A Mbaracayú Nemzeti Parkban megetettük magunkat a szúnyogokkal, majd beborultunk az árokba egy busszal. Négyszer egymás után. Sok látnivaló nincs Paraguayban, de kalandból azért nincs hiány.

Korán indulunk vissza az elágazáshoz, hogy ne a legnagyobb melegben kelljen cipekednünk. Az egy órás izzasztó menet után szinte azonnal sikerül leintenünk egy teherautót, ami Santa Rosa felé tart. Bútorokat szállít, így nem utazunk túl kényelmesen, viszont legalább megspórolunk vagy tíz dollárt.

A terminálon bedobunk egy fél grillcsirkét, majd felkéredzkedünk az első délre tartó buszra. Curuguatyba és onnan a Mbaracayú Nemzeti Parkba szeretnénk eljutni, ezért sofűrünk azt ajánlja, a 6000 névre keresztelt elágazásnál szálljunk le. Így is lesz. Hogy a hármas kereszteződés miért kapta a 6000 nevet, fogalmunk nincs. Egyáltalán miért kell egy kereszteződést elnevezni?

Paraguayi kislány portréjaParaguayi kislány portréja

Fél órán át ücsörgünk egy kis bolt előtt felállított padon, mire befut egy Curuguaty felé tartó busz. Nagy népszerűségnek örvendünk a két órás út alatt - errefelé nem járnak külföldiek. Mindenki azt meséli, hogy a nemzeti park meseszép, de hogy pontosan hogyan lehet oda eljutni, azt nem tudják.

- Curuguatyból van busz Villa Ygatimibe - kapjuk a tippet az egyik közelünkben ülő asszonytól - Onnan tudtok eljutni a nemzeti parkba.

Naplemente Curuguaty és Villa Ygatimi közöttNaplemente valahol Curuguaty és Villa Ygatimi között

Az ám! Csak hogy a busz Ygatimibe csak este 5-kor indul, így ülhetünk négy órát a terminálon. Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy az ilyen üres járatokban miért nem járjuk be az útba eső településeket? Bejárjuk. Csakhogy a vidéki Paraguay falvai olyan kicsik és érdektelenek, hogy nincs mit írni róluk. Curuguaty sem több néhány utcánál és családi háznál, az egyetlen említésre méltó esemény, hogy a terminállal szemben kigyullad egy autószerelő műhely. Fulldoklunk az égett gumiszagtól, de szerencsére rövid időn belül sikerül megfékezniük a tüzet (vagy csak simán leégett az egész tíz perc alatt).

Villa Ygatimi ugyan csak 50 kilométernyire van Curuguatytól, mégis vagy két órán át tart az út egy ütött-kopott dzsungelbusszal. A földút egészen rémes állapotban van, a portól az orrunkig sem látunk. Halál retkesen szállunk le a buszról, valamivel hét óra után. A buszsofőr a falu egyetlen szállója előtt tesz ki minket, ahol 80 000 guaraníért, kb. 18 dollárért találunk szobát. Ez az első alkalom Paraguayban, hogy kevesebbet fizetünk 20 dollárnál a szobáért. Bolíviához hasonlóan 2010-ben még Paraguay is olcsónak számított, mára bőven európai árak vannak mindenhol.

Villa Ygatimi temploma arról árulkodik, hogy a falu nem régi alapításúVilla Ygatimi temploma arról árulkodik, hogy a falu nem régi alapítású

A házi néni megosztja velünk, hogy szerinte csak privát járművel érhető el a Mbaracayú Nemzeti Park, de azért majd holnap reggel az egyik fia elkísér a park falusi irodájába, hátha ők okosabbak. Így is történik.

Az épületben csak egy őrrel találkozunk. Fogalma nincsen róla, hogyan lehet eljutni a parkba, de rátelefonál egy haverjára, akitől megtudjuk, hogy 10 óra magasságában megy egy dzsip fel az erdőbe.

11 óra felé már éppen feladni kezdjük a reményt, mikor megjelenik a szállónk előtt a dzsip. Teljesen ingyen visz fel minket a Mbaracayúba, közben egy-két aché indián falut érintünk.

- Teljesen civilizáltak. Most akarjuk rávenni őket, hogy nyissanak a turizmus felé, mert szegények, mint a templom egere - meséli a sofőrünk.

A Mbaracayú Nemzeti Parkban ilyen házakban lehet megaludniA Mbaracayú Nemzeti Parkban ilyen házakban lehet megaludni

Negyven perc elteltével befutunk a nemzeti parkba. Egy meseszép lodzs fogad minket, ahol meglepő módon már vártak ránk. Idetelefonáltak Ygatimiből, hogy érkezünk. Mikor közöljük, hogy nem tervezünk itt éjszakázni, kicsit elszontyolodnak, de azért körbevezetnek minket. Mit mondjak? Olyan bungalókat mutatnak nekünk, amilyenekben akár élni is tudnánk, nem csak megszállni egy éjszakára. Persze az ára elég borsos, majd 100 dollárba kerül egy nap a lodzson.

Megyek, megetetem magam a moszkítókkalMegyek, megetetem magam a moszkítókkal

Megtudjuk, hogy a park leglátványosabb része egy vízesés, az azonban vagy 50 kilométernyire van ide, s mivel az út rossz állapotban van, egy ideje nem látogatható. Nem marad más, minthogy végigjárjuk a lodzs környéki tanösvényeket. Látunk egy paujilt és néhány majmot, de a Mbaracayú tipikus állata minden kétséget kizáróan a szúnyog. Másfél óra leforgása alatt úgy megzabálnak minket, hogy kénytelenek vagyunk kirohanni az erdőből.

Egy gyíkfotóra futotta az erőnkbőlEgy gyíkfotóra futotta az erőnkből

A dzsip délután négy óra felé megy vissza a faluba, misére viszi a park területén működő lányiskola tanulóit. A lányoknak nagy esemény a mise, ez a hét egyetlen napja, mikor kimozdulhatnak az erdőből. 14-18 éves tinikről van szó. Gondolom, mennyire élvezik az itt tanulást.

Az iskolás lányok élvezik, ha fotózzák őketAz iskolás lányok élvezik, ha fotózzák őket

Este 7 után indul a buszunk vissza Curuguatyba. Ömleni kezd az eső, az út brutál csúszóssá válik. Egyik alkalommal a sofőr nem tudja megfogni a buszt és nekicsúszunk a támfalnak. Se előre, se hátra. Húsz perc múlva jön egy traktor és kihúz minket az árokból, de tíz perc múlva ismét beborulunk. Még vagy négyszer adjuk elő a produkciót, mire a traktoros úgy dönt, hogy inkább elhúz minket az aszfaltútig. Nem csak mi jártunk ilyen szerencsétlenül, folyamatosan árokba borult kocsikat kell kerülgessünk. Hajnali egyre esünk be Curuguatyba. Hat óra alatt sikerült megtennünk 50 kilométert.

