszkodunk a legekhez, akkor elmondhatjuk, hogy itt van a világ legmagasabban álló parlamentje.

Éjszakai utcakép a belvárosbólÉjszakai utcakép a belvárosból

Valószínűleg népsűrűségben is az élmezőnyben foglal helyet La Paz, mivel a nyomasztó belvárosi sikátorokban több mint egymillió ember zsúfolódik össze. Továbbfokozza a konstans rossz hangulatot, hogy a latin-amerikai barátságos stílusból szegény La Paz-i bolíviaknak meglehetősen kevés jutott. Mindenki fejleszegve baktat az utcán, sehol egy mosoly, udvariasságnak pedig nyoma sincsen. Az autósok a zebrán is ledudálnak, hiába nekik piros a lámpa.

La Paz főtere a város egyetlen üde színfoltjaA főtér a város egyetlen üde színfoltja

A belvárosban az egyetlen pofás dolog a főtér. Csak sokadik alkalommal vesszük észre, hogy az esténként pepita fényekben tündöklő parlament toronyórája fordítva jár. Talán azt hivatott szolgálni, hogy az ország Evo Morales regnálása óta inkább visszafelé halad, semmint előre? Endre, aki több alkalommal járt már La Pazban, azt mondja, az elmúlt 10 évben semmi változás nem történt, hacsak nem az, hogy az eddiginél is retkesebb és romosabb minden.

Miért jár visszafelé a toronyóra?Miért jár visszafelé a toronyóra?

Az egyetlen dolog, ami új, az a Teleférico. A szűk, szerpentines utcákon feljutni az Altiplano szélén fekvő El Altóba egy rémálom, ezért is döntött úgy a kormány néhány éve, hogy lemásolva a caracasi (mi mást?!) tömegközlekedést, ő is libegőket fog építeni a völgy alja és a fennsík közé. A közlekedés valóban felgyorsult vele, bár szebbé a látványt nem tették a betonpillérek, amik a huzalt tartják.

El Alto gyakorlatilag nem más, mint egy a La Pazt körülvevő, elképesztő mértékben növekvő nyomornegyed 4100 méteres magasságban. A völgy feletti zord, fagyos és ettől élhetetlen fennsík sokáig lakatlan volt, aztán 1903-ban elérte a Titicaca-tótól Aricáig futó vasútvonal a kanyon peremét, a vasúti dolgozók pedig családostul ideköltöztek. Később aztán megtelt a városrész szegény emberekkel, akik munka reményében hátrahagyták chakráikat (andoki tanya) és egyszerű vályogházakat kezdtek itt építeni. Ma már vályog helyett mindenki téglát használ, az épületeket azonban lefesteni nincs pénz, ettől egész El Alto egy randa téglahalmaz lett.

El Alto kapujánál egy hulladékból emelt Che Guevara szobor áll, hiszen a bolíviai szocializmus is a semmiből épülEl Alto kapujánál egy hulladékból emelt Che Guevara szobor áll, talán azt hirdetvén, hogy a bolíviai szocializmus is a semmiből épül

Szemmel láthatóan jól alkalmazkodtak a helyiek a barátságtalan körülményekhez, ezért El Alto ma már olyan, mint bármelyik átlagos bolíviai város, rozoga buszoktól nyüzsgő poros utcákkal, népviseletes, hímzett mellényes, nagy szoknyás aymara asszonyságokkal és piszkos arcú, rongyos lurkókkal. Egy dologban azért mégis különbözik a többitől, az pedig nem más, mint a számtalan csicsás épület, amit a szánalmasan szegény viskók között nem lehet nem észre venni.

Idős asszony El Alto egyik utcájánIdős asszony El Alto egyik utcáján

Egyszer az egyik buszon volt lehetőségem megkérdezni egy bácsit és ő azt mondta, hogy ezeket az épületeket házasságkötő termekként használják. Pár órára bérlik ki őket a nagy napon. Nagy becsben állhat itt a házasság intézménye, hisz amíg a saját házaikat be sem tudják fejezni, a házasságkötő termekre annyi pénz jut, mint egy kacsalábon forgó palotára.

