A Yungas-vidék Halál útja egy nagy kamu. Jó részét rég leaszfaltozták, ami megmaradt belőle, abból bicikliút lett. 2007 óta a Halál útja cím jogos tulajdonosa a Tarija-Villamontes szakasz, ami állítólag ugyanannyi halálos áldozatot követel egy év alatt, mint anno elhíresült Nagy Testvére. A mi utazásunk napja emelte az átlagot, legkevesebb öten haltak meg rajta. A szemünk láttára. Mi túléltük, de csak egy hajszálon múlott. Jó végre magunk mögött hagyni Bolíviát!

Ha valamikor lehet busz Villamontesbe, akkor az kora reggel van. Még napfelkelte előtt kisétálunk a pályaudvarra, de nincs szerencsénk; busz kizárólag este indul a hat órányira, nyugatra fekvő kisvárosba. Irány a trufiállomás! Egy fickó elkap minket, hogy már van két utasa, így velünk együtt tele a kocsi, máris indulunk a Gran Chacóra. Pompás! A két idegen egy német páros, akik Buenos Airesben tanulnak egy művészeti egyetemen, s csak két hétre ugrottak át Bolíviába egy kicsit kikapcsolódni. Hát most megkapják!

Pár kilométer után megszűnik az aszfalt, egy egészen szörnyű, egysávos makadámút veszi át a helyét. Felkapaszkodunk 2500 méterre, majd elindulunk lefelé egy közel 500 méteres szakadék szélén lavírozva. A német srác elől, mi Erivel és a német lánnyal hátul. Olykor feltűnik egy-egy kamion, ami kishíján letol minket a mélybe, de sofőrünk helyt áll.

Az egyik kanyarban megelőz minket egy másik trufi, ami már legalább húsz perce a seggünkben nyomult. Felveri a port, szinte semmit nem látunk. Előttünk halad vagy száz méterrel, mikor jön egy éles jobb kanyar, amiben eltűnik. Öt másodperc múlva mi is beérünk a beláthatatlan kanyarba, ahol még az eddiginél is nagyobb porfelhő fogad. Lassítunk és látjuk, hogy két szembejövő kocsi félreáll, kipattannak belőle az utasok és rohannak a szakadék felé. Az előttünk menő trufi egyszerűen belehajtott a kanyonba.

Ez a kép még a Yungason készült - na, ennél százszor rosszabb az út Villamontesbe

Ez a kép még a Yungason készült - na, ennél százszor rosszabb az út Villamontesbe

Nem állunk meg. Öt perc múlva, mikor szintben vagy 50 métert ereszkedtünk már, a szakadék falán feltűnik a kocsi. Fejjel lefelé fekszik egy szikla és az abból kinövő fa között. A kerekei még forognak, a teteje rommá ment. Egészen biztos, hogy senki nem élte túl a zuhanást.

Síri csendben vánszorgunk tovább Bolívia egyértelműen leggázabb útján. Egy óra elteltével befutunk egy Entre Rios nevű faluba, ahol tankolunk és veszünk kólát. Nincs kedvünk beszélgetni, mindenki azokra a szerencsétlenekre gondol ott fenn a hegyekben. Hiszen mi is ülhettünk volna abban a kocsiban! Ha tíz perccel később érünk ki a pályaudvarra, a két német mellé találtak volna más útitársakat, s akkor most mi feküdnénk ott a kanyon alján.

- Innentől milyen az út? - kérdezzük sofőrünket.
- Most jön a legrosszabb szakasz - mondja - Ha nincs sok kamion, akkor nem lesz gond.

