Ami Perunak a Machu Picchu, az Bolíviának a Salar. Nincs olyan turista, aki az országban utazva ne keresné fel a Föld legnagyobb sóvidékét, hogy ott mókás fotókat készítsen és élvezze a végtelen nagy semmit. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Salar a bolíviai gazdaság Szent Grálja is egyben, csak még nem tudják, miként használják azt.

Atulcha faluja a reggeli napfényben

Atulcha faluja a reggeli napfényben

Bolívia vélhetően legzordabb vidékét hátunk mögött hagyva, a dzsippes túránk harmadik napján végre elérkezünk arra a helyre, ahová Bolívia csaknem minden turistája vágyik: a Salar de Uyuníhoz. Atulcha sóból épült érdekes, de kissé zord hangulatú faluja tulajdonképpen már a sóvidék peremén található, így fél óra sem telik bele, hogy a végeláthatatlan, fehér síkságon találjuk magunkat.

Dzsipünk a Salar közepénDzsipünk a Salar közepén

A kora reggeli órán itt sincs sokkal melegebb, mint a Laguna Colorada környékén volt, de az alacsony hőmérsékletet gyorsan feledteti a sókristályokon visszaverődő erős napfény. A terület napi hőingadozása óriási. Éjjel nem rika a mínusz 10 fok, de a Nap képes plusz 50 fokosra is felmelegíteni a földfelszínt. Hazudnék ha azt állítanám, hogy fázunk, amikor az Incahuasi nevű sószigetnél kipattanunk az autókból.

Az Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznakAz Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznak

Az Incahuasi sziget - amit a helyiek az alakja miatt egyszerűen csak Isla del Pescadónak, vagyis a Hal szigetének neveznek - utunk első megállója, és pillanatnyilag az egyetlen kiemelkedő pont a Salaron, ameddig a szem ellát. Márpedig jó messzire ellát. Nem véletlenül állítják a Salarról, hogy az óceánoknál is jobb kalibrációs távérzékelő műholdas rendszerek számára, mivel tökéletesen sima a felülete és jó a fényvisszaverő képessége. De hogy még ennél is többet lássunk, felmászunk a sziget legmagasabb pontjára.

A Salar de Uyuní több mint 10 000 km² összterületű, ami majdnem 18 Balatonnak felel meg. 3656 méteres tegerszint feletti magasságával kétségkívül a világ legmagasabban fekvő sóvidéke, amiből mindössze két, a gigantikus területhez mérten zsebkendőnyi sósziget emelkedik ki. Közülük az egyiken bámészkodunk.

Endre nagyon büszkeEndre nagyon büszke a méreteire

Az egész Salar olyan, mint egy végtelenül nagy puzzle, amit tökéletesen illeszkedő szabályos, egyforma öt- és hatszögletű, sima felületű hófehér kristálytömbök alkotnak. Csapadékos évszakban a só felszínén átlag 20 cm mély tó keletkezik, ilyenkor az egész sómocsár hatalmas tükörként viselkedik. Száraz évszakban, vagyis most, a vidéket leginkább egy nagy sósivatagként definiálnám. A tüköreffektusról le kell mondjunk, de így is különleges érzés, ahogy az ember parányi törpeként tökéletesen elveszik a dimenziókban.

Az Incahuasi felszínét hatalmas, vén, 10-12 méter magas Trichoreus kaktuszok borítják. Van közöttük olyan, aminek a korát 1200 évre becsülik. Meglepően jól tűrik ezt a meglehetősen kellemetlen éghajlatot, rajtuk kívül erre legfeljebb néhány fűféle képes.

A szigeten meredek ösvény vezet felfelé a kaktuszligeten át. Párszor majdnem dobok egy hátast a sziklás terepen, de ahogy meg akarok kapaszkodni az út menti példányokban, rájövök, hogy jobb, ha ettől eltekintek, mert egyetlen tüskéjük nagyobb mint az egész mutató ujjam. Inkább a fenekem liluljon be, mint a kezemet vágassam szét a tövisekkel.

Nekivágnak a SalarnakNekivágnak a Salarnak

A sziget csúcsán készítünk pár fotót, majd bámuljuk a Salart. Ha a horizonton nem tűnne fel néhány jelentéktelen 5000-es vulkán, azt gondolnám, a világ végén vagyunk. Vagyis inkább annak közepén. Minden irányból végtelen nagy fehérség vakítja el a szememet, de dörzsölni csak akkor kezdem, mikor azt látom, hogy egy apuka és egy anyuka két apró csemetéjükkel biciklivel tekernek el a sziget alatt Uyuní irányába. És még vannak, akik azt mondják, hogy mi vagyunk bevállalósak.

Órákon át száguldunk a szublimált nagy semmiben, s mindenütt csak ugyanaz a látvány fogad. Az egyetlen dolog, amiért a Salar turistaszemmel még két óra múltán is érdekes lehet, az a megszámlálhatatlan mókás fotó, amit a dimenziók átláthatatlanságának játékával készítünk. Végre egy hely a világon, ahol Endre szó szerint a tenyerén hordozhat, hiszen a képeken nem vagyok nagyobb 10 centisnél.

Így jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!Így jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!

Másrészt viszont a Salaron nincs semmi, csak só és só. A talajt 11 rétegben, néhol 120 méter vastagságban borítja az összesen 64 milliárd tonnányi só, amiből évente 25 ezret bányásznak ki. A minősége sajnos nem túl jó, jellemzően a mezőgazdaságban használják, emberi fogyasztásra többszöri tisztítás után sem alkalmas a benne rejlő egyéb kémiai vegyületek miatt.

Repülök!!!Repülök!!!

Azon túl, hogy a Salar a Föld legnagyobb sóvidéke, itt rejtezik az egyik legkomolyabb lítiumkészlet is. A lítiumot elsősorban az elektronika, másodsorban a kerámia- és üvegipar, az alumíniumgyártás valamint a gyógyszerészet használja, azonban Bolívia készleteit kénytelen nélkülözni, mivel Evo Morales megtiltotta a külföldi vállalatok működését a térségben attól tartva, hogy azok a profitot kiviszik az országból. Mivel Bolívia technikailag fejletlen ahhoz, hogy önmaga kiaknázza az értékes anyagot, így a lítium - ki tudja meddig - marad a felszín alatt.

Bolíviában szörnyen nagyon az autókBolíviában szörnyen nagyon az autók

Továbbindulunk. A terv az, hogy délután 3-ra Uyuníba érjünk, már csak azért is, mert jegyeket kell vásárolnunk az este 8-kor induló éjszakai buszra, La Pazba. Egy darabig minden simán megy és töretlen rendülettel száguldunk a város felé. Egy óvatlan pillanatban azonban Endréék dzsipje a világ legsimább terepén képes tengelytörést imitálni. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett, de Franco és Carlos a következő két órát az alváz alatt fekve tölti, amíg mi a Mirador csapattal kényelmesen megebédelünk a sósivatagban ücsörögve, valamint újabb, mókás fotókat lőve.