Belvárosi szállásunktól néhány utcányira kezdődik az üzleti negyed, bár erre nem utal több néhány igénytelenül felépített üvegpalotánál, amik többsége bankként vagy irodaházként funkcionál. Még akkor is ez a környék tűnik a legélhetőbbnek, ha össze sem lehet hasonlítani mondjuk a limai Mirafloresszel vagy a bogotái Zona Rojával.

La Paz üzleti negyede pont olyan szép, mint Salgótarján La Paz üzleti negyede pont olyan szép, mint Salgótarján

Mindent összevetve a legnagyobb erőfeszítéssel sem találok pozitív jelzőt egy olyan városra, ahol minden utcában tornyokban áll a bűzös szemét, ahol a villanyvezetékektől nem látni az eget és ahol a dugóban araszoló taxik és ócska buszok ledudálnak, mikor a 20 centi széles járdáról lelépsz az úttestre, hogy megkíséreld kikerülni az összeszáradt négercsókot áruló nénikét. Ráadásul mindenütt az az érzésed, hogy bármelyik pillanatban kirabolhatnak.

Szerencsére igen nagy a kontraszt a város és a természet között. A La Pazt körülvevő hegyekben és völgyekben bőven akad szépség és látnivaló. Egyik délutáni programunk nem más, mint a szomszédos hegy tetejétől lefelé húzódó Valle de La Luna, vagyis a Hold völgye, amit Neil Armstrong nevezett el azután, hogy 1969-ben itt járt. Bár a Holdon még nem voltam, így nem tudom, hogy mennyire szembetűnő a hasonlóság, de el tudom képzelni, hogy a Hold valami ilyesmi lehet.

A badlandnek a Valle de la Luna nevet Neil Armstrong adtaA badlandnek a Valle de la Luna nevet Neil Armstrong adta

Engem a barna és bézs színű homoktornyokból és kárpiramisokból álló badland leginkább a venezuelai Yay-sivatagra emlékeztet. A Valle de la Luna azonban nem a dzsungel mélyén rejtőzik, mint Yay, és nem is patakok formázták mesterire az agyagpiramisait. A sártornyokról itt az eső mosta le a laza állagú talajt. Elképesztő, hogy az erózió időnként micsoda mesterművekre képes.

Pózolok a kárpiramisokkalPózolok a kárpiramisokkal

La Paztól alig 40 kilométerre délkeletre emelkedik az Illimani (egy kialudt rétegvulkán), aminek égbe törő, közel 6500 méter magas csúcsa a városból nézve több, mint gyönyörű. Nem vagyok profi hegymászó és a mostani Mirador csapat többsége sem az, ettől függetlenül úgy határozunk, kihasználva az Andok hívogató csúcsait, másnap magassági rekordot döntünk. Nem, nem az Illimanit másszuk meg, csak az 5395 méter magas Chacaltayát célozzuk meg.

Indulás előtt még van egy éjszakánk. Némi kalóriára és egy kis pihenésre van szükségünk, de egyikre sem könnyű szert tenni. La Pazban a város alapítását ünneplik, ezért néhány kínai bolt, telefonüzlet és virágbolt kivételével mindent zárva találunk. Szegfűcsokrot nem szívesen vacsoráznánk, ezért rójuk még egy kicsit a ricsajos, túlzsúfolt utcákat, majd egy gyorsétteremben kötünk ki, ahol vélhetően életünk egyik legszörnyűbb hamburgerét sikerül elfogyasztanunk.

La Paz katedrálisaLa Paz katedrálisa

És ha ünnep, akkor lárma. De miért is? La Paz helyén eredetileg indián bennszülöttek Chuquiago nevű települése állt egészen 1548-ig. 1546-ban Gonzalo Pizzaro és társai fellázadtak Peru spanyol alkirálya, Blasco Núñez Vela ellen, a lázadás utáni békekötés emlékére Chuquiagónak pedig "A Béke" nevet adták. Az ország tényleges kormányzati székhelyévé csak 1898-ban vált annak köszönhetően, hogy Potosí ezüstbányái kimerültek.

Felvonulás, utcazenészek, tánc. Éjféltől egyig tart a tűzijáték olyan robajjal, hogy néha már az az érzésem, a következő rakéta berepül az ablakon és a szállodai szobánk kellős közepén fog felrobbanni. Nem épp kipihent arccal szállok be reggel abba a kisbuszba, ami azért érkezik, hogy a csapatot a Chacaltaya nyergén álló menedékházhoz szállítsa.

