250 kilométert utaztunk 14 óra alatt egy platón ülve. Háromszor rohadtunk le, és ha nincs nálunk bicska és hajcsatt, akkor talán még most is ott vesztegelnénk az Andok mélyén. Túl vagyunk rajta.

A terv az, hogy nappal utazva jussunk el Sucréba. Az egész mindössze 350 kilométer, mégsem tűnik egyszerűnek, mert a buszok csak éjjel közlekednek, trufi pedig ezen a szakaszon nincsen. Nem idegeskedünk, eddig is volt valahogy, így indulás előtt még kisétálunk a Samaipata határában lévő állatkertbe. Oké, nem állatkertbe, sokkal inkább nevelőintézetbe, mivel kizárólag elárvult vagy fogságból kiszabadított állatokat tartanak, egészen barátságos körülmények között. Nincs sok pénz, ezért a park nem néz ki jól, de a néhány majom, papagáj és ormányos medve ránézésre nem szenved hiányt semmiben.

A park egyik "őslakója" egy csukjásmajom, Chita, aki egészen kis korában került a parkba. Nem lehet visszaengedni a természetbe, az ő családja a park minden gondozója. Olyannyira emberien viselkedik, hogy nem kell ketrecben tartani. Mindenkivel közvetlen, rám is felmászik egy gyors lepacsizás után. Túl ragaszkodó típus, fél órán át képtelen vagyok magamról lehámozni, aztán belátja, hogy én nem vagyok családtag.

Chita azonnal családtagjának fogadottChita azonnal családtagjának fogadott

Dél van, mikor kisétálunk a főúthoz, hátha lesz, aki elvisz. Húsz perc ácsorgás után megjelenik egy busz. Vallegrandéba tart, de készséggel elvisznek minket pár fityingért a közeli Mataralba, ahol majd lesz valahogy. Mataral egy poros, teljesen kihalt falu, ahol alig egy tucat ember él. A busz itt délnek fordul, mi pedig kiállunk az elágazás túloldalára, hátha érkezik valami. Egészen hihetetlen, de öt percet sem kell várnunk, jön egy végtelenségig lestrapált kék furgon, benne egy házaspárral.

- Hova tartotok? - szól ki a sofőr.
- Sucréba.
- Én Aiquilébe megyek kecskéket venni. Ha gondoljátok, pattanjatok fel a platóra. Egy százasért elviszlek titeket.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- 4-5 óra - kapjuk a kielégítő választ.

Teljesen rendben van, naplemente körül érkezünk. Kívánni se lehetett volna jobbat. Egy kicsit azért alkudunk az árból, csak a mihez tartás végett. A plató eléggé retkes, pont olyan, mint amin kecskéket szoktak szállítani. Harminc perc múlva megérkezünk egy La Palizada nevű faluba, ahol sofőrünk leparkol és hátraszól:

Eri élvezi a platón utazástEri élvezi a platón utazást

- Itt veszünk gázt, mert az úton nem lesz rá lehetőség.
- Gázt? - értetlenkedünk.
- Igen, gázt. Átszereltem a kocsit gázosra, így olcsóbb.

Broni, a sofőr szerez gázpalackot, azt azonban csatlakoztatni kell a meglévő tartályhoz.

- Andres! Segíts egy kicsit! Le kell szednem a pántot, hogy fel tudjam szerelni a tartályt.

Fél órán át tekerjük ki a 40 éves csavarokat, mikor az egyik eltörik. Nagy káromkodás, majd jön az újabb utasítás:

- Szálljatok le! Keressetek egy anyát!

Úgy kotrunk a porban, mint a kakasok, de semmilyen anyára nem lelünk.

- Nem baj, majd megyünk kicsit lassabban, nehogy leszakadjon a pánt.

Újabb fél óra alatt sikerül felszerelnünk a tartályt, a könyökömig olajos vagyok. Kezd felelevenedni bennem Amazónia, ahol 100 bolivianót fizettünk azért, hogy két órán át toljam a sárban azt a kocsit, ami felvett minket a pusztában.

A következő megállónk húsz percnyire innen következik be. Egy térképeken nem szereplő faluban, La Capillában vagyunk, ahol Broni közli, hogy itt eszünk valamit, mert utána Aiquiléig nem lesz rá lehetőségünk. Veszünk egy adag rizses csirkét, s a platón falatozgatás közben azon agyalunk, hogy az ördögbe lesz ebből naplementére érkezés? Lassan három órája ültünk fel a platóra, de alig tettünk meg 50 kilométert.

Eri és a csotrogány La CapillábanEri és a csotrogány La Capillában

- Broni! Mikor érkezünk meg Aiquilébe? - válunk kissé hitehagyottá.
- 4-5 óra, mondtam már - kapjuk a választ.

Ha annyi, hát annyi. Délután 4 után hagyjuk el a falut. Az út innentől kezdve valami egészen szörnyű. Olykor jön egy-egy kamion szembe, ami után pár percig nem tudunk levegőt venni a felvert por miatt. Ahogy kapaszkodunk feljebb és feljebb, úgy változik a növényzet köderdőből száraz erdővé, majd pusztasággá. Minden percben azt várjuk, hogy végre megérkezzünk, de semmi. Lemegy a Nap és lehűl az idő, ráadásul a hegyek mögött villámlani kezd.

Este 8 óra felé befutunk egy faluba, ahol megállunk.

- Felrakom nektek a ponyvát, mert esni fog - veti oda Broni.
- Mikor érünk Aiquilébe?
- Nem tudom. Igazából először vagyok ezen az úton - válik őszintévé Broni.

Az egyik ház előtt egy család ücsörög, nézik, mit ügyködünk a ponyvával. Megkérdezzük őket, hogy hogy hívják a falut, ahol vagyunk, de nem tudják. Valószínűleg nincs is neve a településnek.

A köderdőből trópusi szárazerdő, majd pusztaság lesz

A köderdőből trópusi szárazerdő, majd pusztaság lesz

Szörnyű vihar támad. Hiába a ponyva, minden irányból ver be a víz. Hideg van, Aiquile fényei pedig nem akarnak megjelenni az ég alján. Aztán úgy 11 magasságában eláll az eső, az út pedig elkezd lefelé kacskaringózni. Eléggé el vagyunk csigázva, de a java még csak most jön.

Egyszer csak ránt egyet a furgon, majd hirtelen leblokkol. Felkenődünk a plató hátuljára, bentről pedig egy latinos káromkodás szűrődik ki. Nem tudjuk mi van, csak gubbasztunk és várjuk, hogy történjen valami. Broni tíz perc alatt talál valamilyen megoldást és továbbindulunk. Nem telik bele öt perc, és a kocsi ismét blokkol, de ezúttal maró füst kíséretében. A ponyva alatt négykézláb menekülünk a kocsi végébe, hogy levegőhöz jussunk, de taknyunk-nyálunk egybefolyik. Krákogunk és tépjük fel a ponyvát. Broni is hátraszalad segíteni, tényleg közel vagyunk hozzá, hogy bekómázzunk.

- Valószínűleg leégett az akkumulátor - mondja, miután kiszabadított minket a sűrű füstből.
- Az mit jelent?
- Azt, hogy bajban vagyunk. De van megoldás - próbál minket nyugtatgatni.

Utálok vezetni, több mint egy évtizede nem ültem volánnál. A kocsikhoz sem értek, bár azt latin-amerikai utazásaim során megtanultam, hogy megszerelhetetlen autó nem létezik. Pláne akkor nem, ha a műtétre váró példány 40 éves. Broni nekiesik, hogy kiiktassa a leégett aksit és működőképessé tegye a járgányt. Elképzelésem nincsen arról, hogy miként csinálja, de az biztos, ha nem lennénk itt, valószínűleg nem jutnának sokra.