Nem hazudik a srác. Az út Entre Rios és Palos Blancos között olyan, amilyet még életemben nem láttam. Nem sikerül lefotóznom, úgy remeg a kezem az egész utazás alatt. Nem vagyok egy félős gyerek, de ezen a szakaszon öregszem vagy tíz évet. Eri és a német lány bealszik mellettem, valószínűleg ők járnak jobban. Nem látják azt, mikor az egyik kanyarból kibukik egy böszme nagy kamion, ami saját magát mentve, ránk húzza a kormányt. A trufink két jobb oldali kereke az ezer méter mély szakadék fölé lóg, kis híján bebillenünk a mélybe. Sofőrünk az utolsó utáni pillanatban rántja vissza a volánt, így megússzuk ép bőrrel. Két másodperc múlva jön a következő dömper, ami mellé már nem merünk bemenni. Leállunk és várjuk, hogy ezúttal ő rakja ki az orrát a szakadék fölé. Probléma áthidalva, megúsztuk. Ez még vagy négyszer megismétlődik a következő fél órában, aztán végre feltűnik Palos Blancos faluja. Sofőrünk lehúzódik az út szélére, felsóhajt, majd elrendel egy húsz perces pisiszünetet.

- Évente 300-an halnak meg ezen a szakaszon. Utálok itt vezetni - fakad ki magából.

Mikor végre elmúlik a kézremegése, visszaülünk a kocsiba és irány Yacuiba. Délután 2 körül futunk be a határvárosba, ahol elbúcsúzunk a német párostól, mi pedig sofőrünkkel Villamontesbe, a bolíviai Gran Chaco fővárosába utazunk. Szegény fickó annyira elkészült az erejével, hogy minden második percben átmegy a szembejövő sávba. Ott tartok, hogy megkérem, tegyen ki minket az út szélén, mert nem szeretnénk a cél előtt elpusztulni, mikor végre feltűnik Villamontes.

Villamontes templomaVillamontes temploma

Kifizetjük a srácot, majd szállás után nézünk. Villamontes főtere az országúttól jó húsz perc sétára van, ami nem olyan könnyű nagy zsákokkal a 40 fok melegben. Igen, ez alatt a hat órás út alatt végre lejöttünk az Andokból, mostantól Dél-Amerika legnagyobb fás szavannáján, a Gran Chacón fogunk utazni.

Villamontesben nincs semmi. De tényleg semmi. A város annyira új, hogy a főtéren nem szökőkút és lovas szobor van, hanem egy modern installáció: egy kéz, ami ép vizet készül önteni egy pohár tererére. A terere a Gran Chaco matéja, ami annyiban különbözik az argentin gyógynövénykeveréktől, hogy nem forró, hanem hideg vízzel isszák. Nekem aztán mindegy, egyiket sem komázom.

Szobor Villamontes főterénSzobor Villamontes főterén

2010-ben egyszer már jártam itt. Azért jöttem erre, mert keresztül akartam stoppolni a paraguayi Gran Chacón. Erről is lesz majd szó, de nem most, egyelőre legyen annyi elég, hogy az este folyamán úgy döntünk Erivel, jobb a békesség alapon nem ismételjük meg a korábbi túrámat.

Reggel visszabuszozunk Yacuibába és irány Argenítna! Végre már! Majd három hónapot töltöttünk Bolíviában, épp itt lesz az ideje a váltásnak. Utolsó bolivianónkból veszünk egy előre csomagolt pattogatott kukoricát, ami persze romlott, így - mint mindig - a kukában végzi. Ujjongunk, mikor megkapjuk a kilépő pecsétet. Rohanunk át az argentin oldalra, ahol teljesen más emberek fogadnak. Mindenki mosolyog, kérdezősködik, egyszerűen jó fejek.

Végre valahára megérkezünk ArgentínábaVégre valahára megérkeztünk Argentínába

Átbattyogunk argentin földre, ahol szembetűnő a különbség. Nem olyan, mint Magyarországról átmenni Ausztriába, annál sokkal jobb. Még úgyis, hogy Pocitos egy igazi porfészek.

Pénzt váltunk. 13,3 pesót kapunk egy dollárért, ami majd 65%-kal több, mint a hivatalos árfolyam. Nem tudjuk, mire lesz elég. Argentínában durva infláció van, a peso pedig egyre értéktelenebb.