Két óra a tűző napon, a tengely meg seholKét óra a tűző napon, a tengely meg sehol

A srácok közlik, hogy elkészültek. Visszaülünk a dzsipekbe és egy reumás csigát is kétségbeejtő sebességgel bedöcögünk Uyuníba. Már épp itt az ideje. Az éjszakai buszra az utolsó kilenc jegyet csípjük meg, de azért még marad időnk magunkhoz venni egy kis harapnivalót az egyik étteremben.

A 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművetA 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművet

Indulás előtt 15 perccel veszem észre, hogy Endre a hálózsákomat Carlos kocsijában felejtette, ami azóta már a szerelőnél vár a javításra. Szerencsére Carlost megtaláljuk az irodában. Én kimegyek a csapattal a buszhoz, amíg Endre és Carlos taxival az autószerelő felé veszi az irányt, majd őrült tempóval vágtat vissza. A hálózsákot sikerül megtalálni, de már jár a busz motorja, mikor az utolsó utáni percben Endre felszáll. Kellett egy kis izgalom a mai nap végére.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Bolíviában van egy tó, ami -50 fokon sem fagy be. A Laguna Verde nem messze fekszik az argentin-bolíviai-chilei határtól, de amíg odaérünk, számtalan csodát látunk. Gejzírek és iszapfortyogók között pózolunk 4850 méter magasan, flamingókat valamint dzsipünk elől menekülő vikunyákat fotózunk és vizcachákat etetünk elzárt kanyonokban. Azt tudtad, hogy itt kelt életre Salvador Dalí egyik festménye?

A Hold még magasan jár az égen, amikor kibújunk az ágyból. A helyi asszonyságok már a konyhában sürögnek-forognak, hogy karamellás amerikai palacsintával, forró teával és tejeskávéval kényeztessék el a karikás szemű, vacogó gringókat az épület közös helyiségében. Sokat nem ücsörgünk az asztal körül. A csapból folyó 2-3 fokos víz, amiben megmosdunk úgy hat, akár a világ legerősebb kávéja. Nem telik bele 10 perc már mindenki a dzsipekben ül indulásra készen. Franco és Carlos lekapargatják a jeget a szélvédőkről, majd útnak indulunk.

Holdlemente 4500 méter magasan, a Cerro Pabellón lábánál

Holdlemente 4500 méter magasan, a Cerro Pabellón lábánál

Mikor a jégvirágok leolvadnak az ablakról, a halvány fényben felsejlik a tekintélyes méretű, szikár vulkán, amit tegnap éjjel a hóvihar miatt nem volt lehetőségünk alaposan szemügyre venni. Lassan pirkad, a sejtelmes, narancsszínű félhomályban magunk mögött hagyjuk az 5498 méter magas Cerro Pabellónt és a lába előtt elterülő, élénk színekben játszó, kristálytiszta Laguna Colorádát. A Sol de Mañana felé vesszük az irányt.

Megérkeztek a turisták a gejzírekhez

A 4850 méter magasan található iszapfortyogóknál ér minket a napfelkelte, ami kétségkívül az egyik legszebb és legkülönlegesebb, amit életemben láttam. A vulkáni működés hatására a föld felszíne alól kénes kigőzölgések törnek fel, amik akár 50 méter magasba is kilövellhetnek az alig 30 cm átmérőjű lyukakból. Bár ezen a magasságon a hőmérséklet a nappali órákban is fagypont alatt marad, a fumarolákból így is nagyon forró kéngőz távozik. A lecsapódó párától teljesen átnedvesedik a ruhánk.

A Sol de Mañana igazán hálás fotótéma

A ként esetenként egyéb mérges gázok kísérik, ezért a vezetőink óvva intenek attól, hogy túl sok időt töltsünk a fortyogók és a sziklák közötti vályatokban kialakult apró, gőzölgő tavak közelében. A páratlan látvány könnyen feledteti az emberrel ezt a veszélyt, így a gőzfelhőkben egész turistatömegeket kell kerülgetni és percekig várakozni, hogy mindenki sorra kerüljön a legnagyobb fumarolák mellett pózolva. Fájdalmasra fagynak az ujjbegyeim, mire visszülünk a dzsipekbe.

Endre is beállt a pózolók közé

Fél óra múlva megérkezünk a termálfürdőkhöz. Itt sem kevesebb a turista, de könnyebb a tájat fotózni, mint a gejzíreknél, mert legtöbbjük a ruhájától megszabadulva olvadozik a betonmedencében összegyűlt forró vízben. A lubickolást kihagyjuk, hogy több időnk legyen a Laguna Verdénél és a Salvador Dalí sivatagnál, de Carlos és Franco teljesen eltűnnek. Negyed órán át hajkurásszuk őket, mire Endre rájuk talál a medence mögötti épületben, amint éppen söröznek. Végülis rendőrrel egészen biztosan nem találkozunk, hát akkor meg miért is ne?

A termálfürdőből ilyen a kilátás

A táj a következő egy órában teljesen megváltozik. A szürke, kopár, égbe törő kúpokat vörös homok váltja fel, ahol az út teljesen eltűnik a kerekeink alól, a homokból meredező sziklák között csupán az érzékeink vezetnek. Ez a Desierto Salvador Dalí. A sivatag annak köszönheti a nevét, hogy az egyik kihunyt vulkán lábánál pont olyan sziklák heverésznek, mint amilyeneket a neves festő vászonra vetett néhány évtizeddel ezelőtt. Hogy Dalí valaha járt-e a később róla elnevezett sivatagban, azt nem tudjuk, de a látvány tényleg olyan, mintha megelevenedett volna a festmény. Fotózunk párat az egyre erősödő szélben, majd folytatjuk utunkat tovább, dél felé.

Mikor egy festmény megelevenedik

Fél óra múlva már az egész Mirador csapat a Laguna Verde előtt fotózkodik. A zöld színű tó 4400 méteren fekszik, ahol napközben sem ritka a -10 fokos hideg, de a víz különleges összetételének köszönhtően soha nem fagy be. Állítólag csak -56 fokos hidegben kezd hártyásodni a teteje.

Desierto Salvador Dalí

A tó mögött büszkén emelkedik a tökéletes formájú Licancabur-vulkán, ami arról nevezetes, hogy a Föld legmagasabb, állandó hótakaró nélküli csúcsa. Amúgy ezen a ponton található az argentin-chilei-bolíviai hármas határ, így a jóból a másik két országnak is kijutott, bár azt mondják, egyik oldalon sem olyan szép a Siloli-sivatag, mint itt. Tény, ezzel a látvánnyal napokig el tudnék lenni.

Mirador csapat pózol a Laguna Verde partján, háttérben a Licancabur-vulkánnal

A többség a zöld tótól Los Lípez felé fordul, mi azonban más útvonalon mozgunk, hogy ne kelljen a többi dzsip által felvert port nyelnünk. Másfél óra elteltével ismét a Laguna Colorada partján ácsorgunk, elsősorban azért, mert szeretnénk lencsevégre kapni a nappal előbújó rózsaszínű jégflamingókat.