Tavak

Ilyen tájon át visz az út a Chacaltaya lábáhozIlyen tájon át visz az út a Chacaltaya lábához

Kubai sofőrünk, Emeldin a jobb élet reményében költözött Bolíviába, s úgy tűnik, hogy bejött neki a váltás, mert két éve La Pazban él. Ennyi idő alatt alaposan bejárhatta volna a várost, de Chacaltaya környékén nem sok helyismerettel rendelkezik. Sikerül rendesen eltévednünk, de a páratlan látványért könnyen megbocsátunk neki.

Bő két órán át keressük a helyes utat, végül csak megérkezünk a hegy oldalába épített parányi menedékházhoz. Úton útfélen piros, zöld és kék színű lagúnák tűnnek fel a 6000 méter magas Huayna Potosí árnyékában. A látvány nem csak minket nyűgöz le, évtizedekkel ezelőtt a Paramount tulajdonosát is megigézte, így lett a filmstúdió jelképe ez a hegy.

Paramount Pictures

Mi a Paramount Pictures emblémája előttMi a Paramount Pictures emblémája előtt

A ház oldalában függőleges, többszáz méter mély, semmibe tűnő szakadék tátong. El nem tudom képzelni, hogyan tudták ide építeni. Innen bő fél órás meredek hegymenet vár ránk, amit a hegy gerincén gyalogosan kell megtennünk. A kimerültség ellenére mindenki felér, és amit az 5395 méteres magasságból a táj nyújtani tud, azt hitelesen szavakba foglalni szánalmas kísérlet volna.

Utánam a Mirador csapatUtánam a Mirador csapat

Büszkén feszítünk a csúcsfotókon, úgy pózolunk, mintha legalábbis 3000 méterről indultunk volna. Hallagatjuk a hegyek csendjét, majd egy kis hógolyózást követően eufórikus hangulatban visszarobogunk La Pazba. Magassági rekord kipipálva, holnap jöhet Tiwanaku, az andoki prekolumbián kultúrák alfája és omegája...

Mindenki felért a csúcsraMindenki felért a csúcsra

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Ami Perunak a Machu Picchu, az Bolíviának a Salar. Nincs olyan turista, aki az országban utazva ne keresné fel a Föld legnagyobb sóvidékét, hogy ott mókás fotókat készítsen és élvezze a végtelen nagy semmit. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Salar a bolíviai gazdaság Szent Grálja is egyben, csak még nem tudják, miként használják azt.

Atulcha faluja a reggeli napfényben

Atulcha faluja a reggeli napfényben

Bolívia vélhetően legzordabb vidékét hátunk mögött hagyva, a dzsippes túránk harmadik napján végre elérkezünk arra a helyre, ahová Bolívia csaknem minden turistája vágyik: a Salar de Uyuníhoz. Atulcha sóból épült érdekes, de kissé zord hangulatú faluja tulajdonképpen már a sóvidék peremén található, így fél óra sem telik bele, hogy a végeláthatatlan, fehér síkságon találjuk magunkat.

Dzsipünk a Salar közepénDzsipünk a Salar közepén

A kora reggeli órán itt sincs sokkal melegebb, mint a Laguna Colorada környékén volt, de az alacsony hőmérsékletet gyorsan feledteti a sókristályokon visszaverődő erős napfény. A terület napi hőingadozása óriási. Éjjel nem rika a mínusz 10 fok, de a Nap képes plusz 50 fokosra is felmelegíteni a földfelszínt. Hazudnék ha azt állítanám, hogy fázunk, amikor az Incahuasi nevű sószigetnél kipattanunk az autókból.

Az Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznakAz Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznak

Az Incahuasi sziget - amit a helyiek az alakja miatt egyszerűen csak Isla del Pescadónak, vagyis a Hal szigetének neveznek - utunk első megállója, és pillanatnyilag az egyetlen kiemelkedő pont a Salaron, ameddig a szem ellát. Márpedig jó messzire ellát. Nem véletlenül állítják a Salarról, hogy az óceánoknál is jobb kalibrációs távérzékelő műholdas rendszerek számára, mivel tökéletesen sima a felülete és jó a fényvisszaverő képessége. De hogy még ennél is többet lássunk, felmászunk a sziget legmagasabb pontjára.