Curuguaty terminálja mellett van egy hotel, ott veszünk ki egy szobát. Nem szoktam imádkozni lefekvés előtt, de most megteszem. Örülök, hogy nem esett bajunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Úgy vágtunk neki a Cerro Corá Nemzeti Parknak, hogy semmi infónk nem volt róla. Úgy jöttünk el onnan, hogy egy pillanatig nem lettünk okosabbak. Felejthető éjszaka után a Laguna Blancánál leltünk lelki békére. Kezdjük átvenni a vidéki Paraguay ritmusát.

A Cerro Cora Nemzeti Park mintegy öt és fél hektárnyi területével Paraguay Brazíliával határos részén terül el. A délelőtti órákban, kétnapi hidegélelemmel megrakodva robogunk ki az asuncióni terminálra, ahonnan 11 után nem sokkal indul egy busz a brazil határra, Pedro Juan Caballeróba. A terv az, hogy a Pedro Juan Caballerótól 45 km-re lévő park bejáratánál rakatjuk ki magunkat és a nemzeti park területén éjszakázunk. Asuncióntól mintegy félezer kilométert kell letudnunk, a busz ráadásul vagy két órán át tekereg a főváros utcáin, mire kiér az országútra, így előre elkönyveljük a kései érkezést.

Kiszáradt sárga mezők, pusztaságok mindenütt. Ritkán van részünk annyira unalmas utazásban, mint a mostani, Ruta 3-on való buszozás. San Estanislaótól kezdve 300 kilométeren át szinte vonalzóegyenes szakaszon utazunk, alig akad lakott település. Nagyon lassan telnek az órák. Yby Yaú tréfás nevű falujánál sötétedik ránk, így ezután már az útszéli, véget nem érő, szikkadt pusztaságokon sem legeltethetjük tovább a szemünket. Már épp azon vagyok, hogy unalmamban Endre szemöldökét cifra parkettafonásba rakom, mikor a sofőr végre hátrakiállt, hogy a két gringó megérkezett.

Egy szoborparkban aludtunkEgy szoborparkban aludtunk

Lelkesen pattanunk le a buszról, ami gyorsan továbbáll. Pár másodperc múlva eltűnik a fénye a messzeségben és olyan nagy sötét borul a tájra, hogy az orrunk hegyéig sem látunk, mi több, halvány lila fogamunk sincs róla, hogy hol vagyunk és merre kellene továbbmenni. Közvilágítás nincs, lakott település se közel, se távol, sehol egy fényforrás. Egy mellettünk 180-nal elszáguldó autó lámpájánál sikerül kivennünk egy hármas kereszteződést tőlünk száz méterre egy Parque Nacional Cerro Corá feliratú táblával, ami mögött egy hepehupás földút kígyózik be az erdő mélyére.

Nem vagyok kifejezetten hanyag típus, de vannak bizonyos dolgok, amik minden igyekezetem ellenére konstans elkerülik a figyelmemet. Így van ez például a fejlámpám elemcseréjével, ami érdekes mód sohasem egy boltban jut az eszembe, hanem mindig egy erdőben az éjszaka kellős közepén. Pont mint most. Az enyém öt perc séta után totál lemerül, Endréé még pislákol valamicskét. Tapogatózva haladunk lépésről lépésre a titokzatos ösvényen, amiről halvány sejtelmünk sincs, hogy hová visz. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy ne térjünk le róla, nehogy a sötétben sikerüljön mérgeskígyóra lépni. Így megy ez már vagy negyven perce, amikor generátor zajára leszünk figyelmesek. Pár perc múlva egy hatalmas kerttel körülvett házat látunk a földút szélén, amiről még azt is készséggel elhinném, hogy a Vasorrú Bába lakik benne a Jancsi és Juliskából. Nagy kár, hogy nem mézeskalácsból van.

A Cerro Corá szirtjei messze vannak a hegytől, de legalább nincsenek legelőkA Cerro Corá szirtjei messze vannak a hegytől, de legalább nincsenek legelők

Odabenn égnek a lámpák. Éljen! Meg vagyunk mentve. Csengő nincs, kiáltásra semmi válasz nem érkezik. Endre bekopog. Egy csaj nyit ajtót egy parányi gyerekkel a kezében. Férje a parkőr pár napra a városba távozott. A nő azt mondja, hogy innen 200 méterre az erdőben van egy kemping, ott felverhetjük a sátrunkat éjszakára. Visszamálházzuk a hátunkra a 20 kilós zsákokat és továbballagunk 200 métert, majd 500-at, majd egy kilométert, meg még kettőt, de a kemping sehol, minden korom sötét. Nem tudom, hogy a helyi iskolákban hogyan tanítják a mértékegységeket, de hogy a paraguayi 200 méter több mint három kilométer, abban biztos vagyok. A fáradtságnak azon a szintjén vagyunk, hogy arról kezdünk tanakodni, miként verünk sátrat az erdő kellős közepén, amikor fény tűnik fel a távolból. Negyed óra múlva egy nagy, lámpákkal kivilágított tisztásra érkezünk, aminek közepén díszeleg egy több méter magas nonfiguratív emlékmű, alatta néhány paraguayi híresség fekete mellszobrával és egy hosszú emléktáblával. Nem fér hozzá kétség, hogy ez nem kemping, de egy métert nem vagyok hajlandó továbbcipelni a zsákomat. Szerencsére Endre is hajlik rá, hogy itt töltsük az éjszakát.

Imádok a szabadban éjszakázni és ez ma éjjel sem volna másképp, ha nem zavarná egy motoros fűrész hangja az idillt. Gyanítjuk, hogy illegális fakitermelés folyik az erdőben, ami ráadásul egészen hajnalig tart. Kicsit gyűrödten ébredünk, nem sokkal napkelte előtt. Most már tisztán kivehetők a mellszobrok, amik azt a húsz nemzeti hőst ábrázolják, akik az 1870-es Brazília ellen folytatott harcokban vérüket adták a hazáért.

A nemzeti hősök mellszobraiA nemzeti hősök mellszobrai

Sátrat bontunk, majd elindulunk vissza a parkőr házához, hogy a nagy zsákokat hátrahagyva bejárjuk a park nagy részét. A tegnapi háznál nincsen senki, de pár méterrel odébb rábukkanunk a parkőrség irodájára, amit tegnap a sötétben nem vettünk észre. Az épület nyitva, az iroda azonban üres, eltekintve néhány kitömött állattól. A csomagtól való megszabadulás kísérlete kudarcot vall, infót szerezni sem sikerül senkitől. A mai túrának valószínűleg lőttek, de mivel a köd amúgy sem akar felszállni, gyorsan túltesszük magunkat a csalódáson.