A Laguna Colorada nappali fényben sem csúnya. Franco felvisz bennünket a tó fölé magasodó kilátóba, ahonnan gyalog ereszkedünk le a tó partjára. Fantasztikus a táj, bár ezúttal minden figyelmem lekötik a kecses, hosszúlábú tojásrakók.

Irány a Laguna Colorada partja!

Endréék lemaradtak valahol az úttalan utakon, így van időnk nézelődni, amíg várunk rájuk. A lagúna környékén orkánerejű, dermesztően hideg szél tombol, így egy idő után úgy döntünk, nélkülük idulunk tovább, bízva benne, hogy a következő megállónknál, az Árbol de Piedránál, vagyis a Kőfánál ismét megtaláljuk egymást.

Az Árbol de Piedra a Siloli-sivatag egyik jelképe

Így is lesz. Készítünk pár képet a semmiből kinövő, fa formájú sziklánál, majd szélvédettebb helyet keresünk, hogy megebédeljünk. Erre egy befagyott patak medre válik akalmassá. Ahogy a kősivatag sziklái között tömjük a gyomrunkat, nagy örömünkre előkerül néhány társaságra vágyó, bátor, hosszúfülű vizcacha is. A magashegyi rágcsáló a vadnyúlra hasonlít és szívesen veszi, ha párolt zöldséggel, kiváltképp, ha répával kínálják.

Jófej állva elaludt mellettünk

Ebéd után a chilei határ felé vesszük az irányt, hogy estére Salar de Uyuní peremén fekvő Atulcha egyik sóhoteljében töltsük az éjszakát. Előtte azonban még vár ránk egy hosszú délután néhány boráttartalmú lagúnával, amihez hasonlót már tegnap is láttunk.

A napos időnek és a délutáni időpontnak köszönhetően megszámlálhatatlan jégflamingó tisztel meg a jelenlétével. Bár a madárfotózás általában nem túl hálás feladat, mégiscsak igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy nehéz dolgunk van. Sosem láttam még ilyen "modell-lelkű" madarakat; karnyújtásnyira jönnek és már-már úgy tűnik, hogy élvezettel pózolnak a kamerának.

Elképzelni nem tudom, milyen képek születtek volna, ha valóban profi géppel készítettük volna őket

Elhagyjuk a lagúnákat. Még négy órás út vár ránk a faluig, ideje csípkedni magunkat, ha sötétedés előtt szeretnénk megérkezni. Közvetlenül a chillei határon, ahogy a 6000 méter magas vulkánok lábánál haladunk, óriási mázlink van. Kitör az Ollagüe. Égbe törő, pöfékelő csúcsát a szomszédos hágóból fotózzuk le.

Ott füstöl a hátunk mögött a vulkán

Órákig kocsikázunk a világ végén, mire a vörös kősivatagot félig-meddig fehér sóvidék váltja fel, de ez még nem a Salar. Endréék dzsipje ismét eltűnik a szemünk elől, ahogy a hegyoldalon végiggurulva döcögünk Atulcha felé a kietlen nagy semmiben. Carlos a másik dzsippel nem a hegyoldalban, hanem a sík sóvidéken hasít végig. Állítólag ez a természetes földfelszín a legjobb minőségű aszfaltnál is jobb utat varászol a kerekek alá, nem véletlenül használják gyorsulási versenyeknél a sómezőket. Csak a falu határában bukkanunk rá ismét a másik dzsipre.

Számtalanszor keresztezik vikunyák az utunkat

Elmacskásodott lábbal, kimerülten érkezünk a faluba, éppen naplementekor. Mindnehol abból kell építkezni, amiből sok van, így Atulchában az összes épület, így a hotelek is sóból készülnek. Az első helyen minden foglalt, a második helyen akad néhány egyszerű szoba. Nincsen benne semmi különös, azon kívül, hogy ha íztelen a levesed, elég ha megkaparod a falat. Minden sóból van, a fal, az ágy, az asztal, de még a padlót is finom, apró, fehér kristály borítja. Fűtés, ablak nincs. A zuhanyzóban 10 bolíviánóért vásárolható 8 perc forróvíz, amiben nagy öröm lezuhanyozni és átmelegedni a két nap fagyoskodás után, de biztos, ami biztos, erre még egy kis chilei piscóval is rásegítünk. És ami eddig elmaradt és holnap vár majd ránk az épp csak a lényeg, vagyis a Salar de Uyuní...

Hotelszobánk AtulchábanHotelszobánk Atulchában

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Butch Cassidy és a Sundance kölyök történetét Paul Newman és Robert Redford ismertette meg a világgal. Az 1969-es filmből nem jön át, hogy a vidék, ahol a két bandita garázdálkodott, mennyire zord és kietlen. Pedig az. A Sziklák völgye után Dél-Amerika egyik legkegyetlenebb vidéke vár ránk, ahol néhány flamingón és vikunyán kívül nem él meg semmi. Éjszaka -10 fokban, 100 km/órás szélben, 4300 méteren.

Mai törénetünk a bolíviai Uyuníban kezdődik, 3700 méter tengerszint feletti magasságban. Pompásan mutatna, ha úgy folytatnám: "ott, ahol a madár se jár", de az a legkevésbé sem fedné a valóságot. Bár magában a városban nem találni semmi turistacsalogatót, évente így is több mint 60 ezer külföldi rója Uyuní poros utcáit. Hogy miért? Mert Uyuní csak egy köpésre fekszik a Föld legnagyobb sóvidékétől, a Salartól.

Minden épületben hostel vagy utazási iroda üzemel, a helyiek sürögnek-forognak, futkosnak, telefonálnak, szervezik az egy-, kettő- vagy három napos dzsiptúrákat az ország első számú látnivalójához. A Salar de Uyuní az amatőr és profi fotósok paradicsoma, de az igazi élményt az azúrkék, vörös vagy épp smaragdzöld lagúnák, a kopár vulkánok, a gejzírek, a Siloli-sivatag és a Sziklák völgye adja.

A Mirador csapattal együtt kilencen vagyunk. A két dzsip, amiket pár hete foglaltunk le Endrével a túra időpontjára, az iroda előtt várakozik a sofőrökkel, Francóval és Carlosszal, amíg a csapat összekészíti a következő három napra szükséges meleg holmit és a hálózsákokat. Bolívia ezen részén nem ritka a mínusz 15 fokos hideg éjszakánként, fűtéssel pedig egyetlen menedékház sem rendelkezik, mivel ezen a magasságon egyetlen növény sem él meg, tehát tüzifa sincsen.