Már itt érzem, hogy ennek nem lesz jó végeMár itt érzem, hogy ennek nem lesz jó vége

Bicskát kér tőlünk, majd Eri hajcsattja is munkába áll. Mivel az út közepén állunk, félünk, hogy valamelyik béna kamionos nekünk csapódik. A majdnem teljesen lemerült fejlámpáinkat kötjük ki a plató hátuljára, amiket csak akkor kapcsolunk be, ha látjuk egy-egy kamion lámpáját felbukkanni. Valamivel éjfél után beindul a motor.

Egyesben csorgunk be Aiquilébe, ahová hajnali kettő magasságában érkezünk. Délben indultunk el, 14 órával később érkeztünk. Eláztunk, fáztunk, szenvedtünk. Semmi másra nem vágyunk, csak hogy lefeküdhessünk, de ez se megy könnyen. Aiquile egy kisváros a semmi közepén, s bár vannak szállók a főút mellett, ezen a kései órán zárva tartanak. Egy helyen szerencsére ajtót nyitnak nekünk, de csak egy szimpla ágyas szobájuk van. Jó lesz. Eri bezuhan az ágyba, én pedig lefekszem a földre.

Régen volt ennyire gáz, de visszajött valami abból, ami miatt anno beleszerettem Bolíviába. Lehet, hogy egy ilyen menet másnál kiverné a biztosítékot, de én ettől érzem magamat embernek. Amazóniában is voltak kényelmetlenségek, de ott pénzzel (jó sokkal) mindent meg lehetett oldani. Itt bicska, hajcsatt és fejlámpa kellett ahhoz, hogy megérkezzünk. És ez így van jól. Holnap talán sikerül befutnunk Sucréba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Bolíviában van egy romváros, aminek központi sziklájába belevésték az Oroszlán csillagkép koordinátáit 1066-ból. A gond csak az, hogy a vésés a 4. századból származik. Samaipata környékét jártuk be.

Nem állítanám, hogy túl jól vagyok a tegnap esti cuba librézés után. Ráadásul a vihar mögött szörnyen hideg levegő érkezett a völgybe, így minden amellett szól, hogy ágyban maradjak. A fetrengés kivitelezése déli 12-ig tökéletesen működik, aztán a korgó gyomrom végül kitessékel az ágyból - Eri igen nagy örömére, mert ő már menne. Szerencsére Sally és Steve is hasonló állapotban vannak, mint én, így nem kell vagyonokat költenünk taxira, amivel feljutunk El Fuerte romjaihoz; sikerül megosztanunk a költségeket, mert ők is oda tartanak.

El Fuerte, a misztikus romvárosEl Fuerte, a misztikus romváros

Bedobunk egy gyors zsírhúst a piacon, majd kőkemény alkudozás után végül 100 bolivianóért - vagyis egyetlen fillérrel sem olcsóbban a normál árnál - felvitetjük magunkat a romokhoz. Őszinte leszek, Samaipatába érkezésünk előtt nem hallottam erről a romvárosról, ami talán nem rám, sokkal inkább a helyi idegenforgalomban dolgozókra nézve szégyen. El Fuerte egészen misztikus, nem értem, hogy a bolíviai turisztikai hivatal miért nem fordít nagyobb figyelmet a Világörökség részét képező romok marketingelésére.

Az út a hegy tetején álló El Fuertéhez egészen penetráns, kész csoda, hogy taxisofőrünk a bejáratig tud minket fuvarozni. Félkómás állapotban megváltjuk a belépőket, majd követjük az útjelző nyilakat egész a szikláig. Mert hogy El Fuerte, vagyis az Erőd igazából egy böszme nagy monolit, amit az itt élő chanék a 4. században faragtak olyanra, amilyen.

Az inkák jól belebarmoltak a vidékbeAz inka palota maradványai El Fuertében

Hogy a 220x60 méteres vörös homokkő monolitot pontosan mire használták, nem tudjuk, éppen ezért a régészek kinevezték ceremoniális központnak (mi másnak?). A szikla tetején van egy kör, amiből két párhuzamos csík fut nyugati irányba. Két végpontjuk úgy helyezkedik el, ahogy a Vénusz és a Jupiter helyezkedett el az Oroszlánban 1066. augusztus 20-adikán . A csillagászok visszavezették, hogy ebben az évben ráadásul a Halley-üstökös is tiszteletét tette az égbolton, s az is pont a Vénusz és a Jupiter által később kijelölt két végpont között haladt el. A régészek azonban állítják, hogy a monolitot a jelenség előtt 700 évvel faragták meg, így hát ott lebeg egy nagy kérdőjel El Fuerte felett.

Eri vizsgálja, mit követtek el az inkákEri vizsgálja, mit követtek el az inkák

Az inkák sem mentek el szó nélkül a hely mellett; Pachacutec idejében meghódították a völgyet, s ízlésesen belebarmoltak a sziklába. Az oldalába olyan vakablakokat faragtak, mint amilyeneket a Szent-völgy inka épületein láttunk, az északi oldalába pedig falat építettek. A 16. század elején, mielőtt a konkvisztádorok megjelentek volna, a Gran Chacóról származó chirguano törzsek mértek támadást az inkákra, akik roham léptekben erődöt építettek a monolit köré. 30 évvel később aztán jöttek a spanyolok, s annak rendje és módja szerint ugyancsak ráépítettek a sziklára; egy feltárás alatt álló mór épület éktelenkedik annak délkeleti csücskében.

A parkban kihelyezett táblák mind azt magyarázzák, hogy a szikla nyugati vége jaguár- vagy pumafejben végződik, de őszintén szólva, nekem ezt nem sikerül felfedeznem. Körbemászkáljuk az összes épületet, bár ami az inka korból megmaradt, az pont olyan lélegzetelállító, mint Aquincum. Néhány falrészlet, de semmi olyan, amitől az ember hátast dobna.

Pont olyan izgalmas, mint AquincumPont olyan izgalmas, mint Aquincum

Hideg van, szitálni kezd az eső. A másnaposság ugyan enyhült valamelyest, de nem érzünk magunkban erőt ahhoz, hogy ebben az időben visszasétáljunk Samaipatába. Bármilyen szép is a táj, taxiba vetjük magunkat.

Másnap Sally és Steve visszautazik Santa Cruzba, mert megy a gépük Ausztráliába, mi pedig átköltözünk egy másik helyre, lévén kizárólag a beígért wifi miatt döntöttünk a mostani mellett, ami persze nincsen. Egy hippitanyán kötünk ki, ami egykoron szebb napokat élhetett meg, mára azonban annyira hippi, hogy az már fájdalmas. A szoba elég vacak, de pár napig jó lesz.

A Vulkán-lagúna állítólag krátertóA Vulkán-lagúna állítólag krátertó

Lecuccolunk, majd trufival a Vulkán-lagúna lábához vitetjük magunkat. Évmilliókkal ezelőtt állítólag egy tűzhányó emelkedett itt, aminek mára csak egy nehezen felismerhető krátere maradt meg. Egy órát sétálunk felfelé egy földúton, ami egy öt csillagos szállódánál végződik. Álomszép bungallók, golfpálya, úszómedence, no és maga a lagúna. Szívesen eltöltenék itt egy napot, de 200 dollár egy éjszaka, így marad a kirándulás a tó körül.

Itt egy éjszakát 200 dollárért?Itt egy éjszakát 200 dollárért?

Valószínűleg nem megy túl jól a bolt, mert a tóhoz 10 bolivianóért tudunk csak bemenni, ha pedig a másik irányba, Bermejónak sétálnánk le, újabb 50 bolivianót számolnának fel. Ennyit biztosan nem fizetünk azért, hogy járjunk egyet az erdőben, úgyhogy marad a tó és annak partvidéke.