Kisétálunk a pályaudvarra, ahonnan végre indul busz. A második szembetűnő különbség Bolíviához képest, hogy itt megy busz napközben. 25 peso a jegy, tehát nincs két dollár Tartagalig. Egyelőre nem rossz. Pocitos határában le kell szálljunk a buszról, mert valami útlezárós tüntetést tartanak. Átsétálunk a demonstrálók között, majd feltessékelnek minket egy másik buszra, és már vágtázunk is át az argentin Chacón. Tartagalba délután kettő magasságában érkezünk. Négykor megy a következő járat Embarcaciónba. Jó lesz. Az út két és fél órás, 34 pesót fizetünk érte. De hisz ez olcsóbb Bolíviánál!

Naplemente a Gran Chaco felett

Naplemente a Gran Chaco felett

Már sötét van, mire beérünk az apró kisvárosba. Hihetetlenül tisztának tűnik az elmúlt hetek bolíviai települései után. Nem könnyen találunk szállót, mert Embarcación csak azért létezik, hogy az emberek átszálljanak egyik buszról a másikra, vagy hogy bedobjanak egy kávét. Végül jó egy órás mászkálás után egy idős boszorkány egyik enyhén lepra szobájában kötünk ki 200 pesóért, vagyis 15 dollárért. Rettegtünk Argentínától, hogy mennyire bírjuk majd pénzzel, de az első benyomások jók.

A boltban veszünk szalámit(!!!), a pékségben ehető(!!!) kenyeret, az italboltban grapefruit levet. Az sem érdekel, hogy a szállás hulladék. Jó Argentínában lenni!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Hol jobb? sorozatunk következő állomása következik: Magyarország vs. Bolívia. Arról a Bolíviáról lesz szó, ahol több mint 10 éve egy indián származású elnök, Evo Morales próbál szocializmust építeni egy olyan országban, ami tradicionálisan önellátó és önfenntartó. A mutatók az elnök mellett szólnak, így mára nem annyira egyértelmű, hogy Bolívia az elmaradott országok közé tartozik-e.

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Bolíviában jobb-e lenni bolíviainak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK

2013-as statisztikák alapján Bolívia GDP/fő mutatója 2870 US$, ami alig több mint ötöde a magyar mutatónak. Ez persze nem azt jelenti, hogy Magyarországon ötször olyan jól élnek, mint Bolíviában, a különbség azonban szembetűnő.

Bolíviának korábban ennél is nagyobb lemaradása volt. A 2000-es évek elején a GDP alig haladta meg az 1000 US$-t, de röpke 15 év alatt 2,5-szeresére nőtt a nemzeti össztermék. Ez az évi majd 10%-os gazdasági nővekedésnek tudható be, ami 2004 óta jellemzi az országot. Magyarország a növekedést tekintve az EU első harmadába tartozik, azonban mutatóink így is messze elmaradnak a bolíviaitól. Nem kell félni! A következő 20 évben nem várható, hogy a GDP-t nézve Bolívia beelőz majd minket.

A GDP természetesen nem minden, sőt. Majdnem mindegy, hogy egy ország GDP/fő mutatója mennyi, hiszen a hétköznapi életben az számít igazán, hogy mennyi pénz kerül az ember tárcájába. E tekintetben Bolívia lemaradása már nem is olyan nagy. Átlagbérekről beszélni nehéz, mert rengetegen dolgoznak feketén, ami felett az állam szemet huny, ezért marad a minimálbér, mint minden korábbi bejegyzésünkben.