Izgatottan bepattanunk a dzsipekbe és útnak indulunk Bolívia vélhetően leghidegebb, de egyben legmesésebb vidéke felé. A turisták többsége a sómezővel kezd, s a chilei határ mentén halad a Laguna Colorada irányába, mi azonban megfordítjuk a sorrendet, így ugyanis nem kell nyelnünk a többi dzsip által felvert port. Sofőrjeink évek óta a turizmusban dolgoznak, remekül ismerik a vidék minden szeglelét, és persze mindig tudnak egy rövidebb vagy szebb utat, így a dzsipekkel sokszor eltűnünk egymás szeme elől.

70 éve eszi őket a rozsda70 éve eszi őket a rozsda

Első megállónk a mozdonytemető, amit sivatagi homokba fektetett vén vasúti sínek kötnek össze a három kilométerre fekvő várossal. Több sínpár fut egymással párhuzamosan, többségük ma már használaton kívül van, és csak néhány ősöreg mozdony álldogál rajtuk magányosan. A vasutat brit mérnökök tervei alapján építették az Antofagasta és Bolívia Vasúttársaság megbízásából 1888 és 1892 között. Az aktuális bolíviai elnök, Aniceto Arce igen nagy fantáziát látott a bolíviai tehervasút felvirágoztatásában, az őslakosok azonban rendszeresen szaboltálták az építkezést. A szállítmányozás nehezen indult be, s a vidék elszigeteltsége miatt a fuvarozás nem volt veszélytelen. A bolíviai bányákból származó haszonra ugyanis a banditáknak is fájt a foga.

Ez a gőzös bizony nem megy KanizsáraEz a gőzös bizony nem megy Kanizsára

A leghíresebb eset Butch Cassidy és a Sundance kölyök nevéhez köthető. A két amerikai Uyunítól délre, San Vicente falujától nem messze lépett meg egy közeli bánya teljes bevételével. Az ellenük folytatott hajtóvadászat sikeres volt, mivel pár nappal a rablás után bekerítették a rablókat, akik látván, hogy nincs esélyük a szökésre, öngyilkosságot követtek el. Innentől kezdve a bányatulajdonosok kész hadsereggel védték az Uyuní, Tupiza és Antofagasta között közlekedő vonatokat, azonban az 1940-es években leállították a vasúti szállítást, mivel a kimerülő bányák hatására annyira lecsökkent a profit, hogy nem érte meg importálni a szenet, amivel a vonatokat felfűtötték.

A bolíviai ezüstlázból nem maradt más, mint néhány vén mozdony és pár kósza vagon a sivatagban, valamint egy remek film George Roy Hill amerikai filmrendező jóvoltából Robert Redford és Paul Newman főszereplésével. Szegény rozsdás vonatokról meg is feldekezett volna a világ, ha nem éppen itt, a világ legnagyobb sóvidékétől néhány kilométerre álldogálnának és várnák, hogy megrágja őket az idő vasfoga. Gazdasági szempontból az Uyunít Antofagastával összekötő vasútvonal jelentősége csaknem teljesen megszűnt, csak az utóbbi években kezdték rehabilitálni a vonalat. Mi is látunk egy meglepően hosszú tehervonatot, ahogy komótosan tovatűnik a horizonton.

San Cristóbal kőtemplomaSan Cristóbal kőtemploma

Visszapattanunk a dzsipbe és tovább rajzoljuk a nyomokat a szikár talajba egészen addig, amíg San Cristóbal fagyos szellemfalujába nem érkezünk. A néhány vályogház között futó utcákon egyetlen teremtett lélek sincs, mivel ez idő tájt mindenki a bányákban fejti a cinket. Nem azért jöttünk ide, hogy megtudjuk, milyen a San Cristóbal-i bányászok élete, hanem a régi kőtemplom miatt, ami kívülről inkább egy erődre hasonlít, semmint egy keresztény épületre. A kaput zárva találjuk, így nem tudjuk meg, hogy belülről milyen, azonban a toronyba fel tudunk mászni, mivel oda lépcső vezet a bejárat mellől. A bányákhoz közeli templomok tornyába gyakran lehet kívülről felmászni, mivel bányarobbanás esetén ez a leggyorsabb módja szólni a falu lakóinak.

A Sziklák völgye 4000 méter magasan fekszikA Sziklák völgye 4000 méter magasan fekszik

Templommászás után folytatjuk utunkat dél felé. Átkelünk néhány patakon, majd röpke pár óra alatt megérkezünk a 4000 méter magasan fekvő Sziklák völgyéhez, azon belül is a Bosque del las Piedrashoz, egy többszáz hektáron elterülő kőerdőhöz. Kevés olyan varázslatos vidék van a világon, mint ez. A víz és a szél olyan mesteri munkát végzett, már-már nehezemre esik elhinni, hogy a 20-30 méter magas sziklaszobrokat nem egy ősi kultúra hagyta hátra.

Bosque de las Piedras

A Bosque de las Piedras a környék legizgalmasabb természeti csodájaA Bosque de las Piedras a környék legizgalmasabb természeti csodája

A jéghideg, üvöltő szél majd letépi a fejem, 20 perc után beparancsol a kocsiba, ahol kiderül, hogy Carlos és Franco barátunk nem csak remek sofőrök, de kiváló vendéglátók is egyben. Képesek a szublimált nagy semmi kellős közepén olyan "terülj, terülj asztalkámat" varázsolni, ami a legjobb bolíviai éttermeknek is dícséretére válna. Vegyes párolt zöldség, egy nagy tál quinoa, sült marhahús, üdítő, kávé, minden mi szem-szájnak ingere. Na jó, desszert az nincs, de a kőerdő lenyűgöző látványáért cserébe eltekintünk tőle.

Sziklák

SziklákA szél, a víz és a fagy formázta ilyenre a sziklákat

Elhagyjuk a Sziklák völgyét és irány Bolívia legdélebbi csücske. Növényzet alig van, az út már rég eltűnt a kerekek alól. Időnként egy-egy, a semmiből előbukkanó vikunyacsorda keresztezi az utunkat. Átkelve egy 4500 méteres hágón szép lassan teljesen megváltozik a táj. A kősivatagot kemény és szikár, szürkés-fehér föld váltja fel, életnek semmi jele. Nincs több folyó, sem tövises bokor, csak az 5000 méter fölé emelkedő piramis alakú vulkánok tarkítják a holdbéli tájat. Beleborzongok a látványba, amikor a 4278 méter magasan fekvő Laguna Colorádát először pillantom meg a lemenő nap fényében. Könnyen el is tereli a figyelmem a vészjósló jelekről.

Valahol 4500 méter magasanValahol 4500 méter magasan

A hágó túloldalán az egyik vulkán felett hófelhők gyülekeznek. Vihar készül, ami ritka jelenség ezen a vidéken. Az éjszaka átvészelésére az egyetlen lehetőséget a Laguna Colorada melletti menedékházak jelentik. Odáig azonban még el kell jutnunk, de addig még vár ránk néhány óra az úttalan utakon. Franco rezdüléstelen arccal vezet tovább, gondolom, amíg ő nem aggódik, nekem sincs rá okom, bár jól tudom, itt nem az ember, hanem a természet az úr.