Ő itt egy fütyülő gémŐ itt egy fütyülő gém

A kilátás egészen csodálatos, az élővilág pedig még annál is izgalmasabb. A lagúna partján egy furcsa kócsagpárt pillantunk meg. Fütyülő gémet még életemben nem láttam, ráadásul - mint utóbb kiderül - ezen a magasságon nem is nagyon él meg. Eltöltünk jó két órát bámészkodással, majd visszaereszkedünk a főúthoz, ahol sikerül lestoppolnunk egy furgont. Meglepő módon teljesen ingyen visz el minket a Cascadas de Cuevas nevű helyre. A Barlangok vízesései nevet nem tudjuk mi alapján kapta, mert barlang egy darab nincs se közel, se távol. Mindenesetre egészen hejre kis park ez, egyáltalán nem bánjuk, hogy megállttunk itt egy órácskára. Már csak azért sem, mert a Vulkán-lagúna partján magamba tömtem fél kiló retket, ami nem akart bent maradni. Jobb így, mint magyarázkodni, miért lett retkes a plató.

Barlang nincs, vízesés azonban vanBarlang nincs, vízesés azonban van

A vízesések után ismét stoppolunk. Ezúttal két fiatal srác szed fel minket, akiknek a dzsipjük bár tömve van kacattal, annyire megörülnek a két turista látványának, hogy tiszteletünkre mindent összepakolnak. Hát mégis lehet stoppolni Bolíviában?

A samaipatai túraszervezők mindenhol a Codo de los Andes túrával akarják megfogni a turistákat. Nem igazán tudjuk, hogy mi az, de a helyiek elmondása szerint egy álomszép völgy, ahová muszáj elmenni. Azt is megtudjuk, hogy a völgy egy Bella Vista nevű falu közelében van, az odavezető út pedig a tegnapi vízesésektől nem messze csatlakozik le.

Eri gyalogol Bella Vista feléEri gyalogol Bella Vista felé

Busszal mennénk az elágazásig, de a sofőrnek és segédjének fogalma nincsen, hol van Bella Vista. Ezt persze csak azután vallják be, hogy öt kilométerrel túlmentek az elágazáson. Visszastoppolunk a tegnapi vízesésekig, ahol útbaigazítanak minket. Az elágazás alig száz méterre van a parktól, így nem kell sokat kavarognunk. Hogy Bella Vista hány kilométerre van innen, azt nem tudjuk, de elindulunk.

Fél óra múlva az úton feltűnik egy bika, ami megállás nélkül üvölt és toporzékol. Berohanunk az erdőbe, és megvárjuk, hogy tovaálljon. Öt perc múlva egy egész csordába botlunk bele. Ismét az erdőben találjuk magunkat, remélvén, ott nem támadnak be minket. Megússzuk a bikakalandot, aztán irány tovább az úton. Másfél óra kutyagolás után kocsihangra leszünk figyelmesek.

Csodálatos a vidék errefeléCsodálatos a vidék errefelé

Egy srác megy az egyik haverjával a Bella Vista-i chakrájára. Elmagyarázzák, hogy Bella Vistát azért nem sokan ismerik, mert igazából nem egy falu, hanem egy tanyabokor. Néhány családnak van ott földje, amin granadillát termesztenek vagy marhát tartanak. Jó egy órán át autókázunk, mire megérkezünk a Codo de los Andes nevű kilátóhoz.

- Innen Bella Vista úgy három kilométer. Én délután négy felé megyek vissza Samaipatába. Ha szeretnétek, visszaviszlek titeket - kedveskedik ideiglenes sofőrünk.

A kilátás tényleg lélegzetelállító, egyértelműen megérte ide eljönni. A Nap is kisüt, így vagy egy órán át bámuljuk a völgyet és hallgatjuk a felszűrődő madárzsivajt.

Codo de los Andes - megérteCodo de los Andes - megérte

Végül úgy döntünk, egész Bella Vistáig sétálunk, hátha előbb szembejön a srác. A település valóban egy tanyabokor. Egyetlen öreg nénivel találkozunk az út szélén, aki fuvarra vár. A srác nem hazudott, pontban négykor megjelenik az úton. Samaipatánál rak ki minket, egy fillért sem kér az egész napos furikázásért. Adunk neki 20 boliviano benzinpénzt, amit azért elfogad, majd visszatérünk a hippitanyára, ahol a csíkos gatyás raszták ugyanúgy fetrengenek a fűben és nyakalják az olcsó bolíviai bort, mint két napja.

Szép volt Samaipata, de ideje továbbállni. Holnap Sucre a cél, de hogy miként, azt nem tudjuk, mert éjszakai buszra nem akarunk ülni, trufik pedig nem járnak ezen a szakaszon.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Szétuntuk magunkat az utolsó jezsuita missziónál, ezért bemenekültünk Santa Cruzba, ahol egy igazi világvárost ismertünk meg. Tudtátok, hogy Santa Cruz Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő városa? És azt, hogy emiatt a város miatt 2006-ban majdnem kettészakadt Bolívia? Hogy teljes legyen a kép: a városi élmények után le akartak minket csukni, de végül vad mojitózásba fulladt az éjszaka.

San José de Chiquitos igazi metropolisznak tűnik San Miguel és San Rafael után. Ez nem azt jelenti, hogy van internet a szállón, hanem azt, hogy van aszfaltút. Tudom, hogy 2014 van, de Bolíviában már ez is valami. Annak is örülnünk kell, hogy nem kell a legszebb álmunkból csak azért felébredni, mert a szálló előtt elmegy egy kocsi, ami olyan port kavar, hogy nem kapunk levegőt.

San José főterén ugyanúgy ott áll a felújított jezsuita misszió és templom, mint a többi településen, az egész mégis máshogy néz ki. Először is a tér tágas, szellős és egészen modern. Az épületek nagyobbak, kőből készültek, s szemben a többi misszió árkádos, cirádás homlokzatával a San José-i minden díszítést mellőz, egyszerű okkersárga. Amolyan álromán stílusú épületegyüttes, aminek látványa kifejezetten üdítő a sok cifra templom után.

San José de Chiquitos jezsuita missziójaSan José de Chiquitos jezsuita missziója a lemenő Nap fényében

Két dolgot nem lehet csinálni San Joséban: internetezni és enni. A helyiek elmondása szerint a világháló napok óta nem érhető el, az evők pedig valamilyen okból kifolyólag mind zárva tartanak. Nem baj, majd holnap.

Reggel kikocogunk a terminálra, mert kitaláljuk, hogy megnézzük magunknak az innen két órányira álló Chochís szikláját és a lábánál elterülő missziót. Hiába találtuk ki, odajutni nem sikerül. No nem azért, mert nincs oda közlekedés, hanem mert a jegyárus fickó nem hajlandó nekünk jegyet adni a trufira. A 9 órási kocsi tele van, a 11-esre pedig 30 perc pult előtt ácsorgás után sem kapunk jegyet. Közben a helyiek csomagot adnak fel nála, haverjával megkávézik, telefonál az asszonnyal, minket azonban nem szolgál ki. Háromszor intek neki, hogy venném a jegyeket, de ő minden alkalommal elfordítja a tekintetét, felszegi az állát és szarik ránk. Na, így nem jutottunk el Chochísba.

Eri pózol a misszió falánálEri pózol a misszió falánál

Nem baj, csinálunk mást. Pár kilométerre fekszik a várostól Santa Cruz la Vieja, vagyis Ó-Santa Cruz. Bedobunk pár empanadát a piacon, majd nekiindulunk a pusztának, hogy megnézzük, hogyan is néz ki egy 450 éve alapított bolíviai város. Több mint egy órán át csöszlögünk a 35 fokos hőségben, mire egy szépen faragott, de bezárt kapuhoz érünk. Persze a kapu mellett nincs kerítés, így gond nélkül megyünk be a parkba, amiről csak annyi pozitívum mondható el, hogy árnyékos.