Ma már a bányászok sem keresnek vészesen rosszul BolíviábanMa már a bányászok sem keresnek vészesen rosszul Bolíviában

2014 óta Bolíviában a kötelező legalacsonyabb bér 1440 boliviano, ami 210 US$-nak felel meg. Magyarországon a minimálbér 68 775 Ft, ami dollárban kifejezve kb. 250 US$. Valószínűleg ez a különbség néhány éven belül megszűnik, mivel a tendencia az, hogy a bérek Bolíviában évente 15%-kal nőnek. 2006-ban a bolíviai minimálbér még 440 boliviano volt, ami 8 év alatt 3,2-szeres növekedést, az évi 9%-os inflációt is beleszámítva pedig 80%-os reálbér emelkedést jelent. Ezzel szemben Magyarországon a bérek a folyamatosan gyengülő forint miatt évről évre egyre kevesebbet érnek a nemzetközi piacon. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy Evo Morales elnök néhány éve kötelezővé tette a 13. havi bért, egyes szektorokban pedig a 14. havit is, amit ha hozzáadunk a meglévő 210 US$-hoz, máris beértük a magyar minimálbért.

Tegyük hozzá azért azt is, hogy Bolíviában van egy legalább 20%-os réteg, akik a kimutatásokban nem szerepelnek, mert nem vesznek részt a gazdasági folyamatokban. Ők a hegyekben főként láma-, Amazóniában pedig marhatartásból tartják fenn magukat, pénzzel csak a hétvégi piacnapokon találkoznak. Ha ezzel a réteggel nem számolunk, akkor Bolíviában 7,5%-os a munkanélküliségi ráta, ami hasonló az erősen kozmetikázott magyar adatokhoz.

A GDP adatok miatt úgy gondoljuk, hogy Bolíviában sokkal többen dolgoznak minimálbérért, mint Magyarországon, ezért valószínűleg a havi átlagkereset sem duplája a legkisebb jövedelműek havi bevételének. Azzal is tisztában kell lenni, hogy Bolíviában igen kevesen rendelkeznek bejelentett munkahellyel, a többség feketén dolgozik és megél, ahogy tud.

Érdemes azonban végignyálazni a La Razón nevű bolíviai politikai portál 2013-as írását, ami bemutatja, hogy egy-egy szektorban milyen minimálbérekkel lehetett kalkulálni az adott évben. Egy óvónő például minimum havi 2131 bolivianót (kb. 310 US$), egy középiskolás tanár pedig legalább 3279 bolivianót (475 US$) vihetett haza, ami nagyon hasonló a magyar bérekhez. Az egészségügyben aztán jön a meglepetés, mert egy ápoló forintosítva minimum 160 000 Ft-ot, egy diplomás ápoló legalább 350 000 Ft-ot, egy orvos pedig legkevesebb havi 500 000 Ft-ot vághatott zsebre 2013-ban. Ha hozzáadjuk az évi 15%-os béremelést, akkor egy orvos 2015-ben már 660 000 Ft-ot keres, ami, ha nem is európai, de nagyon korrekt bér. Kérdem én, hol van ehhez a magyar egészségügyi dolgozók fizetése?

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

A magyar adórendszer átláthatatlan és lekövethetetlen - ezt mindenki tudja. De mi a helyzet Bolíviával? Evo Morales több mint tíz éve építi a szocializmust, aminek egyik nem kívánatos terméke az adó. Az első, ami minden országban bevezetésre kerül, az ÁFA. Bolíviában is van, 13%-os, bár hogy ezt pontosan ki fizeti, azt nem tudom, mert bármit is vásároltunk az elmúlt két és fél hónapban, szinte sehol nem kaptunk blokkot.

Mivel sokan dolgoznak külföldön (főként az Egyesült Allamokban és Spanyolországban), bevezetésre került egy ún. tranzakciós adó (3%), ami minden egyes utalásra, kifizetésre rákerül. Bolívia azon kevés dél-amerikai országok egyike, ahol létezik TB, ennek mértéke 17%, de mivel a többség feketén dolgozik, nagyon kevesen fizetik. Hiába ez a legmagasabb adókulcs az országban, az évi 50 milliárd boliviano (2 billió forint) adóbevételnek mindössze 19%-át teszi ki, szemben a 3%-os tranzakciós adóval, ami évi 30,5 milliárd bolivianót (61%) jelent az államháztartásnak. Ezen kívül van egy 25%-os profit adó, amit azonban csak nagyvállalatoknak kell fizetniük, mint az YPFB, az állami olajtársaság.