Visszakutyagolunk a Ruta 5 névre hallgató tűegyenes főútra, ahol minden autó 200 km per órával repeszt el mellettünk. Stoppolásra semmi esély, mert mire valaki ekkora sebességnél a volán mögött felfogja, hogy stopposokat látott, már rég a következő kilométerkőnél jár. Egy menetrend szerinti ócska buszt sikerül leintenünk, ami a brazil határról Yby Yaú parányi falujáig közlekedik.

Buszra várunk a nemzeti park bejáratánálBuszra várunk a nemzeti park bejáratánál

Yby Yaú egy igazi kis porfészek, nem egyéb néhány omladozó háznál. Egyetlen érdekessége, hogy az út úgy ötven kilométer után itt végre kanyarodik egyet. Átszállunk egy másik buszra, ami Santa Rosába megy. Nem olcsó. Azt már eddig is láttuk, hogy Paraguayban rövid távra pofátlan jegyárakat mondanak, de az alig másfél órás útért lehúzni a turistát húsz dollárra, igazán nem szép dolog.

Az éjszakát Santa Rosában töltjük. Az egyetlen dolog, amiről a falu híres lehetne, hogy ennek a terminálján készítik a világ legborzalmasabb empanadáját száraz és íztelen húsgalacsinokkal töltve. Legalább olcsó, így másnap reggelre is csomagolunk belőle, amikor a Laguna Blancához indulunk.

Már napfelkeltekor ott toporgunk Santa Rosa poros terminálján, nehogy lekéssük a napi egyetlen, reggel 7-kor Capitán Badóba tartó járatot. Szólunk a sofőrnek, hogy a park bejáratánál tegyen le. A srác szűk egy óra múlva egy végtelen pusztán átvezető, vörös porral borított földúton int, hogy le kell szállnunk, majd miután lecihelődünk, finoman gázt ad, és ahogy elhajt, tetőtől talpig beterít minket a vörös homokkal.

Irány a Laguna Blanca!Irány a Laguna Blanca!

A bejárattól jó két kilométeres ösvény vezet tovább egy szántóföldön keresztül, amit egy újabb két kilométeres erdősáv követ. Itt sincs egyetlen teremtett lélek sem rajtunk kívül, de annyiból jobb a helyzetünk a Cerro Corához képest, hogy legalább nem éjszaka kellős közepe van. Már épp kezdek bepöccenni azon, hogy megint órákig a nyakunkban egy 20 kilós zsákkal kell koslatni a negyven fokos hőségben, amikor megjelenik mögöttünk egy utánfutóval ellátott motor, amit egy európai csaj vezet.

Lucy egy 30 éves angol biológus. Négy éve érkezett, hogy megírja a doktori disszertációját, ami nem tartott volna ilyen sokáig, csakhogy közben annyira megtetszett neki ez a vidék, hogy itt ragadt. A platón egy kínai csajt szállít, aki pár hónapja a nemzeti park biológiai állomásán önkénteskedik. Elvisznek minket a kempingig, ami nagy segítség, mivel - utóbb kiderül - még félúton sem voltunk.

Privát ÉdenkertPrivát Édenkert

A kemping pár bungallóból áll, közvetlenül a Laguna Blanca partján. Néhány helyi férfi tisztogatja a parkot, egyikük azonnal odalép hozzánk, üdvözöl, majd megmutatja azt a helyet, ahol 60 000 guarani (kb. 3800 Ft) fejében sátrat verhetünk. Az étel és az ivóvíz problémás kicsit, mivel nem jeleztük előre a jöttünket, és a kemping közelében több tíz kilométeres körzetben nincsen hely, ahol élelmiszert lehetne beszerezni. Szerencsére ebédre és vacsorára még tudnak nekünk főzni valamit, de reggelink már nem lesz.

Endre madarakat hajt a dzsindzsábanEndre madarakat hajt a dzsindzsában

Sátorállítás után lemerészkedünk a partra, ahol az angol csaj maradásának oka világossá válik. Az erdő közepén megbúvó Laguna Blanca kristálytiszta fehér vize, a számtalan madár, a napfény, a csend, a nyugalom és az örök nyár nyilván hívogatóbb a szürke, csapadékos szigetországnál. Az egész olyan, mint egy földi Paradicsom. Teljesen ledöbbenek, mikor a kemping üzemeltetője wifi-kódot tartalmazó cetlit biggyeszt elém az asztalra. Ráadásul működik is a net.

A délután kellemes láblógatással és fotózással telik. Naplemente előtt két kajakot bérlünk és madárlesre indulunk. Akár krokodillal is találkozhatnánk, de mivel ma ülök életemben először kajakban, nem bánom, hogy csak barátságosabb állatokba botlunk.

Fütyülő gém hallal a karmaibanFütyülő gém hallal a karmaiban

Telihold van, ilyen hatalmasnak még életemben nem láttam. A fénye tökéletesen bevilágítja az egész partszakaszt, így fejlámpa nélkül is ügyesen kerülgetjük a homokból előbújó termetes orrszarvúbogár-gyerekeket. Korán nyugovóra térünk, mert holnap több kilométeres séta vár ránk vissza a kijáratig, ahonnan tovább akarunk utazni a Mbaracayú Nemzeti Parkba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Paraguayba az ember nem azért utazik, hogy világhíres épületeket vagy természeti szépségeket lásson. Leginkább azért nem, mert látványosságokkal az ország nem igazán rendlekezik. Persze, aki keres, az talál. Ráleltünk például egy nagyon szép bazilikára, s azt is megtudtuk, hogy Paraguay egyik legexkluzívabb kisvárosát sok magyar származású család lakja. Ja, a pacalt pedig ki lehet rántani.

Szeretnénk bejárni Asunción környékét, erre a legjobb kiindulópont a fővárostól egy órányira fekvő Caacupe. Paraguaynak ezen a részén Magyarországhoz hasonló táj fogad: legelők és szántóföldek nyújtóznak a messzi távolba. Kókadtan pislogok kifelé az ablakon a negyven fokos hőségben, a végeláthatatlan mezőkről kitikkadt tehenek bámulnak bambán vissza rám. Nem túl izgalmas a látvány, aztán egyszer csak elérjük a várost szegélyező lankás, zöld dombokat.