A régészeti park legfotogénebb része a bejáratA régészeti park legfotogénebb része a bejárat

Santa Cruz de la Sierrát, Bolívia ma második legnagyobb városát 1561-ben alapították ezen a száraz és semmire sem alkalmas vidéken. A spanyolok gyorsan ráébredtek a hibájukra, így 29 évvel később - egy szörnyű aszály után - elhagyták a várost és az Andok lábához közelebb, a mai Santa Cruz helyére költöztek. A guaraník, akik ennek a térségnek nomád őslakói voltak, nagy ívben tettek a spanyolok városalapító ténykedésére, és a települést meghagyták az enyészetnek. 1989-ben tárták fel újra, s most itt áll a semmi közepén. Illetve nem áll, mert nem maradt belőle semmi. Egy húsz centi magas falrészleten és pár felállított kereszten túl tényleg csak azzal büszkélkedhet, hogy van pár árnyékot adó fája.

Törjük a fejünket, hogy miként legyen, mert ebben a hőségben eszünk ágában nincs visszasétálni. Fél óra céltalan stoppolás után (egy lélek nem jár erre) végül mégis csak elindulunk gyalog. Szerencsénkre harmadtávnál megjelenik egy motoros, aki mögé felülünk és visszavitetjük magunkat San Joséba.

Itt alapították meg Santa CruztItt alapították meg Santa Cruzt

Várost akarunk! Most! Lassan egy hete rójuk a jezsuita missziók poros útját, ami rendesen leeszi az ember utazókedvét. Visszabaktatunk a terminálra és bepattanunk az első Santa Cruzba tartó trufiba. 150 boliviano, vagyis kicsit több mint 5000 forint fejenként a menet a 250 kilométeres útért. Hahó! Ez pont annyiba kerül, mind odahaza. Nem baj, mostanra nem lepődünk meg a bolíviai árakon, tudomásul vettük, hogy spórolni nem itt kell.

Az utat Santa Cruz és San José között két éve aszfaltozták le. Elég régen ahhoz, hogy máris méter mély kátyúk éktelenkedjenek rajta, így a 250 kilométeres tök egyenes utat sikerül öt óra alatt abszolválnunk.

Sötét éjszaka van, mire megérkezünk Bolívia gazdasági központjába, így jobbnak látjuk taxival szállást keresni. A kinézett szálló címét bemondjuk, a taxis pedig úgy indul neki a városnak, mintha tudná, hova megyünk. Öt perc után azért rákérdez, hogy tudjuk-e, hol van a szálló. Hét éve nem jártam itt, Eri pedig még soha. Hát persze, hogy nem tudjuk, hogy hol van. Fél óra céltalan csalinkázás után végül megkérem analfabéta sofőrünket, hogy tegyen ki minket a főtéren, majd lesz valahogy.

Santa Cruz katedrálisa éjszakai fénybenSanta Cruz katedrálisa éjszakai fényben

Az a valahogy nagyon nehezen lesz. Az LP által legolcsóbbnak titulált hostelekben minimum 25 dollárt kérnek egy szobáért, ráadásul mind tele van. Másfél órán át rójuk Santa Cruz utcáit, mire rábukkanunk egy megfizethető, de cserébe nem túl elegáns szállóra. Aludni persze nem tudunk, mert a hotel alatti bárban a nap 24 órájában bömböl a zene. Én bírok muzsikát hallgatni, de könyörgöm, a Daddy Yankee már akkor sem volt jó, mikor a táncos lányok még egy Dodge Viper motorháztetőjén riszálták a seggüket. Most meg azért nem jó, mert folyton ugyanaz a három nóta szól tőlük.

Másnap kicsit feszülten vesszük a nyakunkba a várost. Szerencsére gyorsan jobb kedvre derülünk, mert Santa Cruz bár nem szép, mégis egészen jó atmoszférájú város. A főtér akár Cartagenában is lehetne; pálmákkal szegélyezett zöld placc, ahová jó kiülni, bámulni a sakkozó öregeket és a fűben heverésző fiatalokat.

Nagyon kellemes a főtérNagyon kellemes a főtér

Sokan nem tudják, de Santa Cruz Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő városa. Persze nem volt ez mindig így. Az 1950-es évekig Santa Cruz elszigeteltségben élt. Aztán út épült La Paz és közte, valamint elkészült a vasút a brazil határig, innentől kezdve pedig a város hirtelen fejlődésnek indult. Ma vezető gazdasági szerepét a térségben talált szénhidrogéneknek köszönheti, ami nem csak jólétet hozott az itt élőknek, de elszakadási törekvések is kezdődtek. Evo Moralesék 2006-ban törvénybe iktatták, hogy Bolívia nem szakadhat szét, ezért a függetlenség ideája ábránd maradt.

Santa Cruz bár még nem világváros, nem áll tőle messze. Azzal, hogy minden megkapható, ami az Egyesült Államokban, Európában vagy Brazíliában, az árak is kezdenek az égbe szökni. A szállásárakat tegnap már megtapasztaltuk, a mai napon a kaja volt a soros. Az, hogy a pizza itt is 20 dollárba kerül, egyáltalán nem meglepő, de hogy egy szelet sütiért sikerül 600 forintot fizetnünk a helyi cukrászdában, az még a budai Daubnerhez szokott pénztárcának is sok egy kicsit.

Az első toronyházak egyikeAz első toronyházak egyike

Az igazi élményt Santa Cruz este nyújtja. Nem, nem az alattunk lévő diszkó frenetikus zeneválasztékára gondolok, hanem a főtér 100%-ig latin hangulatára. A családok korzóznak, a sportosak kocognak a kutyáikkal, az egyetemisták gitároznak a padon, az idősek galambokat etetnek. Az egész éjszakát el tudnám itt képzelni csak ücsörögve, nézve az embereket. Másnap azonban indulunk vissza az Andokba, így kénytelenek vagyunk átadni magunkat az álommanónak.

Samaipatáról úgy nyilatkozik mindenki, mint a hátizsákosok Mekkája, ahol egyszerűen jó pár napot hippiskedni. Persze, hogy csak este indul busz a falu irányába, úgyhogy ismét marad a roppant költséghatékony trufi. Bár a belváros széléről induló kocsiban már csak egy hely kiadó, sikerül meggyőznünk a sofőrt, hogy vigyen el kettőnket az anyósülésen egy kicsit többért, mintha csak egy embert vinne. Belemegy, bár az út vége felé már bánom, hogy bevállaltam a sebességváltón való ücsörgést. A menetidőt növeli, hogy nem tudjuk elhagyni a várost, mert tüntetők lezárták a kivezető hidat. Ennek köszönhetően megismerkedünk Santa Cruz külvárosával, bár szerintem ez a városrész nem csak nekünk, sofőrünknek is új. Végül sikerül kikászálódnunk a városból és indulhatunk neki az Andoknak.

A hátsó ülésen egy ausztrál középkorú pár, Sally és Steve ücsörög, akik megkérnek minket, hogy fordítsunk nekik, mert egy mukkot nem beszélnek spanyolul. Harmadtávánál rendőri ellenőrzőponthoz érkezünk. Négyünket, minket és a két ausztrált kiszednek, és elkezdik vizsgálgatni a csomagjainkat. Mikor a rendőrkapitány meglát, odaránt magához, végigszagolja a ruhámat és azt mondja:

- Marihuána, kokain van nálad?
- Miért? Vásárolnál? - fagyasztom le az arcáról a pökhendi mosolyt.
- Ez nem vicc. Most add ide, akkor megúszod.
- Nincs nálam semmi ilyesmi - tiltakozom.
- Ne akard, hogy szétszedjük a zsákjaitokat.
- Csak nyugodtan - vágom rá, de közben kezdem magam ugyanolyan kényelmetlenül érezni, mint Venezuelában.

A Krokodilfej-szikla Samaipata feléA Krokodilfej-szikla Samaipata felé

Egyesével nézik át a cuccainkat, majd mikor nem találnak semmit, olyan kérdéssel fordulnak felénk, amivel 9 év latin-amerikai utazásaim során még soha:

- Oltási könyvet kérek! - fogalmazza meg teljesíthetetlennek gondolt óhaját a zsaru.
- Tessék parancsolni! - nyomom a kezébe az eddig teljesen feleslegesnek gondolt, mégis mindenhová magammal cipelt sárga könyvecskét.