Szemben Ecuadorral vagy Peruval, Bolívia adózása bonyolult, de egy magyar adórendszerhez szokott embernek jóval könnyeb dolga lenne idekinn, mint odahaza. A bürokrácia malma - a helyiek elmondása szerint - itt is igen lassan őröl, ezért én biztos, hogy inkább Peruban vagy Ecuadorban vállalkoznék, sem mint itt.

3) ÁRAK

Sem a GDP, sem pedig a keresetek nem mondanak semmit, ha nem tudjuk, hogy az adott pénzből mennyi árut lehet a bevásárlókosárba pakolni. Bolíviában kevés szupermarket van, a többség a piacon vásárol, ahol nagyon változóak az árak. Íme egy lista arról, kb. mennyibe kerül az élelem Bolívia nagyvárosaiban, forintosítva (1 boliviano = 40 forint).

1 db zsemle: 8 Ft
1,5 liter palackos víz: 240-320 Ft
1 kg csirkehús: 800-900 Ft
1 kg marhahús: 1200 Ft
1 kg banán: 200 Ft
1 üveg 600 ml-es sör boltban/bárban vásárolva: 560/1000 Ft
1 üveg Kohlberg, vörös bor: 1000 Ft
1/4-ed csirke sült krumplival, gyorsétteremben: 720-960 Ft
1 db közepes pizza pizzériában: 2400-4000 Ft

Amint látszik, az alap élelmiszerek ára 20-30%-kal alacsonyabb, mint Magyarországon, de egy jobb étteremért és a mindennapi sörért bizony jóval többet kell fizetni.

A piac máig olcsóA piac máig olcsó

Bolíviában járva az ember olyan mobiltelefon és TV márkákkal találkozik, amilyenekkel talán még Kínában sem. Elektornikai és ruházati cikkekből jellemzően csak az Ázsiából származó termékek lelhetők fel, éppen ezért ezek olcsóbbak. Az európai és amerikai márkák, már ha sikerül beszerezni, ugyanolyan árban vannak, mint odahaza, kivétel az autókat. Máig nagy divatja van a használt japán autók importjának, ami alacsonyan tartja az új autók árát is. Mivel a legtöbb kocsi és elektornikai cucc öreg és elhasználódott, rengeteg a szervíz és házi barkácsüzem. Mindent megjavítanak, nem sok pénzért.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Sucrét leszámítva sem La Paz, sem Santa Cruz, sem a többi nagyváros nem néz ki túl fényesen, a lakás árak azonban egyáltalán nem alacsonyak. La Paz és Santa Cruz jobb kerületeiben a házak 50-150 millióba kerülnek, ez alatt nagyon nem talál az ember ingatlant. A lakás árak kerülettől és mérettől függően 5-15 millió forintba kerülnek, de senki ne várjon minőségi épületeket (nincs hőszigetelés, nincs fűtés).

A bérlés sem olcsó. Külvárosi részeken (pl. El Alto La Pazban) ugyan lehet 50 US$ körül kifogni lakást, de a belvárosban vagy a gazdagabb kerületekben 250 US$ alatt nincs semmi. A La Paz-i és Santa Cruz-i árak nagyon hasonlóak a budapesti árakhoz, a minőség azonban jóval alacsonyabb. La Pazban pl. éjszakánként sokszor fagy, az ablakok mégis egyrétegűek, a házak nincsenek leszigetelve, a fűtést pedig hírből sem ismerik.