A caacupei bazilika frontjaA caacupei bazilika frontja

A 16. század derekán egy keresztény hitre tért guaraní szobrász - bizonyos José - betért az erdőbe, hogy jó minőségű fát vigyen a tobati ferences misszió templomának díszítéséhez. Az erdőben mbayá vadászokba botlott. A mbayák agresszív népek voltak, nem kedvelték sem a spanyolokat, sem pedig azokat az őslakosokat, akik magukra vették a misszionáriusok keresztjét. José rettenetesen kétségbe esett, félt, hogyha észreveszik, hidegvérrel meggyilkolják, így imádkozni kezdett Szűz Máriához. Mária megjelent neki és guaraníul így szólt: Ka'aguý cupe-pe!, ami annyit tesz: Rejtőzz a mate fák közé! A guarani indián úgy is tett, így a mbayák nem vették észre; túlélte a kalandot.

Menekülésének örömére José hazavitt egy szép fatörzset, amiből hálája jeléül két Mária szobrot faragott. Az egyiket Tobati templomának adományozta, a másikat pedig - emlékként a túlélésére - megőrizte.

A bazilika oldalrólA bazilika oldalról

Néhány évvel később az Ypacaraí-tó vize megáradt, elöntötte a völgyet. Sokakat elvitt az ár, José faragott Mária-szobrát is magával ragadta. A helyiek úgy gondolták, hogy elérkezett a vég, így más remény nem lévén imádkoztak, ahogy a misszionáriusoktól tanulták. Luis de Bolaños atya megáldotta a vizet, mire az ár lassan elkezdett visszavonulni.

A víz tetején az emberek egy lebegő táskát pillantottak meg. Felnyitották, s benne a José által faragott szobrocskára bukkantak. Csodának tartották, hogy a szobor megmenekült, így - José vezetésével - kegyhelyet építettek neki. A csoda hallatára özönlöttek az emberek a kápolnához, amit Mária szavaira megemlékezvén Caacupéra kereszteltek. Sokan nem kizárólag zarándokként érkeztek, egyenesen a kápolna mellé költöztek. Így lett Caacupe Paraguay vallási központja, bár a bazilika csak a 20. század második felében készült el.

A bazilika hátulrólA bazilika hátulról

A caacupei Szent Szűz napja az ország legnagyobb fesztiválja. December 8-án több tízezer belföldi turista lepi el az utcákat, máskor viszont - mint például ma - a fehér bazilika meghitt magányában álldogál csaknem üresen, de annál büszkébben egy domb tetején.

A bájos városka központjában pattanunk le a buszról és áttörtetünk a giccses, kék ruhás Mária-szobrocskákat kínáló utcai árusok között. A bazilika belsejében egyetlen freskó sincsen, de hála a színes üvegablakoknak az elegáns, fehér falak mégsem tűnnek unalmasan egyhangúnak. Az ablakokon sejtelmesen átszűrődő napfény egy kis vidámságot kölcsönöz a bazilikának, mindenütt színes formákat rajzol a szemközti oldalra. Azt kell mondjam, hogy ez az egyik legszebb szentély, amit Dél-Amerikában láttam.

Én az Ypacaraí-tó partjánÉn az Ypacaraí-tó partján

Rövid séta után ismét buszra pattanunk, mert ha már erre járunk, az Ypacaraí-tavat is szeretnénk látni. Erre a legalkalmasabb célpontnak San Bernardino városkája tűnik, ami az ország elitjének és a fővárosi fiatalságnak a kedvelt nyaralóhelye. A buszunk egy hármas elágazáshoz szállít bennünket, ahol 10 percet várakozunk egy másik, már közvetlenül San Bernardinóba tartó járatra.

Minden oldalról pazar nyaralók, medencével ellátott, burjánzóan zöld kertek szegélyezik a tóhoz vezető, egyébként meglepően csendes főutcát. Jövőbeni Mirador túrák szervezése okán betérünk egy többszáz éves, antik épületből kialakított luxushotelbe, aminek teraszáról pillantjuk meg először az Ypacaraí-tavat.

A parton tett sétánk azt az érzést kelti bennünk, mintha Csopakon járnánk, csak az a különös, hogy a 30 fokos hőmérséklet ellenére a strand teljesen kihalt. A paraguayi időjárás szerint ez a hónap még télnek számít, tehát nincs főszezon. A vízen egy kis vitorlás ringatózik, rajta egy fickó tesz-vesz. Mikor megpillant minket, azonnal ránk akar sózni egy hajókirándulást. A borsos ára miatt ettől most eltekintünk, de azért váltunk a férfivel pár szót, már csak azért is, mert a ladikján feltűnik a magyar, a német és az osztrák lobogó.

Magyar zászló egy paraguayi hajónMagyar zászló egy paraguayi hajón

A fickó azt mondja, hogy San Bernardinót az 1800-as évek végén pár német család alapította, és az első telepesek európaiak, főként magyarok, németek és osztrákok voltak. Néhány évvel a megalapítása után a falu a szomszédos országok lakóinak körében is népszerűvé vált. Több tucat korabeli híres ember vett házat a tó partján, rendszeresen itt vakációzott például az egykori nicaraguai diktátor, Anastasio Somoza García, de szívesen nyaralt itt Marlene Dietrich, német színésznő és a Kis herceg írója, a Saint-Exupéry is.

Szépnek szép, de hol árulják itt a tejfölös lángost, meg a főtt kukoricát? Sehol. Kopog a szemünk az éhségtől. Nem akarjuk a napi budgetet elkölteni egy ebédre, ezért a part közelében lévő Burger Kingbe térünk be egy hamburgerre. Vélhetően ez a világ legdrágább gyorsétterme, mert egy Magyarországon 300 forintos szendvicset 800 forintos áron akarnak velünk megvetetni. Korgó gyomorral távozunk és utazunk tovább Loma Grandéig, majd onnan újra a fővárosba.

A rántott pacal jóA rántott pacal jó

Majd éhen halunk, mire végre találunk egy helyi kifőzdét, ahol rábeszél minket a pincér egy rántott pacalra. Otthon eszembe nem jutna kirántani a pacalt, de a paraguayiak ebben kreatívabbak nálam. Azt kell mondjam, hogy igazuk van; a pacal jó bepanírozva. Reméljük, azért nem üli majd meg a gyomrunkat. Már csak azért is, mert holnap hosszú út elébe nézünk; néhány napra felutazunk Paraguay északi szegletébe...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Dél-Amerika legnehezebb stoppos útja Bolívia és Paraguay között vezet. Egy 450 kilométeres, nyílegyenes útról van szó, amin a világon nem megy semmi. Annak ellenére nem járnak rajta kocsik, hogy ez a két ország között az egyetlen út. Átjutottam rajta, amit egy puma raguval ünnepeltem meg.