Az ausztrál páros itt bajban van, nincs oltási könyvük. A zsaru int, hogy menjek be Sallyvel és Steve-vel a belső szobába, amíg Eri visszapakolja a cuccokat a zsákba. Tudom mi fog következni, szólok újdonsült cimboráinknak, hogy a pénztárcájukat ne felejtsék kint, mert szükség lesz rá. A zár kattan, a rendőr pedig beszélni kezd:

- Fordíts nekik! Mivel nincs oltási könyvük, ezért be kell vigyem őket a Santa Cruz-i kapitányságra 24 órára.

Odafordulok Sallyhez és Steve-hez, és fordítok:

- Pénzt akar. Vegyétek elő a tárcátokat. Mennyi? - fordulok a rendőrhöz, miközben az ausztrálok előhúznak egy százast.
- Ötven boliviano - vágja rá simán a zsaru.

A két ausztrál nem érti miért ötven, amikor már ott volt a százas kezükben, de kicserélik a bankót és átadják a "váltságdíjat".

- Gringo! - állít meg kifelé menet a zsaru - Te nem tudnál adni valamit?
- Ne szórakozz! Most kaptatok egész jó sörpénzt. Igyátok el!

Ezután kezet fog velem, megköszönvén, hogy szereztem neki pénzt. A bolíviai rendőrben az a jó, hogy egy fokkal sötétebb a venéznél, így még igazán korrupt sem tud lenni.

Az út Samaipatáig egészen mesés. Olyan, mint a Yungason volt, csak itt aránylag jó az út, így a rettegés helyett van időm elmerülni a látványban. Három óra kocsikázás után futunk be a hűvös és szeles faluba, ahol búcsút intünk Sallynek és Steve-nek, majd szálló után nézünk. Végül teljesen véletlenül ugyanannál a hostelnél kötünk ki, ahol az ausztráloknak foglalásuk volt, így együtt múlatjuk az estét. Hálából, hogy megmentettem őket a 24 órás fogdától, ipari mennyiségű mojitót rendelnek ki.

Samaipata templomaSamaipata temploma

Kiderül, hogy a közel 50 éves, eredetileg brit páros pontosan ugyanúgy kezdett 30 éve utazni, mint mi, aztán Sally a kínai útjuk során teherbe esett. Otthon akarta megszülni a gyermekét, így hét hónaposan felültek a Transzszibériai vasútra és visszatértek Londonba. A gyerek még nem volt fél éves, mikor ismét útrakeltek, méghozzá Indiába, ahol öt hónapot töltöttek el. Aki már úgy Isten igazából hátizsákolt arrafelé, az tudja, mekkora "élmény". Ezután Ausztráliába utaztak, ahol hostelt nyitottak, közben pedig beutazták egész Ázsiát. Ma övéké Cairns legöregebb és legismertebb hostelje, s bár 50 évesek, mai napig hátizskolnak minden évben pár hónapot.

A nagy handabandázásnak és piálásnak végül egy vihar vet véget. Kimegy az áram, így esünk-kelünk, mire rátalálunk az ágyunkra. Holnap új nap, új kalandok.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Chiquitana jezsuita templomai azért könnyen lefárasztják az embert. Értem én, hogy a Világörökség részét képezik, de a jóból is megárt a sok. Az pedig puszta véletlen, hogy nekem pont az a templom tetszik, ami nem élvez műemléki védettséget. Közben azért rájövünk, hogy vannak még jó fej emberek Bolíviában, még ha stoppolni nem is könnyű. Saicét pedig semmilyen körülmények között ne egyetek!

Lepakolunk a roppant igényes szállónkon, majd harapnivaló után nézünk. Rizses csirke az elmúlt két hét után nem jöhet szóba, így kikötünk San Ignacio egyetlen pizzériájában. Hét évvel ezelőtt életem legrosszabb pizzáját Bolíviában sikerült elfogyasztanom, amikor is hawaiinak kihoztak valami édes tésztás, lekváros, koktélcseresznyés őrületet, aminek még a szaga is émelyítő volt. Tavaly Peruban többször sikerült összecsinálnom magam a remek, kemencében sütött, többször felolvasztott mirelit pizzától, azóta Dél-Amerikában óvatosan közelítek bármilyen olasz ételhez. Kirendelünk egy sajtos szalámisat, gondolván, abból baj nem lehet. Csodák csodájára egészen ehető dolgot kapunk.

San Ignacio temploma nem része a VilágörökségnekSan Ignacio de Velasco temploma nem része a Világörökségnek

A meglepetés nem a pizza minőségében, hanem annak árában fogad. A számlán 120 boliviano, azaz 4200 Ft szerepel. Nem, nem családi pizza, sima nyolc szeletes, ami a világ minden pontján pont ugyanakkora. Na jó, itt egy kicsit kisebb. A magyarázat egyszerű. San Ignacio közel fekszik a brazil határhoz, így rengetegen járnak át San Ignacióba kereskedni vagy csak szimplán olcsón kajálni. Azt korábbi utazásaimból tudom, hogy a 4200 forintos pizza egy brazilnak még mindig olcsó, de könyörgöm, mi csóró európaiak vagyunk. Budapesten szerintem nagyítóval kéne nyomozni azt a helyet, ahol 4200 forintért adnak egy pizzát, már ha van egyáltalán olyan hely. Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb asztalnál brazilok ücsörögnek, akiknek a mostani gazdasági helyzetben ez az ár streetfoodért filléres tétel.

San Ignacio de Velasco amúgy egészen csodálatos hely. Kolumbia óta nem láttam ilyen szép várost, beleértve a perui Arequipát és Cuzcót is. A főtér tisztaságát bármelyik svájci kisváros megirigyelné, az azt szegélyező épületek mind három és négy csillagos hoteleknek adnak otthont. Az utcán puccos kocsik szaladgálnak, amúgy meg mindenki tök jól néz ki. Luxus a semmi közepén. Nem is nagyon értem, hogy az ördögbe tud így kinézni egy város, miközben alig lehet megközelíteni - az első aszfaltút 150 km-re, öt órás buszútra van ide.

Ha kívülről nem is, belülről attól még szép a templomHa kívülről nem is, belülről attól még szép a templom

A város egyetlen szégyenfoltja az, amiért jöttünk: a templom. A Jezsuita kör hét templomából hat a Világörökség részét képezi, kivéve ezt az egyet. Az van, hogy a térség központjaként San Ignacio templomát még Hans Roth előtt elkezdték felújítani, aminek eredménye az lett, hogy az eredetit lebontották, majd a helyére odabiggyesztettek egy modern betonszörnyedvényt. Mikor elkészült, körbeállta a városka minden lakója, majd arra jutottak, hogy ez böszme rondára sikerült. Mielőtt meglincselték volna a polgármestert, az utasította az építészeket, hogy bontsák le az egészet, és építsék fel újra a régit. Pénz hiányában a betontorony maradt a helyén, így született meg San Ignacio torzója. Szerencsére a templom belső terét sikerült megmenteni, így az oltárak és szent képek megmaradtak olyannak, mint egykoron. Ha engem kérdezne valaki, akkor azt mondanám, mind közül a San Ignació-i templom néz ki belülről a legjobban.

San Ignacio szép, de minden piszkosul drága, ezért nem maradunk tovább. Délelőtt kisétálunk a külvárosba, ahol várunk egy buszt, ami San Miguelbe tart. Szerencsére nem kell rá sokat tétlenkedni, egy óra múlva már a szuper csendes egyutcás faluban fotózzuk az újabb missziót.

A San Miguel-i templomA San Miguel-i templom

A kőből épült torony itt is különáll a templomtól, de ami miatt igazából nevezetes, az a harangjátéka. Hét különböző méretű harang található az amúgy nem túl magas toronyban, amiket misekor, esküvőkor vagy temetéskor más és más módon kongatnak meg. A legrosszabb az, ha a legkisebb harang hangja csendül fel, ez ugynais azt jelenti, hogy a faluban meghalt egy gyermek.