La Pazban pont ugyanannyiért lehet lakást bérelni, mint BudapestenLa Pazban pont ugyanannyiért lehet lakást bérelni, mint Budapesten

Építkezni azonban könnyű és nem túl költséges, mivel nincsenek szabályok. Mindenki azt épít, amit akar. A tégla olcsó (sok vidéki él a nagyvárosok határában téglaégetésből) és a faanyag sem drága, bár ez utóbbinak az ára évről évre egyre magasabb, ahogy fogy a fa Amazóniában és a Yungason.

A rezsi egyáltalán nem vészes (max. 50 US$), a legtöbb esetben tartalmazza a bérleti díj. La Pazban, Sucréban és Cochabambában sokszor van vízkorlátozás, az energiaellátás is akadozik néha, ahogy az internetszolgáltatás is lassú és megbízhatatlan. Evo Morales egyik vezető programja a "Minden házba bolíviai gázt" elnevezésű projekt, ami egész szépen halad, bár a földrajzi akadályok miatt valószínűleg soha nem ér véget.

5) KÖZLEKEDÉS

Bolívia úthálózata egészen szörnyű. Kevés az aszfaltút, ami van, annak a minősége nagyon gyér. Mivel többynire hegyvidéki földutak vannak, ezért a távolsági buszok régiek és lestrapáltak. A buszjegy nem drága. A 7 órás és 400 kilométeres Potosí-Tupiza menetért 50 bolivianót, azaz 2000 Ft-ot fizettünk fejenként, de a majd 700 km-es La Paz-Uyuní luxusjárat 1. osztályú jegyéért is csak 190 bolivianót, vagyis 7600 Ft-ot. A gond az, hogy a buszok kizárólag éjszaka közlekednek, így ha valaki napközben kíván utazni, muszáj trufiba, más néven iránytaxiba ülnie, aminek árfekvése hasonló a magyar buszokéhoz és vonatokéhoz (1 km = 20 Ft).

A városi tömegközlekedés nem vészes. A település méretétől függően egy menetjegy 1,5-3 boliviano, vagyis 60-120 Ft, szemben a magyar nagyvárosok 250-350 Ft-os áraival.

A közlekedés és az utak minősége Bolíviában katasztrofálisA közlekedés és az utak minősége Bolíviában katasztrofális

A benzin olcsó. Egy liter üzemanyag átszámolva 140 Ft-ba kerül, ami az egyik legolcsóbb Dél-Amerikában. Bár az utak 95%-a földút, útdíjat minden rövid szakaszon szednek, általában települések határánál. Az összeg minden alkalommal 1-2 boliviano, ami nem vészes, de idegesítő, hogy vannak olyan útszakaszok, ahol 20 kilométerenként meg kell állni és készíteni kell az aprót. Mindezt minősíthetetlen földutakért. Akkor már inkább a magyar matricarendszer.

Bolíviában könnyen lehet stoppolni, de tudnod kell, hogy a fuvar minden esetben fizetős. Rengetegszer fizettünk annyit a stoppolásért, mintha iránytaxial mentünk volna, de az legalább jó benne, hogy biztosan nem ragadsz ott sehol.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

A bolíviai fiatalok kedvenc időtöltése a téren ücsörgés vagy az aljas kocsmákban való ivászat. A tehetősebb La Paz-iak Copacabanára járnak mulatni, hogy ismerkedni tudjanak a külföldi hátizsákosokkal, de ennyi és nem több. Az országban egyre több a pláza és a mozi, színház, opera vagy egyéb kulturális megmozdulás nem nagyon van. Zenei fesztiválok nincsenek, azonban van két nagy tradicionális buli, az orurói karnevál és a San Ignacio de Moxos-i kavalkád, amire minden bolíviainak illik egyszer elmenni. Külföldi utazásra nincs pénz, és a tudatlanság miatt igény se nagyon.