Repüljünk vissza időben és térben egy kicsit. Néhány nappal ezelőtt még a bolíviai Villamontesben voltunk, ahol döntenünk kellett, miként jutunk Asunciónba. Vagy végigsoppolunk a paraguayi Chacón, vagy lemegyünk Argentínába és a határ mentén utazva jutunk el a fővárosba. Ez utóbbi mellett döntöttünk, mert 2010-ben én már egyszer megcsináltam a stoppos verziót, s hát nem volt könnyű.

Bolívia és Paraguay nem szeretik egymást. Olyannyira kerülik egymás társaságát, hogy bár szomszédok, szinte semmilyen gazdasági kapcsolat nincs a két ország között. Buszok sem közlekednek, kivéve egyet, ami Santa Cruzból Asunciónba megy. Hajnali 2 órakor áll meg Villamontesben, ha van felszálló utas. 2010 júliusában lett volna egy, én. Persze csak akkor, ha a paraguayi Filadelfiáig (ami a táv mindössze harmada) ne akarták volna a teljes menetdíjat felszámolni. De felszámították. Nem voltam hajlandó (és nem is tudtam) 120 dollárt fizetni egy 450 kilométeres útért, így hát maradt a stoppolás, amiről a legtöbb stoppos oldal csak úgy nyilatkozik, hogy aki megcsinálja, az menő.

450 kilométer Filadelfia. Első körben a határra kellett volna eljutnom valahogy, de hogyan? A villamontesi szállómon nem tudtak segíteni, így fogtam magam, vettem két empanadát és egy fél literes kólát, majd kisétáltam a városka szélére, hátha történik valami.

Másfél óra ácsorgás után megállt egy rozoga kombi.

- Miénk az utolsó ranch Bolíviában. Odáig el tudunk vinni, de onnan még 40 kilométer a határ - ajánlotta fel az öt fickó a szolgáltatását.

Hely csak a csomagtartóban volt, de ott se sok, mivel az öt fivér egy több napos pecatúráról jött éppen, így a kocsi hátulja tömve volt hallal. Beültem a pikkelyes jó fejek közé, majd nekivágtunk a Gran Chacónak. Az út annyira poros volt, hogy gyakran én is csak tátogtam levegő után kapkodva, mint a halak.

Másfél óra múltán megérkeztünk egy Ibibobo nevű faluba, ahol mindenki piacolt. Az út szélén láttam buszokat, így hát gondolom, idáig el lehet jutni tömegközlekedve is. Újabb húsz perces kocsikázás után megérkeztünk a ranchez, aminek bekötőútjánál a srácok kiraktak. Adtak egy üveg vizet és jelezték, hogyha bármire szükségem van, innen egy kilométerre van a házuk. Megköszöntem a segítségüket, és lecuccoltam az egyik fa tövében.

Klasszikus kép a Gran ChacórólKlasszikus kép a Gran Chacóról

Egy órán át semmi nem érkezett. Délelőtt 11 órát mutatott az óra, mikor eldöntöttem, hogy nem ücsörgök tovább. A határ innen csak 40 kilométer, így ha kilépek, naplementére ott lehetek. A Nap erősen tűzött, így kitartásom idejekorán lanyhulni kezdett. Éppen kezdtem volna feladni, mikor autózajra lettem figyelmes. Visszanéztem és láttam, ahogy a horizonton egy dzsip felveri a port. Meg vagyok mentve! A kocsi elején két zászló, egy bolíviai és egy paraguayi lobogott. Lassítás nélkül húzott el mellettem.

Nem tudtam hova tenni a dolgot. Mi az, hogy csak így itt hagyott a semmi közepén? Még fel sem ocsúdtam a meglepetésből, mikor újabb kocsi zajára lettem figyelmes. Mégegy felzászlózott dzsip jött, de az sem állt meg miattam. Kezdtem nagyon felhúzni magamat, így a harmadik dzsip elé egyszerűen beálltam. Megállt.

- Az első kettő itt hagyott, ti ne tegyétek - kezdtem in medias res a beszélgetést.
- Hova mész?
- Filadelfiába.
- Ember! Az vagy 400 kilométer ide.
- Tudom, azért állítottalak meg titeket - mosolyodtam el.
- Nem tudunk elvinni. Tele a kocsi cuccal - ekkor benéztem a hátsó ülésre és láttam, hogy nem hazudnak - Az első két kocsi is pont ezért nem állt meg.
- Hány kocsi van? - érdeklődtem.
- Összesen 12. Egy expedícióról jövünk, most ért véget. Intsd le valamelyiket mögöttünk, talán szerencsével jársz.

Úgy jártam. Az ötödik dzsipben bár ugyanúgy nem volt hely, mint az első négyben, de a tetőcsomagtartójuk legalább nem volt tele. Felültettek a dzsip tetejére, menetiránynak háttal, hogy a lábamat rá tudjam tenni a hátsó ajtóra szerelt pótkerékre.

Üdvözlet 2010-bőlÜdvözlet 2010-ből

Egy óra tömény pornyelés után megérkeztünk a határra. A bolíviaiak nem sokat foglalkoztak velem, simán benyomták a pecsétet az útlevelembe. Nem úgy a paraguayiak. A határőr azonnal leparancsolt a tetőről és követelte, hogy mutassam be a vízumomat.

- Magyar állampolgár vagyok. Nem kell vízum Paraguayba - okoskodtam.
- Szerintem meg kell - jött a meglepő válasz.
- Ha nekem nem hisz, nézze meg a számítógépén.
- Itt nincs számítógép. Áramunk sincsen. Fogadja el, hogy magának kell vízum Paraguayba.
- Értem. És akkor most mi a teendő?

Na, ezzel feladtam a leckét. Ha nem enged át, akkor a nyakán maradok, mert innen se előre, se hátra. Odalépett néhány srác az expedíciós csapatból:

- Ne szívózz már, öreg! Csak egy ártalmatlan turista - álltak ki mellettem, körbe állva a határőrt.

A fickó látta, hogy nincs sok esélye, így visszaadta az útlevelemet azzal a feltétellel, hogy első utam Mariscalba vezessen és tudakoljam meg, kell-e nekem vízum. Éppen indultunk volna tovább, mikor a magánytól megtébolyult határőr ismét odaszólt:

Rövid hajjal a paraguayi határonRövid hajjal a paraguayi határon

- Ez így nem lesz jó. Paraguayban tilos a tetőn utazni, úgyhogy szálljon le szépen!

Köcsög! Miközben pakoltam le a zsákomat, a sofőr odalépett hozzám:

- Szard le ezt az elmebeteget! Egy kilométerre innen van egy kiálló. Ott bevárunk.