Fotózás közben megjelenik egy turista pár, a spanyol Alberto és az osztrák Alexandra. A srác odáig van a jezsuita templomokért, barátnője vállvonogatva kíséri, jelezvén: halálosan unja a vidéket. Nem úgy tűnik, mint akinek van beleszólása a dolgokba, később kiderül, hogy miért.

A falfestések mindenhol szépekA falfestések mindenhol szépek

A templom ajtaja zárva, de mázlink van; megjelenik egy furcsán beszélő gyerek, aki átmászik a parókia falán, és kinyitja nekünk Isten házát. Pont ugyanúgy néz ki belülről, mint a többi, de a gyerek mutogat, hogy kövessük. Hátramegyünk a sekrestyébe, ahol a kölök kinyit egy szekrényt és elővesz néhány bábut. Nem igazán értjük mit akar, de később megjelenik egy fickó, aki a templom gondnoka lehet, és elmeséli, hogy ezeket az apró szenteket cipelik körbe a faluban jeles napokon. Miközben hallgatjuk a mesét, felnézek az oltár feletti plafonra, ahol egy igen izgalmas freskót látok: fekete viharfelhőkön ülnek az emberek, középen pedig a Gyűrűk Ura mindent látó szeme tűnik fel. Hátborzongató festmény.

A Gyűrűk Ura mindent látó szemét már 300 éve megfestették A Gyűrűk Ura mindent látó szemét már 300 éve megfestették

A templom után Alexandrával és Albertóval beülünk inni egy gyümölcslevet az egyetlen nyitva lévő helyre, majd várjuk, hogy érkezzen a busz, amivel továbbutazunk San Rafaelbe. A lány nyöszög, hogy éhes, így Alberto mondja neki, hogy menjen át a boltba, vegyen kekszet, de a lány nem mozdul. Eri végül elkíséri, Alberto pedig kifakad:

- Két éve járunk, mégsem hajlandó egy szót se szólni hozzám spanyolul. Gondoltam, majd idekinn könnyebb lesz megtanulnia a nyelvet, de nem. Egy kekszet nem tud nélkülem megvenni. Teljesen kikészít. Ti hogy bírjátok egymást nézni évek óta a nap 24 órájában?

Az igazat megvallva, egész jól bírjuk, sőt, egyre jobban. Rá kell jönnöm, hogy a korábban felmerülő problémák egyre ritkábbak. Eri nem akad ki azon, ha nagyon gáz helyen kell aludnunk és szart kell ennünk, én meg sokkal könnyebben túlteszem magamat azon, hogy olykor elmegy egy napi büdzsé olyan dolgokra, amik nekünk férfiaknak feleslegesnek tűnnek, de a nőknek elengedhetetlenek. Nyilván évek óta összezárva lenni komoly kihívás, de mostanra nem hogy zavaró lenne, sokkal könnyebb az egész.

San Rafael temploma - van különbség?San Rafael temploma - van különbség?

Megérkezik a busz. Na ha láttatok már aljas verdát, akkor azt szorozzátok meg százzal. Alexandrának és Albertónak helyjegye van, mert egész San Joséig utaznak, nekünk persze csak álló hely jut, bár igazából nem a busz padlóján, hanem mások lábán vagyunk kénytelenek ácsorogni. Mire a sofőr és segédje mindenkit betömköd a buszba, hirtelen eszükbe jut, hogy a busz defektes. De nem ám leszállítanának minket, hanem a buszban kb. 150 emberrel elkezdik felemelni a csotrogányt. Az egész jelenet abszurd, de szerencsére szerelőink viharsebesen végeznek a kerékcserével, így tíz perc múlva már nyeljük a port a semmi közepén.

A San Rafaelbe vezető út mentén számtalan ranchet látni. Olyan neveik vannak, mint Berlin, Varsovia vagy Bayern. Ezek azok a farmok, amiken a mennoniták gazdálkodnak. Többségük fehérre festett fakerítéssel van lehatárolva, az út szélén nyírva van a fű, s persze a bekötő útjuk sokkal jobb állapotban van, mint maga az országút. Lenne mit Bolíviának elsajtátítania a 300 éves német technikából.

Pont a primitív festmények miatt érdekesek a homlokzatok

Pont a primitív festmények miatt érdekesek a homlokzatok

San Rafael pont ugyanakkora falu, mint San Miguel volt. Azért jöttünk, hogy megnézzük a templomot, de a sofőr közli, hogy ma nincsen több járat, így ha maradunk, holnap ugyanezzel az délutáni busszal tudunk csak továbbutazni. Legyen! Lecuccolunk és bevackoljunk magunkat a falu egyetlen szállójába, ahol garantált a jó hangulat: a szálló tulaja pár napja elhalálozott, özvegye és családja magányos csendben ücsörög a ház elé kitolt hintaszékekben és bámulnak a messzeségbe.

A gyászt nehezen viseljük, így inkább megnézzük magunknak a hatodik templomot is. Pont ugyanolyan, mint az eddigiek voltak, így beülvén a falu egyetlen kifőzdéjébe minősíthetetlen locrót (rizsleves tyúkkal) lakmározni, arra a döntésre jutunk Erivel, hogy holnap leviharzunk San José de Chiquitosba és kihagyjuk az ugyancsak a Világörökség részét képező Santa Ana templomát.

A bolíviai konyha egyik remeke: locroA bolíviai konyha egyik "remeke": locro

Viharoznánk, ha lenne mivel. A busz este 5 és 6 között érkezik, így hát marad a stoppolás. Nem megy könnyen, sőt. Reggel 9-től déli 12-ig egy fia kocsi nem megy San José felé, így megunván a napon aszalódást, bemenekülünk a faluvégi kifőzdébe saicét enni. A saice olyan, mint a paprikás krumpli, paprika és krumpli nélkül, de jó sok rizzsel. Miközben rosszízűen falatozunk, befut egy kamion. Heuréka! A sofőr és overálos társa letelepszik mellénk kajálni, így könnyedén lebeszéljük velük, hogy egy kis plusz pénzért dobjanak már el minket San Joséba. Belemennek.

A kaja végeztével szállnánk be a kamionba, mikor az overálos fickó szól a társának, hogy gáz van, eltört a kardántengely. Remek. Kocsi van, csak nem működik. Egy ideig téblábolunk körülöttük, hátha tudják orvosolni a problémát, de egy óra olajban fetrengés és szigszalagozás után közlik, hogy akkor ők most felhívják a tulajt, hogy küldjön értük és a szállítmányért egy másik kamiont Santa Cruzból. Az legkorábban éjfélre van itt, így az tűnik a legokosabbnak, ha felszállunk a késő délutáni buszra.

Öt óra stoppolás után tudtuk elhagyni San RafaeltÖt óra stoppolás után tudtuk elhagyni San Rafaelt

Aztán egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, begurul egy furgon. Kipattan egy nő belőle és kikiabál, hogy ki megy San José felé? Elsőként ott termünk, s bár kérdezzük - tanulván a korábbi esetekből -, hogy mennyi lesz a fuvar, csak annyit mond, majd megbeszéljük. Az ilyen megbeszéljük dolog nem ugyanazt jelenti Bolíviában, mint a világ bármely más pontján, így elkönyveljük magunkban, hogy megint le leszünk rántva rendesen, de a fene ott egye meg, legalább kikecmergünk valahogy innen.

Eri a nő mellett kap helyet az anyósülésen, én pedig a platón egy indián kinézetű idősebb pár és egy kifinomult munkásember mellett. Az idősebb pár negyed óra múlva lepattan az egyik ranchnél, én pedig kettesben maradok a kokalevelet rágcsáló és ócska Samba sört vedelő fickóval.

- Gringó vagy? - kérdi, mintha nem lenne tök világos, hogy igen.
- Magyar vagyok.
- Én meg brazil. Mégis mit képzeltek ti amerikaiak rólunk? - veti rám tekintetét, közben arcon köp egy adag kokalevéllel.