Zenei fesztivál nem sok van, indián kultúra azonban vanZenei fesztivál nem sok van, indián kultúra azonban van

Mindent összevetve, ha bolíviai vagy, akkor februárban irány Oruro, júliusban San Ignacio, a többi hétvégén pedig a kocsma!

7) KÖZBIZTONSÁG

Városokban az ötödik emeletig minden ablak és erkély be van rácsozva, ami árulkodik a közbiztonság állapotáról. Bár minket soha semmilyen attrocitás nem ért, a helyiek elmondása szerint Santa Cruz, Potosí és Sucre külső kerületei, valamint El Alto éjszaka nagyon veszélyes. Vidéken a bűnözés alig ismert, mivel nem nagyon van mit lopni egymástól. A drogkereskedelem évről évre nagyobb gondot jelent Bolíviában, ennek elsősorban az az oka, hogy a rendőrök és a katonák rosszul vannak fizetve, így könnyen korrumpálhatók. Egyértelmű, hogy a közbiztonság Magyarországon jobb.

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Bár Evo Morales önti a pénzt a szociális rendszerbe, az egészségügy és az oktatás színvonala igen lassan fejlődik. Hiába keresnek négyszer annyit az orvosok, mint Magyarországon, az állami kórházak állapota katasztrofális. Az épületek többsége lepukkant, kevés a gyógyszer, az orvoslás minősége pedig meglehetősen gyenge. Ennek oka valószínűleg a képzés hiányosságaiból ered.

Bolíviában máig gondot okoz az analfabétizmus, ami az ország lakosságának közel 10%-át érinti. A legnagyobb probléma azonban nem ezzel van, hanem azzal, hogy a tanköteles korú gyerekeknek csak mindössze 40%-a jár napi rendszerességgel iskolába. Az okokat az infrastruktúra hiányában kell keresni - nincs út és azon busz, amivel a diák bejárhatna.

Mivel az egyetemi képzés ingyenes az országban, ezért évről évre egyre több a hallgató. Latin-Amerika 100 legjobb felsőoktatási intézménye között nincsen bolíviai, ami azért elég sokat elárul a viszonyokról.

Bár Magyarországon sincs rendben az egészségügy és oktatás, úgy gondolom, Bolívia fényévekre van tőlünk. Nálunk azért a többség el tudja helyezni Bolíviát a térképen, ők Magyarországot azonban nem.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Szocializmus nincs nyugdíj és szociális háló nélkül, gondolhatnánk. Venezuela példáján már láthattuk, hogy ez nem feltétlen van így, s az igazat megvallva, Bolíviában sincsen minden rendben e téren.

Olyan, hogy munkanélküli segély, nem létezik, kizárólag a tanároknak. Ha az ember Bolíviában utazgat, egészen biztosan bele fog futni tanári tüntetésekbe. A szakszervezet jól működik, a tanári szakma az egyetlen, ami 2014 óta jogosult munkanélküli segélyre. Evo Morales megunva az állandó demonstrációkat, tavalytól kezdve évi 43 millió bolivianót (1,7 milliárd forint) különíttet el a költségvetésből erre a célra.

A propaganda meg van, a szociális háló hiányzikA propaganda megvan, a szociális háló hiányzik

A fogyatékkal élők sem számíthatnak sok jóra. 2012-ben 80 kerekesszékes tekert 1600 kilométert, hogy tüntessen a megalázó, évi 1000 bolivianós (40 000 Ft) segély ellen. Év végén ezt az összeget Evo Morales megtriplázta, de lássuk be, a havi 10 000 Ft így sem túl sok.

Nyugdíj van. Természetesen csak azoknak, akik hivatalos munkahellyel rendelkeznek és fizetik a 17%-os TB-t. Nem sokan vannak, nekik azonban folyamatosan kedvezményeket tesz az állam. 2010-ben a Föld egyetlen országa Bolívia volt, ami nem megemelte a nyugdíjkorhatárt, hanem csökkentette azt. 65 évről a férfiaknak 58 évre, a nőknek 55 évre. Ezt könnyedén teszi meg az állam, amíg kevesen részesei a rendszernek, de ha az ország kb. 900 000 nyugdíjas korú állampolgára után kéne az utolsó fizetés 70%-át fizetni az erősen nyomott korhatártól, valószínűleg összeomlana az egész. Erre persze nincs sok esély, mert Bolívia lakossága tradicionálisan önellátó, ami nem feltétlen rossz.