A Salar de Uyuní több mint 10 000 km² összterületű, ami majdnem 18 Balatonnak felel meg. 3656 méteres tegerszint feletti magasságával kétségkívül a világ legmagasabban fekvő sóvidéke, amiből mindössze két, a gigantikus területhez mérten zsebkendőnyi sósziget emelkedik ki. Közülük az egyiken bámészkodunk.

Endre nagyon büszkeEndre nagyon büszke a méreteire

Az egész Salar olyan, mint egy végtelenül nagy puzzle, amit tökéletesen illeszkedő szabályos, egyforma öt- és hatszögletű, sima felületű hófehér kristálytömbök alkotnak. Csapadékos évszakban a só felszínén átlag 20 cm mély tó keletkezik, ilyenkor az egész sómocsár hatalmas tükörként viselkedik. Száraz évszakban, vagyis most, a vidéket leginkább egy nagy sósivatagként definiálnám. A tüköreffektusról le kell mondjunk, de így is különleges érzés, ahogy az ember parányi törpeként tökéletesen elveszik a dimenziókban.

Az Incahuasi felszínét hatalmas, vén, 10-12 méter magas Trichoreus kaktuszok borítják. Van közöttük olyan, aminek a korát 1200 évre becsülik. Meglepően jól tűrik ezt a meglehetősen kellemetlen éghajlatot, rajtuk kívül erre legfeljebb néhány fűféle képes.

A szigeten meredek ösvény vezet felfelé a kaktuszligeten át. Párszor majdnem dobok egy hátast a sziklás terepen, de ahogy meg akarok kapaszkodni az út menti példányokban, rájövök, hogy jobb, ha ettől eltekintek, mert egyetlen tüskéjük nagyobb mint az egész mutató ujjam. Inkább a fenekem liluljon be, mint a kezemet vágassam szét a tövisekkel.

Nekivágnak a SalarnakNekivágnak a Salarnak

A sziget csúcsán készítünk pár fotót, majd bámuljuk a Salart. Ha a horizonton nem tűnne fel néhány jelentéktelen 5000-es vulkán, azt gondolnám, a világ végén vagyunk. Vagyis inkább annak közepén. Minden irányból végtelen nagy fehérség vakítja el a szememet, de dörzsölni csak akkor kezdem, mikor azt látom, hogy egy apuka és egy anyuka két apró csemetéjükkel biciklivel tekernek el a sziget alatt Uyuní irányába. És még vannak, akik azt mondják, hogy mi vagyunk bevállalósak.

Órákon át száguldunk a szublimált nagy semmiben, s mindenütt csak ugyanaz a látvány fogad. Az egyetlen dolog, amiért a Salar turistaszemmel még két óra múltán is érdekes lehet, az a megszámlálhatatlan mókás fotó, amit a dimenziók átláthatatlanságának játékával készítünk. Végre egy hely a világon, ahol Endre szó szerint a tenyerén hordozhat, hiszen a képeken nem vagyok nagyobb 10 centisnél.

Így jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!Így jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!

Másrészt viszont a Salaron nincs semmi, csak só és só. A talajt 11 rétegben, néhol 120 méter vastagságban borítja az összesen 64 milliárd tonnányi só, amiből évente 25 ezret bányásznak ki. A minősége sajnos nem túl jó, jellemzően a mezőgazdaságban használják, emberi fogyasztásra többszöri tisztítás után sem alkalmas a benne rejlő egyéb kémiai vegyületek miatt.

Repülök!!!Repülök!!!

Azon túl, hogy a Salar a Föld legnagyobb sóvidéke, itt rejtezik az egyik legkomolyabb lítiumkészlet is. A lítiumot elsősorban az elektronika, másodsorban a kerámia- és üvegipar, az alumíniumgyártás valamint a gyógyszerészet használja, azonban Bolívia készleteit kénytelen nélkülözni, mivel Evo Morales megtiltotta a külföldi vállalatok működését a térségben attól tartva, hogy azok a profitot kiviszik az országból. Mivel Bolívia technikailag fejletlen ahhoz, hogy önmaga kiaknázza az értékes anyagot, így a lítium - ki tudja meddig - marad a felszín alatt.