A konvoj elment, én pedig leültem a határőrség lépcsőjére, hogy ne legyen feltűnő a trükk.

- Ne itt ücsörögj! Ez hivatalos épület! - szemétkedett tovább a szerv.

Arrébb telepedtem. Kevés vizem maradt, de mikor kérni akartam, a köcsög simán kiröhögött:

- Mit gondolsz, gringó? Ez itt egy kocsma? Miért nem hoztál magaddal elég vizet?!

Higgadt maradtam. Két perc ücsörgés után felpattantam, zsákomat a hátamra kaptam és elindultam a megbeszélt helyre.

- Hova mész, te idióta? - szólt utánam a határőr.
- Filadelfiába - dobtam neki a választ úgy, hogy vissza se fordulam.
- Menj csak! Majd megdöglesz a szomjúságtól!

A konvoj nem hagyott magamra. Ott állt mind a 12 dzsip. Mikor megérkeztem, óriási üdvrivalgás fogadott.

- Gyere cimbora! Igyál velünk egy sört! - nyomtak a kezembe egy dobozos Huarit.

Hat órán át mentünk egy majdnem nyílegyenes úton Mariscalig. A paraguayi oldalon szerencsére aszfaltozott volt az út, így csak a menetszéllel és a napfénnyel kellett megküzdenem, a porral nem.

Bevárt az egész konvojBevárt az egész konvoj

Naplementére értünk be Mariscalba, az első paraguayi településre. A határőrök itt tökjó fejek voltak, simán megadták a belépő pecsétet. Mikor mondtam, hogy kollégájuk a tényleges határon mekkora paraszt volt, csak legyintettek:

- Az egy elmebeteg! Évek óta ott van, teljesen kifordult magából. Minden külföldivel köcsögösködik.

Mivel a konvoj nem akarta útba ejteni Filadelfiát, így egyesével elköszöntem tőlük, cserébe ők egy hangos 'Viva Hungría!' felkiáltással búcsúztattak. Kiültem az út szélére, hátha fogok egy kocsit, de este nyolc óra felé odalépett hozzám a határőr:

- Innen ilyenkor már nem indul semmi Filadelfiába. Holnap délután egykor az egyik ranchről megy egy gyümölcsszállító furgon, ő majd elvisz.
- Oké. És hol tudok itt megaludni? - kíváncsiskodtam.
- Hát, hotel az nincs, de nekünk van egy téli lakunk. Mikor esik az eső, ott rendezzük be az irodát. Ilyenkor nincs benne semmi, csak néhány pók és egy ágy. Azon elnyúlhatsz.

Nem hazudott a fickó. A bódé tele volt tarantulákkal, az ágy alatt pedig döglött egér figyelt. Nem számított. Átstoppoltam a Gran Chacón, ez a fontos.

Másnap reggel iszonyú gyomorkorgásra ébredtem. A tegnapi két empanadám már rég elfogyott, azóta mindössze egy sört ittam. Kikászálódtam a bódéból és átmentem az őrség nyári rezidenciájába. A két határőr rövid gatyában, pólóban és papucsban fogadott, semmi uniformis.

- Éhes vagy? - tették fel a már régen várt kérdést.
- Eléggé.
- Pumát eszel?
- Micsodát??? - esett le az állam a meglepődéstől.
- Az indiánok tegnap délután kilőttek egy pumát a falu határában. Itt ritkán eszünk húst, úgyhogy ha van valami, nem hagyjuk ki - magyarázta a pumafogyasztás okát az őr.

Ez egy darab pumahúsEz egy darab pumahús

Olyan éhes voltam, hogy rábólintottam. Persze a hús még nem volt elkészítve, így segítettem feldarabolni a pumát. Tüzet raktunk, majd megrilleztük szegényt.

- Gyakran esztek ilyesmit? - kíváncsiskodtam.
- Előfordul. De el ne áruld senkinek! Ez illegális. Bár itt semmi nem az.

Délben elkészült az ínyencfogás. Mit mondjak? Ennél rosszabbat még nem nagyon ettem, néhány falatnál több nem ment le a torkomon. Mintha egy sós szivacsot rágtam volna. Nem ragozván tovább, itt egy videó arról, miként is készül a puma ragu paraguayi módra:

Pontban egykor befutott a gyümölcsszállító. Teljesen ingyen fuvarozott el a 80 kilométerrel arrébb fekvő Filadelfiáig. A városka úgy nézett ki, mint egy 18. századi német település. Nem véletlen, hisz a Gran Chaco fővárosát német telepesek alapították. A legtöbb épület vörös téglából lett megépítve, fekete cseréptetővel. Ami szembetűnő volt, hogy egy lélek nem volt az utcákon. A porban ördögszekerek gurultak, a házak előtti cégéreket nyikorogva lengette a szél. Hova csöppentem? Egy western filmbe?

Jó húsz percen át bóklásztam, mire egy hotelre bukkantam. A recepción sem volt senki. Valami ronda vírus pusztítota ki az itt élőket? Nyomtam a csengőt mint a bolond, közben folyton hátrapillantottam, nincs-e mögöttem egy zombi. Furcsa érzés betoppanni egy kihalt városba. Épp kezdtem volna magamat összecsinálni az odaképzelt élőholtaktól, mikor megjelent egy srác. Vörös volt a feje, tajtékzott és üvölteni kezdett velem:

- Mi a k..va anyádat nyomod azt a csengőt?
- Szobát szeretnék kivenni - szontyolodtam el.
- Ilyenkor? Elment teljesen az eszed? Mindjárt kezdünk az olaszok ellen. Tedd le a cuccodat és gyere meccset nézni.

Teljesen kiment a fejemből, hogy ezen a napon játszik Paraguay az olaszokkal a vb-n (2010 nyarán történt mindez, ha eddig nem mondtam volna). Ledobtam a zsákomat és követtem a srácot. Egy TV-t ült körbe vagy száz falusi, mindegyik paraguayi mezbe öltözve. Ha jól emlékszem, 1:0-ra mentek az olaszok, mikor a TV egyszer csak bemondta az unalmast. Iszonyú pánik tört ki a nézők körében. Egy ideig ütötték-verték a készüléket, majd felkiáltottak, hogy irány a pláza, ott van kivetítő. Engem is beraktak egy kocsiba, és mentünk konvojban a bevásárlóközponthoz.

Odabenn vagy kétezer ember bámulta a meccset. Én ilyet még nem láttam. A két hónapos csecsemők fejét nemzeti színűre festették, de a 80 éves kukoricaárus néni is focimezben járt-kelt a tömegben. 1-1 lett a vége, amitől megőrült mindenki. Az utcákat ellepték az ünneplők, órákon át petárdáztak. Akkora volt az öröm, hogy a bankok még este hatkor sem nyitottak ki. Végül sikerült pénzt váltanom, így a szobát is ki tudtam fizetni.