Pompás! Kikaptam egy gringógyűlölő vadparasztot, akivel most négy órán át ülhetek édeskettesben a platón.

- Nem értem. Mit kéne gondoljak? - teszem a hülyét.
- Hát ez az! - néz rám komoly arccal - Kérsz egy sört? - és már bontja is ki a következő Sambát.

Megmenekültem. A fickó annyira be van mákozva és annyira tuskó, hogy még utálkozni sem nagyon tud. A pia meg úgyis megold mindent, úgyhogy megnyugszom.

- 60 éve élek Bolíviában. Ez az ország egy álom.
- Már megbocsáss! Nem azt mondtad, hogy brazil vagy?
- De igen. Kölyökként átjöttem dolgozni, mert sokkal jobb volt itt az élet, mint a túloldalon.
- Hány éves vagy?
- 73 éves vén ördög vagyok - röhög.

Újdonsült barátom 73 éves. Gondoltad volna?Újdonsült barátom 73 éves. Gondoltad volna?

A fickó egy hihetetlenül szikár, enyhén kopaszodó figura, aki ha bemondja, hogy 50 éves, készséggel elhiszem.

- Megyek Santa Cruzba. Várnak a kurvák! - röhög fel, majd bont egy újabb sört.

Hihetetlen életművész. Az egész életét végigályázta, de sehol nem ragadt le, ranchről ranchre vándorolt, mint a western filmekben.

- Ezt a helyet, ahol most vagyunk, San Diablónak (Szent Ördög) hívják - veti közbe egy dombtetőn, ahonnan az út megindul lefelé.
- Miért hívják így?
- Mert anno, mikor az emberek ideértek gyalogszer, annyit mondtak, hogy "Szent Ördög, még mennyi van hátra?!".

És tényleg. Chiquitana száraz erdői hatalmas területen fekszenek, soha nem akarunk megérkezni. Az egyetlen jó dolog a hosszú platón utazásban az, hogy sikerül filozófusra innunk magunkat az öreggel. Végül nagy ölelkezés közepette szállunk ki San José de Chiquitos főterén, ahol a sofőr azt mondja, annyit adunk, amennyit akarunk. Meglepő, hogy maradtak jó fej emberek még Bolíviában. Fizetünk 50 bolivianót a négy órás fuvarért, majd szálló után nézünk. És hogy mi van San Joséban? Hát persze, hogy egy templom. No de erről majd holnap...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Bolívia egyik legkésőbb felfedezett vidéke a ma Chiquitana névre hallgató országrész. A trópusi szárazerdőkben és szavannákon élő nomád indiánközösségeket a jezsuiták vették gondozásba, de nem sokáig izmozhattak az őslakosokkal. A spanyolok nem nézték jó szemmel autonóm törekvéseiket, így az első templom megalapítása után kevesebb mint 80 évvel szedniük kellett a sátorfájukat. Ami hátramaradt, az néhány világtól elzárt koloniális városka, amik akár Bolívia első számú látnivalói is lehetnének, csak szörnyen nehéz őket megközelíteni.

Hat, azaz hat bolíviai jezsuita misszió került fel az UNESCO Világörökség listájára az ún. Jezsuita körből, már csak ezért is gondoljuk úgy, hogy érdemes pár napot rászánni életünkből Bolívia eme eldugott szegletére. Minden útikönyv, sőt, még a Wikipédia is azt írja, hogy az első missziót 1691-ben alapították San Javier néven, de San Ramón-i szállásadónk ad egy kis felvilágosítást:

- Mindenki azt hiszi, hogy San Javier az elsőnek alapított misszió, pedig a jezsuiták előtte egy évvel megépítették Santa Rosa kápolnáját.
- Nincs is Santa Rosa a térképünkön - értetlenkedünk.
- Pedig, higgyetek nekem! Santa Rosa volt az első jezsuita település. Itt van tíz kilométerre, a mototaxik 10 bolivianóért odavisznek titeket.

Chiquitanai életképChiquitanai életkép

Szállásadónk, Diego nem hazudik. A mototaxik valóban 10 bolivianót kérnek a menetért, ami nem tart negyed óránál tovább. Santa Rosa de la Mina (csak a pontosság kedvéért) két kilométerre fekszik a San Javierbe vezető úttól. Egy apró falu, ahol érkezésünkkor épp népgyűlést tartanak. Arról mesél a polgármester az összegyűlt ötven falulakónak, hogy a gringók mennyire lenézik a bolíviaiakat és ez a helyzet tarthatatlan. Pompás az időzítés, sunnyogva oldalazunk el a "tömeg" mellett a falu szélén álló kápolnához, ami zárva van. Motorosaink azt mondják, a polgármestertől kell elkérni a kulcsot, de erre most épp nem tartjuk alkalmasnak az időpontot. Körbefotózzuk a több mint 300 éves épületet, majd visszavitetjük magunkat San Ramónba.

Az első jezsuita templomnál nem jártunk sikerrel, na de majd most. Mázlinkra pont indul egy busz San Javier felé, így negyven perc múlva már a jezsuita kisváros főterén mászkálunk. Mind a templom, mind a főteret szegélyező épületek a 18. századból származnak; Kolumbia óta nem volt ennyire koloniális hangulatom.

San Javier templomának díszes frontfalaSan Javier templomának díszes frontfala

Itt is népáradat van. Mint utóbb kiderül, ma valamilyen nemzeti ünnep van szerte Bolíviában. Gyerekek vonulnak fel és alá, trombitálnak, dobolnak és zászlót lengetnek. Kicsit elég a nyüzsiből, így félrevonulunk a szállónkra, majd a késő délutáni órákban újból kimerészkedünk. Az utcákon sehol egy lélek, minden csendes és nyugodt. A templom is zárva tart, de egy öregúr, aki a bejáratnál ücsörög, azt mondja, hogy este 7-kor mise lesz, így biztosan kinyit. Úgy is történik. Végre látunk belülről egy jezsuita templomot, és hát leesik az állunk. No nem a klasszikus, arannyal futtatott, fából készült oltár, hanem a gyönyörűen megfestett mennyezet miatt.

A jezsuita templomok mennyezete mindenhol mesésA jezsuita templomok mennyezete mindenhol mesés

San Javiert 1691-ben alapították a jezsuiták, akik azért érkeztek Chiquitanába, hogy az itt élő nomád közösségeket megtérítsék. 1767-ben aztán a spanyolok kirakták a szűrüket, így a megkezdett missziós munka abbamaradt. A templomok az enyészeté lettek, de a városokat az idő közben megjelenő telepesek belakták. 1972-ben egy svájci szerzetes és építész, bizonyos Hans Roth újította fel a templomokat, amik 1990 óta a Világörökség részét képezik.

San Javier temploma is a Világörökség részeSan Javier temploma is a Világörökség része

Másnap reggel Concepción felé vesszük az irányt, amiről a nálunk lévő Lonely Planet csak annyit ír: itt található a legszebb jezsuita templom az egész országban. Felkapjuk zsákjainkat és - tömegközlekedés hiányában - kiállunk stoppolni a falu határába. Az elmúlt két balul elsült stoppolásunk után már okosabbak vagyunk; az első kisbuszt, ami megáll, azonnal az árról kérdezzük. Bár a családját szállítmányozza a srác San Javierbe strandolni, gond nélkül benyögi a 15 bolivianós árat fejenként. Mégsem 180, mint volt San Ignacióban.

A templomok "hátsó udvara" sem akármilyenA templomok "hátsó udvara" sem akármilyen

Concepción jóval nagyobb San Javiernél, de ez csak a poros utcák számában mutatkozik meg. A főtér a koloniális épületekkel pont akkora, mint volt San Javierben, s hogy őszinte legyek, nem érzékelem, hogy mitől is szebb az itteni templom. Két dolog azonban feltűnik: elsőként az, hogy minden utca neve német eredetű, másodikként pedig az, hogy a harangtorony külön áll a templomtól.