A Llaima-vulkán 5200 méteres csúcsa jelzi, hogy közeledünk a Laguna ColoradáhozA Llaima-vulkán 5200 méteres csúcsa jelzi, hogy közeledünk a Laguna Coloradához

A világ végén, a nagy semmi kellős közepén egy magányos házikó áll. Franco, Carlos és Endre kiszállnak, hogy a parkőrtől megvásárolják a 150 bolivianós belépőt a nemzeti parkba. Kicsit késve érkeztünk, a fickó sietségre int.

- Húzzatok bele! - kiált oda sofőrünknek - Mindjárt itt a hó.

Szaporán folytatjuk utunkat. Nem sokkal később feltűnik egy borát ásványoktól (ebből nyerik ki a bórt) fehéren csillogó tó, a Laguna Capina. Nem tudjuk megállni, hogy ne kérjük meg Francót és Carlost, álljunk meg egy fotóért. Nem messze tőlünk a félhomályban egy munkagép álldolgál a parton. A tó azon kevés tavak egyike a Földön, ahol a vegyiparban és a kerámiaiparban használatos bór előállítására használt vegyület megtalálható.

A Laguna Capina Bolívia egyik legnagyobb borát lelőhelye A Laguna Capina Bolívia egyik legnagyobb borát lelőhelye

Carlos azt meséli, néhány éve, mielőtt fellendült a turizmus, ő is itt vállalt munkát. Remekül lehetett keresni, de több száz kilométeren belül nincs semmi, ezért fél év után menekült a helyről. Páran maradtak, ők valószínűleg itt élik le az egész életüket, folyton mínuszokban, fűtetlen vályogházakban. A szél tombol, a tó túlpartján egyre sejtelmesebben gyűlnek a hófelhők. Gyorsan visszapattanunk a dzsipekbe és irány a Laguna Colorada.

Húsz perc múlva, mikor a nap lebukik a horizonton, megérkezünk a tó partjára. A nappal piros színű víz éppen jegesedni kezd, mostanra az itt élő flamingók szélvédett helyre menekültek. Nyomaik ott vannak a parton, tojások formájában. A flamingó tojás nehéz, érdes és akkora, mint egy nagyobb körte. Maradnánk még fotózni, de mostanra rendesen fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, ráadásul esni kezd a hó.

Naplemente és közelgő hóvihar a Laguna Colorada partjánNaplemente és közelgő hóvihar a Laguna Colorada partján

Rendesen szakad, mire elérjük a menedékházakat. Mivel errefelé nincs térerő, se telefon, előre ágyat foglalni nem lehet. Az ötödik kalyibában találunk két szobát, amibe be tudjuk vackolni magunkat.

A közös helyiségben van egy apró kályha. A sofőrök hoztak magukkal egy kis fát Uyuníból, ami arra pont elég, hogy vacsora közben kiolvasszuk átfagyott végtagjainkat. Mi több, a házat üzemeltető asszonyok fantasztikus, forró zöldséglevest készítenek, így a komfortérzetemhez már csak egy forró fürdő és egy kis oxigén hiányzik. Mindkettőről le kell mondjak.

Lakmározik a csapatLakmározik a csapat

A nyolc fős, kissé puritán hálószobában alig van több 0 foknál. Dideregve, de teli hassal vackolom be magam a hálózsákba erre a rövid éjszakára. Másnapra ugyanis az a terv, hogy még napfelkelte előtt útnak indulunk a gejzírek felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Egy 2005-ben forgatott dokumentumfilm után a fél világ Bolíviára vetette a figyelmét. Mindenki azon sajnálkozott, hogy szegény potosi bányászok napi mindössze egy dollárért embertelen körülmények között kénytelenek dolgozni, s hogy a többség a negyvenedik életévét sem tudja betölteni. Tíz év nagy idő. Ma Bolívia bányászai nem hogy nem egy dollárért dolgoznak, az átlagos fizetés többszörösét teszik zsebre. Ettől persze még nem cserélnék velük, főként azért nem, mert az Altiplano ezen része hihetetlenül zord és dögunalmas.

Copacabana pár napja egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket, de reggel, amíg várunk a busz indulására, nekifutunk a város fölé emelkedő Kálváriának, s onnan nézve azt kell mondjam, egész pofás a város. Van például egy egészen szép bazilikája, aminek főként a gyönyörűen faragott ajtaja nyeri el a tetszésünket.

Copacaban felülről

Copacabana bazilikájaCopacabana látképe a Kálváriáról és a város bazilikája

Látván a város kedvesebbik arcát, valamivel jobb szájízzel hagyjuk magunk mögött gringolandiát és ülünk fel a La Pazba tartó buszra. Többször mentem már végig ezen az útvonalon, de a táj még mindig lenyűgöz. A havasok egyre magasabbnak és magasabbnak hatnak, ahogy közeledünk feléjük, míg nem befutunk Tiquinába, ahol máig nem sikerült hidat építeniük a jó bolíviaiaknak. Emlékszem, 2007-ben, mikor először sikerült erre a vidékre tévednem, a buszokat hatalmas farudakkal lökték át egy teknőben a Titicaca-tavon. Mára annyit javult a helyzet, hogy ugyanazokra a lestrapált ladikokra motorokat tettek, így alig fél óra alatt megússzuk az átkelést.

Furcsa komp szállítja a buszokat a Titicaca-tavonFurcsa komp szállítja a buszokat a Titicaca-tavon

Az utasokat, így minket is, egy motorcsónakba raknak be, amiket egész úton sirályok követnek. A helyiek kukoricát és kenyeret dobálnak nekik, így mire a túlpartra érünk, legalább száz madár vesz minket körbe.

Jó fej kukoricát rabolJó fej kukoricát rabol

La Pazba a bejutás nem könnyű. Mivel Bolívia nem hivatalos fővárosa egy szűk völgyben fekszik, a szegények az Altiplano szélén, El Altóban voltak kénytelenek letelepedni. Várostervezés hiányában a La Paznál amúgy népesebb El Alto olyan sűrűn beépült, hogy a központba vezető utak alig két sávosra zsugorodnak, folyamatos dugót előidézve. Közel másfél órán át araszolunk, mire a pályaudvarra érünk, ahonnan La Paz központja alig tíz perc gyalog.

Két éjszakát töltünk itt és megyünk is tovább (La Pazról majd írunk később), mert egy Mirador csapatnak le kell szervezzük a túráját a Salarba és a Siloli-sivatag mélyére, így a második reggel buszra ülünk és Oruróba utazunk. Az Altiplano errefelé még unalmasabb, mint volt Peruban, az egyetlen pici izgalmat Patacamaya városkája jelenti, ahonnan egy pillanatra felsejlik a horizonton Bolívia legmagasabb csúcsa, a 6542 méter magas Nevado Sajama. Az út Oruróig aszfaltozott ugyan, de pont ugyanúgy felújítás alatt áll, mint négy éve, így rendesen ráununk a buszozásra.