Bolíviában szörnyen nagyon az autókBolíviában szörnyen nagyok az autók

Továbbindulunk. A terv az, hogy délután 3-ra Uyuníba érjünk, már csak azért is, mert jegyeket kell vásárolnunk az este 8-kor induló éjszakai buszra, La Pazba. Egy darabig minden simán megy és töretlen rendülettel száguldunk a város felé. Egy óvatlan pillanatban azonban Endréék dzsipje a világ legsimább terepén képes tengelytörést imitálni. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett, de Franco és Carlos a következő két órát az alváz alatt fekve tölti, amíg mi a Mirador csapattal kényelmesen megebédelünk a sósivatagban ücsörögve, valamint újabb, mókás fotókat lőve.

Két óra a tűző napon, a tengely meg seholKét óra a tűző napon, a tengely meg sehol

A srácok közlik, hogy elkészültek. Visszaülünk a dzsipekbe és egy reumás csigát is kétségbeejtő sebességgel bedöcögünk Uyuníba. Már épp itt az ideje. Az éjszakai buszra az utolsó kilenc jegyet csípjük meg, de azért még marad időnk magunkhoz venni egy kis harapnivalót az egyik étteremben.

A 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművetA 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművet

Indulás előtt 15 perccel veszem észre, hogy Endre a hálózsákomat Carlos kocsijában felejtette, ami azóta már a szerelőnél vár a javításra. Szerencsére Carlost megtaláljuk az irodában. Én kimegyek a csapattal a buszhoz, amíg Endre és Carlos taxival az autószerelő felé veszi az irányt, majd őrült tempóval vágtat vissza. A hálózsákot sikerül megtalálni, de már jár a busz motorja, mikor az utolsó utáni percben Endre felszáll. Kellett egy kis izgalom a mai nap végére.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Venezuela, Peru, Ecuador, Kolumbia, Móricz János, Bolívia, Trinidad és Tobago, Amazónia, Titicaca-tó, Gran Sabana, Tayos-barlang, Cuzco, Mérida, gasztronómia, gazdaság, Cuenca, Los Llanos, Colca-kanyon, sámánizmus, Urubamba-folyó, Padre Crespi, Cotahuasi-kanyon, Ayahuasca, inka romvárosok, Guayaquil, Caracas, Isla Gorgona, Chiclayo, Vilcabamba, Rio Caura, shuar indiánok, moche, Trujillo, Vrae, asháninka, Lima, Yungas, Tena, Machu Picchu, Andok, Mochima Nemzeti Park, Bogotá, Sanare, Isla Margarita, Paria-félsziget, Roraima, Angel-vízesés, Orinoco-delta, Chávez, Laguna Colorada, Henri Pittier Nemzeti Park, Huacachina, Salar de Uyuní, Nazca, Szent-völgy, Copacabana, Uyuní, tsáchilák, indiánok, Salto Pará, Ciudad Bolívar, Medellin, San Luís-hegység, San Fernando de Apure, Tama Nemzeti Park, tepuik, Boconó, Grans Sabana, Puerto Colombia, Maracaibo, Chichiriviche, Coró, Puyo, Laguna Verde, Salar de Uyuni, Oruro, Isla del Sol, Titicaca-to, La Paz, Huayna Potosí, Tóásó Előd, Coroico, Halál útja, Tiwanaku, Bolivia, Pozuzo, FARC, Buga, Calí, Zipaquirá, gerilla, Puracé-vulkán, Quillabamba, Liebster Award díj, Rio Napo, hegymászás, Pablo Escobar, Salasaca, Qoyllur Riti, Espinar, Rinconada, Altiplano, Arequipa, Cotahausi-kanyon, Toro Muerto, Ayacucho, Fényes Ösvény, útlevél, Huancavelica, Huancayo, Paracas, Ballestas-szigetek, San Gil, Tayrona Nemzeti Park, Villa de Leyva, Araya, Cueva del Guácharo, Cartagena, Valle Cocora, Tierradentro, Chachapoyas, kokain, San Agustín, Popayán, Satipo, Tarma, Puerto López, zene, Canoa, Montañita, Cajas Nemzeti Park, Quilotoa-lagúna, Quito, San Cristóbal, Capriles, stoppolás, gerillák, Tulcán, Ingapirca, Chimborazo, Máncora, Zaruma, chimú, Sechín, Caral, Saraguro, Podocarpus Nemzeti Park, Baños, Dél-Amerika, rovarok, Taisha, Sucúa, Maduro