Másnap reggel buszt fogtam Asunciónba. Megcsináltam a majdnem lehetetlent; átkeltem a Gran Chacón. Menő vagyok?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Asunciónban az elnöki palota egy favella kellős közepén áll. Az az elnöki palota, amit egy magyar építész tervezett 200 éve, s amiben első szabadon választott elnökként egy magyar ember székelt. Ha már ennyi magyar vonatkozása van Paraguay fővárosának, hogy lehet, hogy pont engem, egy magyar lányt akartak fényes nappal kirabolni az utcán?

Ahogy a péntek délutáni csúcsforgalomban araszolgat befelé a buszunk a szedett-vedett épületekkel szegélyezett, szmogos főúton, az embernek ugyanaz a nyomasztó érzése támad, mint Peru vagy Bolívia bármelyik jellegtelen nagyvárosának lepukkant külkerületében. Röpke két óra alatt sikerül megérkeznünk a központba a 20 kilométerre fekvő Clorindából.

Megfizethető szállás keresésére tett első kísérletünk a Nuestra Señora de la Asunción névre hallgató főtér közelében csúfos kudarcot vall. Másfél órás próbálkozás után a Plaza Uruguay szomszédos utcájában kötünk ki, annak az idős hölgynek az ősrégi házában, aki több mint négy évvel ezelőttről név szerint emlékszik Endrére, az 'hungaróra'.

A Torre Icono Paraguay legmagasabb épületeA Torre Icono Paraguay legmagasabb épülete

A szoba nem szép, de legalább vannak benne antik bútorok, még ha azok ajtaját kinyitni nem is lehet. Bár a szálló nagyon messze van a luxustól, így is súrolja a napi költségvetés erre szánt összegének felső határát. Paraguay kétségkívül nem lesz olcsó mulatság, ez már most tisztán látszik.

Másnap Endrének dolga van, így a szálláson marad, amíg én elugrom a mosodába. Asunción nem tartozik a legveszélyesebb latin nagyvárosok közé, így nyugodtan sétálok az utcán. Rablóra Dél-Amerikában legkevésbé a paraguayi főváros kellős közepén, egy derűs, napfényes, csendes szombat délután számítok. Igaz, az ebéd utáni szieszta itt is legalább olyan komoly dolog, mint a déli szomszédnál, így az utcákon ezidőtájt rajtam kívül legfeljebb csak néhány kóbór kutya csavarog. Mindkét kezemben egy-egy jókora csomag szennyes ruhával, hátamon pedig egy kis hátizsákkal épp a szállástól két utcányira lévő lavandería felé ballagok, amikor egy mezítlábas, elhanyagolt külsejű kölyök kerül elő valahonnét, és egy kést kotor elő a pólója alól.

Katona a parton sütkérezik, engem meg simán kirabolnak pár utcával odébb Katona a parton sütkérezik, engem meg simán kirabolnak pár utcával odébb

- Tegyél le mindent, ami nálad van! - szól rám komoly arccal, miközben nyugtázom, hogy a srác nem lehet több 15 évesnél.

Elképzelem, ahogy kibontja a táskákat és megtalálja az értékes zsákmánynak vélt koszos alsógatyákat és büdös zoknikat. Röhögőgörcs kap el. Az a mellékes apróság, hogy a hátamon is van egy zsák benne "egy kevés" dollárral, egy bankkártyával és az útlevelemmel, már teljesen elkerüli a figyelmemet. Viselkedésemmel akár magamra is haragíthatnám a suhancot és akkor lehet, belemártaná a bicskát a hátamba, de nem így történik. Teljesen lefagy, először nem is tudja, mitévő legyen, majd zavartan elteszi a bicskát és csendesen eloldalog, mintha amúgy csak jó napot szeretett volna kívánni. Én meg örülök, mint majom a farkának, hogy egyetlen hajszálam sem görbült meg, és még az értékeimtől sem lettem megszabadítva. Azért megfogadom, hogy amíg Asunciónban vagyunk, többé egyedül nem teszem ki a lábam az utcára.

A másnap a városnézésé. A vasúti múzeumba véletlenül tévedünk be. Az egész olyan, akár egy rég elfeledett és magára hagyott vasútállomás, aminek egyik vágányán egy anno gőzzel hajtott, megrozsdásodott mozdony álldogál egy hozzáláncolt vasúti kocsival, amit szintén megevett már az idő vasfoga. Nagyon szeretem a régi vonatokat, de Bolíviában ennél sokkal régebbi darabokhoz is volt már szerencsénk Uyuní környékén. Mivel a bejáratnál nincsen senki és a vonat környékén sem látunk egy teremtett lelket sem, csak akkor esik le, hogy egy múzeumban járunk, mikor kifelé elkap egy egyenruhás őr és legombol rólunk egy jelképes összeget belépő gyanánt.

A Vasúti Múzeum épületeA Vasúti Múzeum épülete

Asunción Dél-Amerika egyik legrégebbi városa, amit Juan de Salazar és Gonzalo de Mendoza alapított 1537-ben. Rövidesen a spanyol gyarmati közigazgatás központjává vált. Innen indultak a későbbi expedíciók további területek és nemesfémek felkutatására, amik később más nagyvárosok megalapításához vezettek, ezért Asunciónt a Városok anyjának is nevezik. Ennek ellenére, aki azt várja tőle, hogy egy második Granada, az nagyot fog csalódni, mivel Paraguay fővárosa kifejezetten csúnya.

Délutáni sétánk a Rio Paraguay partján álló Palacio de los Lópezhez, vagyis a López Palotájához visz. Azon túlmenően, hogy a koloniális jegyeket is mutató neoklasszicista épület a paraguayi elnök és a mindenkori kormány hivatala, nekünk magyaroknak több szempontból is érdekes. Az egyik az, hogy a Budapesten született Wisner Ferenc tervezte az 1800-as években. Amire talán ennél is büszkébbek lehetünk, hogy miután 1993 májusában megrendezték az ország első demokratikus választását, a debreceni Vámosy József leszármazottja, bizonyos Juan Carlos Wasmosy foglalhatta el az elnöki széket, amiben egészen 1998. augusztus 15-ig ült. Az, hogy kormányzati működése mit hozott az ország életébe, máig vita tárgya, de tény, hogy vele lezárult a politikai anarchia, amit konstans nemzetközi konfliktushelyzetek és belső viszályok jellemeztek. Elnöksége alatt Paraguay csatlakozott a Mercosurhoz, vagyis a Mercado Común del Sur néven ismert nemzetközi kereskedelmi szervezethez.