Oruro bevezetőjénél ez a csoda láthatóOruro bekötőútjánál ez a csoda látható

A város bekötőútjánál egy hatalmas, bányászsisakra emlékeztető emlékmű látható, jelezvén számunkra, hogy Oruro sem mezőgazdaságból próbálja magát fenntartani. A város és az azonos nevű megye az elmúlt egy évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül, köszönhetően annak, hogy Evo Morales, Bolívia elnöke innen származik. A 2005-ben, Potosíban forgatott Az ördög bányásza című dokumentumfilm után a kormány belevágott a bányák megreformálásába. Amíg 2005-ben a bolíviai bányászok mindössze napi egy dollárért dolgoztak, addig ma minimum 30 dollárt vágnak zsebre, ráadásul húsz év munkaviszony után nyugdíjazzák őket. Hol máshol kezdték volna a bányareformokat, ha nem itt, Oruróban? A város az elmúlt tíz évben egészen kikupálódott.

Eri Oruro főterénEri Oruro főterén

A külvárosi csúnya téglarengeteg után meglep minket a város főtere, aminek közepén egy arany vadkanokkal és oroszlánokkal díszített szökőkút áll. A tér délnyugati csücskében egy üvegpalota látható, ami Oruro egyetlen négy csillagos szállodájának ad otthont, s ami meglepő módon nem csúfít bele az összképbe.

A köztéri szobrok is csak a bányáról szólnakA köztéri szobrok is csak a bányáról szólnak

Pár sarokra innen emelték a Sacavón templomot, ami a bányászok szemében Bolívia legszentebb imahelye. A templom alatt ma is bányajáratok futnak, bár azok évek óta múzeumként működnek. Csak helyi vezetővel lehet lemenni, de a belépő nem drága, másfél dollárt megér a kaland. Fél óránál többet nem töltünk a mélyben, de így is sikerül egy érdekességre lelnünk.

Az egyik sarokban egy kőszobor figyel, amit mindenféle szeméttel díszítettek fel, szájába cigit tettek, ölébe pedig vagy fél kiló kokalevelet. A szobrot a bányászok El Tiúnak hívják, és minden alkalommal, mikor a mélybe ereszkednek, áldozatot mutatnak be neki azért, hogy szerencsével járjanak, és hogy élve jussanak ki a bányából.

El Tiu, a bányászok védőszentjeEl Tiu, a bányászok védőszentje

El Tiu története több mint izgalmas. A spanyolok érkezésekor az itt élő indiánok saját isteneikhez imádkoztak, köztük az alvilág démonaihoz is. Mikor a bányákat megnyitották, az indiánok szobrokat helyeztek azok bejáratához, hogy áldozatot tudjanak bemutatni, de a spanyolok a szertartásokat betiltották. A szobrokat az őslakosok a bányák mélyére vitték és Díosnak, vagyis Istennek kezdték őket nevezni, hogy a spanyolok ne jöjjenek rá a turpisságra. A Díos szót azonban sokan nem tudták kimondani, így kapták a szobrok a Tio vagy Tiu nevet, ami spanyolul nagybácsit jelent.

A Poopó-tó sekély lápvidékeA Poopó-tó sekély lápvidéke

Oruróból a vonat délután háromkor gurul ki. Naplementéig a Poopó-tó partján, olykor annak közepén vonatozunk. A mindössze egy méter mély sós tónak nyár lévén már rég ki kellett volna száradnia, de mázlink van, még van benne víz, így a flamingók is maradtak. A vonat ablakából milliónyi madarat látunk, bár lefotózni őket nem könnyű, no nem a sebesség miatt, mert húsznál többel nem megyünk, hanem mert az ablak iszonyatosan karcos. A vonat amúgy pont olyan, mint amihez 50 éve nem nyúltak. A székek rendesen kiültek, a mosdó pedig durván retkes. Az éjszakai vonatozásban teljesen kimerülünk, főként azért, mert a réseken dől be a por, alig kapunk levegőt.

Tájkép

TájképA vonatút első fele még látványos, utána csak a port nyeljük

Hajnali fél egykor futunk be a 3650 méter magasan fekvő Uyuníba. Bár a város lejjebb fekszik a Titicaca-tónál, mégis sokkal hűvösebb annál. A hatalmas, nyílt puszta miatt mindig erősen fúj a szél, amitől a -3 fok még hidegebbnek érződik. A szállók szerencsére mind nyitva vannak, de az árak hallatán visszahőkölünk. Nem akarunk sátrat verni a csontig hatoló hidegben Uyuní főterén, ezért rábólintunk az egyik legolcsóbb opcióra, de így is több mint 20 dollárt hagyunk ott egy fűtetlen lyukért.

Másnap reggel megtudjuk a recepcióstól, hogy a fűtés nem csak a mi szobánkból hiányzik. Pár éve a polgármester betiltotta a fűtőtestek használatát egész Uyuníban, mert néhány bolíviai nem tudta, hogyan kell azokat használni és sikerült felgyújtaniuk pár hotelt. Azóta a turista a fején állhat, akkor sem kap fűtött szobát. Hogy mást ne mondjak, reggelre a vizünk belefagy a palackba.

Pulacayo faluja 4000 méter magasan fekszikPulacayo egy szellemváros

Uyunítól kb. 30 kilométerre fekszik Pulacayo faluja. Nem sokan látogatnak el ide, és az igazat megvallva nem is nagyon van miért, hacsaknem az ember megőrül a régi vonatokért. Pulacayo egykoron a Föld második legnagyobb ezüstbányája volt, ehhez képest ma a falu pici, alig néhány család lakja.

A bányát 1833-ban nyitották, fénykorát a 19. század legvégén élte. Ekkortájt állítólag 20 000 bányász dolgozott a járatokban, naponta akár több tonna ezüstöt is kitermeltek. Nem véletlen tehát, hogy Bolívia akkori elnöke, Ancieto Arce is házat építtetett a faluban.

Amit az 1940-es években hátrahagytak, abból játszótér lett

Amit az 1940-es években hátrahagytak, abból játszótér lett

Az elnöki nyaraló ma múzeum, ahogy a falu egykori vasútállomása is az tucatnyi rozsdás mozdonyával. Az elnök, látván a vidék gazdagságát, vasútfejlesztésbe kezdett. A terve az volt, hogy egész Bolíviában kiépítse a vasúthálózatot, elsőként Pulacayo és a ma Chile területén fekvő Antofagasta között, hogy az ezüstöt exportálni tudják az Egyesült Államokba. A vasút gyorsan elkészült, arra azonban nem gondoltak, hogy a mozdonyok széntüzelésűek, Bolíviában azonban nincs szén. Egy ideig importálták, de nem volt kifizetődő, ezért amilyen gyorsan felvirágzott Pulacayo, olyan gyorsan feledésbe is merült. Néhány évtizeden belül teljesen elnéptelenedett a falu, ami hátramaradt, az a mozdonytemető. A 20. század második felében újra megnyitották a bányákat, de a korábbi termelést még megközelíteni sem tudták.