Concepción főtere és a különálló harangtoronyConcepción főtere és a különálló harangtorony

Fotózunk párat, majd visszasétálunk a külvárosba, ahol szeretnénk buszt fogni San Ignacio de Velascóba, Chiquitana legnagyobb városába. Bár San Ignaciót közel 50 000-en lakják, mégsem könnyű odajutni. A jegyárus csaj közli, hogy egy körül indul egy kisbusz, de a jegyet majd akkor adja el, ha az már megérkezett. Semmi probléma, gondoljuk, és beülünk egy tápláló rizses csirkére az egyik kifőzdébe. Húsz perc múlva, mire visszaténfergünk a jegyárus csajhoz, azt látjuk, hogy vagy két tucat ember ücsörög a járdán.

- Minden jegy elkelt, sajnálom - veti oda a csaj.
- De hát mi voltunk az elsők, a busz pedig még sehol - hőzöngünk.
- Túl sokan jöttek, ezért el kellett adnom a jegyeket. Majd jön egy másik kisbusz négy óra felé.

Concepción főtereConcepción főtere

Hiába is hőbörögnénk. Ez Bolívia, ahol bár a turista mindenért többet fizet, mégis ő az utolsó a sorban. Mi is leülünk a járdára, három kertészgatyás mennonita mellé. A mennoniták közel 250 éve letelepedett német földművesek, akik megtagadva a modernizációt úgy éltek mostanáig, mint őseik. No persze mint minden, ez is változik. Ma már többségük nem lóval közlekedik, hanem traktor vontatta, vasúti kocsira hajazó vagonnal. A mellettünk ülő hármas gond nélkül szürcsöli a kólát, ami 20-30 éve még skandallum lett volna. Ami maradt, az a népviselet és a nyelvük. A férfiak kantáros gatyát, kockás inget és szalmakalapot, a nők több rétegű szoknyát, fehér zoknit, topánkát, a fejükön pedig kendőt viselnek. Mindenki szemüveges, hihetetlenül fehér bőrű, az arcuk pedig nagyon furcsa. Azt mondják, kizárólag egymás között házasodnak, ezért néznek ki egy kicsit defektesnek.

Mennonita tömegközlekedésMennonita tömegközlekedés

Mikor hallgatjuk őket, nem tudjuk eldönteni, hogy ez most angol vagy német. Persze tudjuk, hogy német, de ez a német nagyon más, mint amit én a középiskolában tanultam. A számokat tisztán angolul mondják, a szavak többségét is angolos akcentussal ejtik ki, mégis németesen hangzik az egész. Tanultam korábban, hogy a német és az angol egy tőről fakad, de csak most szembesülök vele, hogy ez mennyire igaz. Annyira bámuljuk őket, hogy végül a három fickó megkérdi tőlünk, honnan jöttünk. Mikor megemlítjük, hogy magyarok vagyunk, az egyikük büszkén újságolja el - persze hibátlan spanyollal -, hogy néhány éve járt Tirolban, mert az ő családja onnan származik. Beszélgetnénk velük hosszabban is, de közben megérkezik a kisbusz, amit a két tucat ember - köztük a három mennonita - megrohamoz, majd pár perc múlva elvesznek a városszéli porfelhőben.

Ücsörgünk, arra várva, hátha előbb befut az öt órási járat, mire feltűnik egy szakadt csirkebusz. Meg vagyunk mentve, jó esetben még naplemente előtt megérkezünk San Ignacióba.

Concepción után az út egészen szörnyű állapotban van. Szerencsére itt nincs felázva a talaj, mint Amazóniában, így egész gyorsan haladunk, cserébe azonban nyelhetjük a port. Az ilyen dzsungelmobilokról tudni kell, hogy azokat házilag barkácsolják, hogy működőképesek legyenek, ezért a kaszni régen nem úgy néz ki, mint egykoron. Minden pórusán dől be a por, így azért imádkozunk, bárcsak esni kezdene. Imánk meghallgattatik, Santa Rosa de la Roca magasságában cseperegni kezd az eső. Hála Istennek nem esik sok, csak annyi, hogy ne fulladjunk meg a hátralévő másfél órában.

Santa Rosa de la Roca felett gyűlnek a zivatarfelhőkSanta Rosa de la Roca felett gyűlnek a zivatarfelhők

Hat órakor futunk be San Ignacióba. A külvárosban tesz le minket a busz, ahonnan gyalog indulunk szállást keresni. Minden szállón elképesztő összeget mondanak, 300 bolivianónál olcsóbb szoba egyszerűen nincs. Nem értem hogy lehet, mikor San Ramónban és San Javierben is simán megaludtunk 100 boliviano körül, de a tény attól tény marad: San Ignacio a legdrágább bolíviai kisváros.

Sötét éjszaka van, mire rátalálunk egy munkásszállóra, ahol a büdzsénknek megfelelő árú szobát kapunk. Egészen hihetetlen, hogy egész Dél-Amerikában Bolíviában fizetünk legtöbbet szállásra, abban az országban, amit mindenki az olcsóságáról ismer. Aztán persze megtudjuk, hogy San Ignacio miért drágább még a drágánál is. No de erről majd a következő bejegyzésben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Venezuela, Peru, Ecuador, Kolumbia, Bolívia, Móricz János, Trinidad és Tobago, Amazónia, Gran Sabana, Titicaca-tó, gasztronómia, Cuzco, Mérida, Tayos-barlang, Urubamba-folyó, Los Llanos, Yungas, gazdaság, sámánizmus, Colca-kanyon, Samaipata, Cuenca, jezsuita missziók, Trujillo, moche, Sanare, inka romvárosok, Henri Pittier Nemzeti Park, Lima, Vrae, Copacabana, Andok, Ayahuasca, indiánok, Rio Caura, tsáchilák, Isla Gorgona, Padre Crespi, Bogotá, shuar indiánok, Caracas, Guayaquil, Vilcabamba, Tena, Chiclayo, asháninka, Mochima Nemzeti Park, Huacachina, Nazca, Szent-völgy, Isla Margarita, Paria-félsziget, Roraima, Angel-vízesés, Orinoco-delta, Chávez, Machu Picchu, San Ignacio de Moxos, Cotahuasi-kanyon, Uyuní, Laguna Colorada, Salar de Uyuní, Pozuzo, tepuik, Amboro Nemzeti Park, Salto Pará, Pablo Escobar, Grans Sabana, Medellin, Zipaquirá, El Fuerte, Bolivia, Coró, Chichiriviche, Titicaca-to, San Luís-hegység, Maracaibo, Santa Cruz, San Fernando de Apure, Oruro, Ciudad Bolívar, Calí, Huayna Potosí, Puyo, Tiwanaku, hegymászás, Rio Napo, Laguna Verde, Liebster Award díj, Quillabamba, La Paz, Halál útja, Coroico, FARC, indián fesztivál, Trinidad, Buga, gerilla, Isla del Sol, Tóásó Előd, Puracé-vulkán, Rurrenabaque, Salar de Uyuni, Cajas Nemzeti Park, Cotahausi-kanyon, Toro Muerto, Espinar, Qoyllur Riti, Altiplano, Rinconada, Huancayo, Huancavelica, Satipo, Tarma, Fényes Ösvény, Ayacucho, útlevél, Arequipa, Paracas, Tayrona Nemzeti Park, Cartagena, San Gil, Villa de Leyva, Cueva del Guácharo, Araya, Valle Cocora, Popayán, Chachapoyas, Ballestas-szigetek, Tierradentro, kokain, San Agustín, Caral, Sechín, Quito, Tulcán, Quilotoa-lagúna, zene, Canoa, Puerto López, gerillák, stoppolás, Tama Nemzeti Park, Boconó, Maduro, Capriles, San Cristóbal, Montañita, Dél-Amerika, Saraguro, Podocarpus Nemzeti Park, Zaruma, Máncora, chimú, Sucúa, Taisha, Chimborazo, Ingapirca, Salasaca, Baños, rovarok, Puerto Colombia