Elnöki palota

Az elnöki palota most és négy évvel ezelőttAz elnöki palota most és négy évvel ezelőtt

Wasmosy soha nem feledkezett meg származásáról. Elnöksége második évében a magyar-paraguay-i kapcsolatok javítása címén Budapestre, illetve Debrecenbe látogatott, 1997-ben pedig Göncz Árpádot látta vendégül Paraguayban.

A Palacio de los Lópeztől egy köpésre van a Rio Paraguay. A parton végigfut a főváros vadonatúj sztrádája, ott, ahol négy éve még a nincstelenek bádogvárosa állt. A nyomortelep nem tűnt el, csak odébb költözött. Most a pár sarokkal odébb található Cabildo előtti parkot sajátították ki a szegények, akik néhány évvel ezelőtt az aktuális politikai hatalom intézkedései ellen tüntetve lakták be az elnöki palota környékét. Megfogadták, hogy addig nem tágítanak, amíg nem szereznek érvényt követeléseiknek. Ígéretüket megtartva, maradtak. Uszadékfából, farostlemezekből és laminából felépítették Asunción szégyenfoltját, favellává alakítva az elnöki palota környékét. Sok nyomortelepet láttam már utazásunk során, de ilyet még sehol.

A kép négy éve, az elnöki palota melletti parkból készültA kép Endre 2010-es paraguayi útja alatt készült, az elnöki palota melletti parkból

Nem tűnik veszélyesnek, így keresztülsétálunk rajta. Az asszonyok összegyűlnek egy-egy viskó sarkán trécselni, a férfiak ősrégi tévét szerelnek, esetleg kártyáznak, közben az utcakölykök között kinevelődik a jövő ígéretes futball nemzedéke. Lépten-nyomon odaszólnak, hogy készítsünk fotót róluk, vigyük hírét annak, hogy ők máig kitartanak. Nem tudom mennyien élhetnek így, de legalább háromszáz viskó áll a parkban és mind lakottnak tűnik.

Nyomortelep a város közepénNyomortelep a város közepén

Nem hagyjuk ki a Panteón Nacional de los Héroes, azaz a Hősök Nemzeti Panteonját sem, ami az argentin-brazil-uruguayi szövetség ellen a hazájukat halálukig védő paraguayiaknak állít emléket, katonák és civilek síremlékeivel. Bár az 1800 években kezdték építeni, a háborúk miatt csak 1936-ra készült el.

Paraguay nemzeti büszkesége, a PanteónParaguay nemzeti büszkesége, a Panteón

Délutánra a városi botanikus kertet tervezzük. A házinénink javaslatára felpattanunk egy zsúfolásig telt helyi járatra, de mivel az LP által említett isteni kertet senki sem ismeri, lövésünk sincsen, hol kellene leszállnunk. A központtól mintegy 40 saroknyira, a város legelitebb zónájában pattanunk le. A helyiek hol jobbra, hol balra küldözgetnek, de a park csak nem kerül elő. Növénykert helyett kénytelenek vagyunk beérni a kacsalábon forgó hatalmas villák burjánzó udvarainak kerítésen túli látványával, miközben pompásan feltunningolt mercédeszek szaladgálnak körülöttünk. Döbbenet, mekkora a különbség a paraguayi gazdag elit és azok között az ágrólszakadtak között, akik a parlament melletti bádogviskókban húzzák meg magukat.

A kóválygásban ránksötétedik, a botanikus kert így kimarad. Holnap irány a paraguayi vidék!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Venezuela, Peru, Ecuador, Bolívia, Kolumbia, Móricz János, Trinidad és Tobago, Paraguay, Amazónia, Titicaca-tó, gasztronómia, Gran Sabana, Cuzco, Tayos-barlang, Gran Chaco, Mérida, gazdaság, Urubamba-folyó, Cuenca, Colca-kanyon, Sucre, Potosí, Argentína, Samaipata, jezsuita missziók, sámánizmus, Yungas, Los Llanos, Guayaquil, tsáchilák, shuar indiánok, moche, Trujillo, Chiclayo, Bogotá, Vilcabamba, Padre Crespi, Tena, Uyuní, Copacabana, Bolivia, Salar de Uyuní, Laguna Colorada, Tarija, San Ignacio de Moxos, inka romvárosok, Ayahuasca, Sanare, Andok, Henri Pittier Nemzeti Park, Rio Caura, Lima, Isla Gorgona, Caracas, indiánok, Nazca, Chávez, Orinoco-delta, Angel-vízesés, Isla Margarita, Cotahuasi-kanyon, Machu Picchu, Szent-völgy, Mochima Nemzeti Park, Roraima, Paria-félsziget, asháninka, Vrae, Huacachina, Paracas, Popayán, FARC, gerilla, Valle Cocora, Titicaca-to, Tayrona Nemzeti Park, Isla del Sol, Cartagena, Ballestas-szigetek, Oruro, Quillabamba, Rio Napo, Puyo, Chachapoyas, Puracé-vulkán, San Gil, Tierradentro, San Agustín, hegymászás, kokain, Liebster Award díj, Pozuzo, Tiwanaku, Tupiza, Sama Nemzeti Park, Cueva del Guácharo, jalqa indiánok, El Fuerte, Asunción, Filadelfia, Laguna Blanca, Mbaracayú Nemzeti Park, Cerro Corá Nemzeti Park, Caacupe, San Bernardino, Amboro Nemzeti Park, Santa Cruz, Huayna Potosí, Buga, La Paz, Salar de Uyuni, Laguna Verde, Halál útja, Coroico, Trinidad, Araya, indián fesztivál, Rurrenabaque, Tóásó Előd, Villa de Leyva, Medellin, Salasaca, Chimborazo, Baños, rovarok, Taisha, Toro Muerto, Cotahausi-kanyon, Ingapirca, Canoa, Puerto López, Montañita, Espinar, Cajas Nemzeti Park, Huancayo, Huancavelica, chimú, Fényes Ösvény, Satipo, Sechín, Caral, Máncora, Zaruma, Sucúa, útlevél, Podocarpus Nemzeti Park, Saraguro, Ayacucho, zene, Qoyllur Riti, Maracaibo, San Fernando de Apure, San Luís-hegység, Coró, Arequipa, Chichiriviche, Ciudad Bolívar, Grans Sabana, Pablo Escobar, Zipaquirá, Tarma, Salto Pará, tepuik, Puerto Colombia, Boconó, Tulcán, gerillák, Quito, Quilotoa-lagúna, Dél-Amerika, Rinconada, stoppolás, Altiplano, Tama Nemzeti Park, Maduro, Capriles, San Cristóbal, Calí