Mozdonytemető

MozdonytemetőA mozdonyok többé nem mozdulnak

A bánya bejáratánál egy munkafelügyelőbe botlunk, aki megtiltja, hogy bemenjünk a bányába, de azt azért elárulja, hogy ma már Pulacayóban sem keresnek olyan rosszul a bányászok. Egy kezdő bányász bére az elmondása szerint 8000 boliviano, ami 250 000 Ft-nak felel meg. Ma már kevés az ezüst, azonban rengeteg a cink és az ólom, így azt remélik, hogy a falu ismét visszanyeri gazdasági szerepét. Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy a ma szellemváros hangulatú Pulacayo újra bányaközpont legyen, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy a mozdonyokat munkába állítani már soha nem fogják, mert azok elárvultan, összeszakadva hevernek a falu közepén. Csak úgy, mint az Uyuní határában rozsdásodó vonatok, no de ez már egy másik történet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Isla del Sol, vagyis a Nap-sziget az inkák teremtéstörténetében kiemelkedő szerepet tölt be. Itt született Manco és Mama Oclla, a Napisten két gyermeke, akik megalapították Cuzcót, az inkák fővárosát. Ha ez nem lenne elég, a sziget még szép is, így minden adott ahhoz, hogy az ember valami csodát lásson. Ugyanígy gondolkodik minden turista, ezért Isla del Sol tömve van külföldiekkel, főként európai és amerikai hippikkel, akik többsége még elhiszi, hogy Bolívia olcsó és a hátizsákosok paradicsoma.

Reggel 8 után indulnak a hajók az Isla del Solra. Korábban több alkalommal volt szerencsém eljutni a szigetre, utoljára négy éve, de annyi embert, mint most, soha nem láttam. Több mint fél órát vesz igénybe, hogy az apró bárka fedélzetére lépjünk, ami tömve van turistákkal. Egy-egy hajó csak 30 embert szállít, de egy nap legalább tíz hajó indul. Már előre rettegek, hogy ugyanolyan tömegiszony lesz, mint volt tavaly Amantani szigetén.

Eri és a Titicaca-tóEri és a Titicaca-tó

Három órás az út a sziget északi csücskében fekvő Challapampába, ami csak egy fokkal izgalmasabb, mint a perui oldalon tett kirándulásunk volt. A bárka közel 100 éves, így gyökkettőnél valamivel lassabban araszolunk a csendesen hullámzó vízen. Útitársaink - néhány helyitől eltekintve - európai és amerikai hippik, akiket az évek során sikerült annyira kiismernem, hogy egyáltalán nem vágyok velük kommunikálni. Mivel mi is szoktunk csíkos gatyában mászkálni, ezért gyakran néznek maguk közül valónak, de az igazat megvallva ez a karkötőfonogatós, téren fetrengős, tábortűznél gitáron játszani nem tudó, de serényen próbálkozó életmód az idő múlásával egyre taszítóbbá vált a számunkra. Bolívia korábban is a modern hippik gyűjtőhelye volt, mára azonban ez a fajta stílus akkora divat lett, hogy külön turizmus épült rájuk, aminek tökéletes példája a Nap-sziget.

Ezért a látványért jön mindenkiEzért a látványért jön mindenki

A kikötőben ácsorgó gyerekek arra várnak, hogy befusson a hajó, és magukkal rángathassák a csíkos gatyásokat a családi panziójukhoz. Minket is elkap egy kislány, akivel a pár sarokra álló hostelükbe igyekszünk. Mint mondtam, utoljára négy éve jártam a szigeten, amikor még alig pár család foglalkozott turizmussal, mára azonban minden második házon ott virít a hostel felirat. A verseny nagy, így könnyen alkudjuk le az éjszaka árát 70 bolivianóra, azaz 10 dollárra. A turisták számával az igények is megnőttek, így újabban a hostelekben van meleg vizes zuhanyzó, ami tessék-lássék módjára ugyan, de működik.

A túlparton magasodik az Ancohuma és az IllampúA túlparton magasodik az Ancohuma és az Illampú

A másik szemberűnő változás a szigeten, hogy szinte senkin nincs népviselet. A gyerekek pókemberes tréningben, Hello Kittys táskával szaladgálnak, alig látni keménykalapos bolíviai asszonyságot az utcákon. Nincs is nagyon miért a faluban időznünk, ezért délután felkerekedünk és elsétálunk a félsziget túloldalán álló Chincana romjaihoz. Challapampát egy csodaszép, homokos part mentén hagyjuk el. Az ember a fotók alapján könnyen nézné tengerpartnak, a víz azonban nincs 10 fokos, bár lehet, egy-két észak-európai turistának már csobbanásesélyes.

Challapampa homokos öble akár a Karib-tengernél is lehetneChallapampa homokos öble akár a Karib-tengernél is lehetne

A romokhoz vezető ösvény szép. A Challapampa fölé magasodó hágóból gyönyörű kilátás nyílik a falura és a Titicaca-tó partján emelkedő Apolobamba havas csúcsira, az Illampúra és az Ancohumára. Chincana romjai előtt egy platóra futunk ki, amin egy hatalmas kőasztal és néhány kőszék áll. Állítólag az inkák állították őket ide, hogy itt mutathassák be Intinek, vagyis a Napistennek szánt áldozatukat. Az asztal mögött egy szikla látható, amit aymarául Titi Khar'kának (innen származik a tó elnevezése is), vagyis Pumakőnek neveznek, mert állítólag nagymacska alakja van. Mi sajnos nem látunk bele macskaformát, de el tudjuk képzelni, hogy vannak, akik igen. Feltételezem, közéjük tartoznak azok a hippik is, akik a romokhoz járnak szívni - a kövek körül legalábbis fűszag terjeng.

Az áldozó asztal és rengeteg birkaAz áldozati asztal és egy kupac birka

Mivel Chincana a teremtő isten, Wirakocha otthona volt, ezért sokan mágikus erővel ruházzák fel a helyet. Ennek oka, hogy Wirakocha misztikus alakja az inka teremtéstörténetnek, ami azzal kezdődik, hogy a főisten megteremti az eget és a földet, amit benépesít óriásokkal. Az óriások azonban gyarlónak bizonyulnak, állandóan viszálykodnak, ezért Wirakocha hatalmas árvizet bocsát a Földre, s csak egyetlen szigetet hagy meg, Isla del Solt. Ezután újrateremti a hegyeket, a folyókat, az embereket, az eget és a Napot, vagyis Intit, majd nyugalomba vonul. Intinek két gyermeke születik, Manco és Mama Ocllo, akik azért szállnak le az égből a földre, hogy megalapítsák Cuzcót. Inti egy aranybotot ad a kezükbe, és azzal az intelemmel küldi a testvérpárt útjára, hogy ahol a botot sikerül gond nélkül leszúrniuk, ott építsék meg az inkák fővárosát és hozzák létre az első dinasztiát. Így is történik. Cuzco megalapítása után a testvérpár frigyre lép, gyermekük pedig az inkák első uralkodója, Manco Capac lesz.

Chincana nem nagy, de csodálatos helyen fekszikChincana nem nagy, de csodálatos helyen fekszik

Wirakocha valószínűleg szerény isten lehetett, mert Chincanát alig pár perc alatt körbejárjuk. Lehet, hogy a főisten kicsi házat épített magának, de tudta mitől döglik a légy; a kilátás pazar a végtelen Titicaca-tóra.

Wirakocha nem lehetett túl magas, ha Eri beveri a fejét az ajtóbanWirakocha nem lehetett túl magas, ha Eri beveri a fejét az ajtóban

Estére minden hippi Challapampa két éttermében gyűlik össze. Az árak nem vészesek, Copacabana után kifejezetten olcsónak hatnak, bár a sör itt is négy dollárba kerül. A kaja egyáltalán nem rossz, de legalább egy órát kell várni a csirkénkre, ami alatt sikerül kockává fagynunk a fűtetlen evőben.

Másnap reggel, dolgunk végeztével a part menti ösvényen indulunk Yumani falujába. Challáig kb. egy óra az út, közben ismét csodás kilátás nyílik az Ancohuma és az Illampu 6000-es csúcsaira. Challa teljesen más, mint Challapampa volt. Itt még nincsen mindenhol hostel, igazi bolíviai hangulata van a falunak a keménykalapos asszonyságokkal, a tóparton túró malacokkal és a számtalan birkával, amiket épp akkor hajtanak ki a falusiak a legelőre, mikor mi megérkezünk. A copacabanai sorban állás után ismét dugóba kerülünk, de ezúttal erős birkaszag is társul hozzá. Valahogy átvergődünk a nyájon, majd elindulunk fölfelé, hogy a sziget közel 4000 méter magasan futó hegyi ösvényét is kipipáljuk.

Dugó van Challa főutcájánDugó van Challa főutcáján

Meglepetésünkre egy bódéba futunk bele, ahonnan két parkőr lép elénk és követelik, hogy fizessünk 15 boliviano belépési díjat Yumani falujába. Mutogatjuk a jegyünket, hogy mi már Challapampánál fizettünk egyszer 15 bolivianót, de őket ez nem érdekli, mivel Yumani az nem Challapampa. Végül megalkuszunk 10 helyi egységben kettőnkre, gondolván, sikerült így is jól lehúzniuk minket. (Két héttel később, mikor a csapattal jártunk a szigeten, akkor a hegyi ösvény másik végében is lerántottak minket 15 bolivianóra, így elkönyveltük, hogy Isla del Solon minden falusi határátlépés esetén kötelező fizetni.)

Választási "plakát" Challában

Választási "plakát" Challában

Yumani a sziget legnagyobb települése. Évekkel korábban ide járt minden turista, de annyira elszaladtak az árak, hogy a hippik átszoktak az északi faluba, Challapampába. Ide a rozsdás bökőt, hogy pár év múlva Challa lesz az első számú hippitanya, de hogy utána mi következik, azt nem tudom, mivel több település nincs a szigeten. Mindenesetre Yumani pont olyan, mint egy üdülő. A sok pici, családi hostelen túl számtalan lodzs is várja a kényelemre váró turistákat, de mivel Bolívia nem a komfortot kereső külföldiek országa, ezért mind üresen áll.

Ritka pillanat: együtt vagyunk egy képenRitka pillanat: együtt vagyunk egy képen

Yumaniból egy hosszú lépcsőn ereszkedünk le a kikötőbe, aminek aljában található az örök élet forrása. Lehet, hogy egykoron az inkák ezt a vizet itták, hogy sokáig éljenek, ma azonban egy kellemes vérhas néz ki annak, aki belekortyol. Mi sem tesszük, ehelyett beülünk a kikötőben egy étterembe, s megvárjuk a délutáni hajót, amivel röpke három óra alatt átteleportáljuk magunkat Copacabana gringótelepére.

Az első benyomás négy év után az, hogy Bolívia remekül használja ki Peru közelségét, s lovagolja meg azt a ma már teljesen komolytalan sztereotípiát, miszerint ők Dél-Amerika legolcsóbb országa. Persze Bolívia elég nagy ahhoz, hogy a kép változzon, úgyhogy irány La Paz és a Salar vidéke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Venezuela, Peru, Ecuador, Kolumbia, Móricz János, Trinidad és Tobago, Bolívia, Amazónia, Gran Sabana, Cuzco, Tayos-barlang, Mérida, gasztronómia, Titicaca-tó, Cuenca, Colca-kanyon, gazdaság, Los Llanos, Urubamba-folyó, sámánizmus, moche, Cotahuasi-kanyon, Trujillo, Tena, asháninka, Isla Gorgona, Lima, shuar indiánok, tsáchilák, Andok, indiánok, Caracas, Bogotá, Sanare, Guayaquil, Rio Caura, Vilcabamba, Henri Pittier Nemzeti Park, Padre Crespi, Chiclayo, Vrae, Orinoco-delta, Szent-völgy, Chávez, Laguna Colorada, Nazca, Angel-vízesés, Huacachina, Salar de Uyuní, Uyuní, Machu Picchu, Copacabana, Roraima, Ayahuasca, Paria-félsziget, Mochima Nemzeti Park, Isla Margarita, inka romvárosok, Coró, San Luís-hegység, Maracaibo, Chichiriviche, Laguna Verde, Maduro, Capriles, San Cristóbal, Salar de Uyuni, Tama Nemzeti Park, Puerto Colombia, Isla del Sol, Boconó, Oruro, Grans Sabana, FARC, stoppolás, Buga, Calí, gerilla, Liebster Award díj, Rio Napo, hegymászás, Puracé-vulkán, Quillabamba, Zipaquirá, tepuik, Puyo, Ciudad Bolívar, Titicaca-to, Salto Pará, Bolivia, Pablo Escobar, Medellin, Pozuzo, San Fernando de Apure, Chimborazo, Yungas, Qoyllur Riti, Rinconada, Altiplano, Arequipa, Espinar, Cotahausi-kanyon, útlevél, Ayacucho, Huancavelica, Huancayo, Toro Muerto, Paracas, Ballestas-szigetek, Tayrona Nemzeti Park, Cartagena, San Gil, Villa de Leyva, Araya, Valle Cocora, Popayán, Chachapoyas, Tierradentro, kokain, San Agustín, Fényes Ösvény, Satipo, Cajas Nemzeti Park, Montañita, Ingapirca, Cueva del Guácharo, Salasaca, Canoa, Puerto López, Tulcán, Quito, Quilotoa-lagúna, zene, Baños, rovarok, chimú, Máncora, Sechín, Caral, Tarma, Zaruma, Saraguro, Dél-Amerika, Taisha, Sucúa, Podocarpus Nemzeti Park, gerillák