10) PÉLDA

Mint mindig, most is a minimálbérrel számolunk, és feltételezzük, hogy ebből a pénzből a fővárosban kell megélni. Két főre számítjuk, hogy legyen értelme a kalkulációnak. Lássuk!

Bolíviai minimálbér a 13. havi bérrel kiegészítve (2 fő): 124 800 Ft

- külvárosi, kevésbé lepukkant La Paz-i lakás bérleti díja: 30 000 Ft
- rezsi: 8 000 Ft (a víz és villany jellemzően benne van az árban, plusz internet)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 40 000 Ft (ivóvízzel)
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 7000 Ft
MARAD: 39 800 Ft (a két fizetés 32 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -11 450 Ft

La Pazban vagy Santa Cruzban két minimálbérből egy pár könnyedén megél (szemben Budapesttel, ahol ez az összeg az életben maradáshoz is kevés), mivel az alap élelmiszerek olcsók, a rezsi alacsony és a munkába járás sem túl költséges. Olcsón lehet bérlakáshoz jutni, de az nem lesz biztonságos környéken, fűteni nem lehet majd, a csapvíz pedig nem lesz iható. Ezek persze az átlag bolíviait nem fogják zavarni, mert ebben nőtt fel, így azt kell mondjuk, Bolívia nagyvárosaiban könnyebb az élet annak, aki minimálbért keres. Orvosként pedig valószínűleg Te vagy a király!

11) ÖSSZEGZÉS

Összegezzük, miben győzött Bolívia és miben Magyarország.

- Amiben Bolívia nyert: árak, adózás és vállalkozás, építkezés.
- Amiben Magyarország nyert: közlekedés, kultúra, szórakozás és szabadidő, közbiztonság, egészségügy és oktatás, nyugdíj és szociális háló.
- Döntetlen: keresetek, lakhatás.

Bolíviában az alap élelmiszer és a lakhatás olcsóbb, ezért az ember jobban kijön a pénzéből. Minimálbérből is meg lehet élni, szemben Magyarországgal, ahol nagyon meg kell húzni a nadrágszíjat, ha az ember nem akar éhen halni a hónap végén. Kevesebb az adó, ezért könnyebb vállalkozni, azonban nagyon oda kell figyelni, mibe vág bele az ember, mert a bolíviai társadalom eléggé elmaradott, nehezebben kaphatók az újításra. Építkezni a magyar árak töredékéért lehet, valószínűleg ez a legnagyobb vonzerő az országban.

Mivel az országban szörnyű az infrastruktúra, hiába olcsó a közlekedés, én inkább a MÁV-ot és a magyar utakat választanám. Egyértelműen több lehetőség nyílik odahaza a kultúrára és szórakozásra, a szabadidőt sokkal többféleképpen lehet eltölteni. A közbiztonság Bolívia nagyvárosaiban pocsék, az egészségügy, az oktatás és a szociális háló minősége a béka segge alatt van.

Keresetekben nincs nagy különbség. A minimálbér itt is, ott is közel ugyanannyi (bár Bolíviában abból meg is lehet élni), ha az ember az állásajánlatokat bújja, hasonló fizetéseket fog találni. Vannak olyan szakmák, amikért Magyarországon fizetnek többet (pl. szakmunka) és vannak, amikért Bolíviában (pl. egészségügy). Bár Bolívia nagyvárosaiban nagyon olcsón lehet bérleményhez jutni, egy európai minőségű lakás kicsit többe kerül, mint odahaza. Cserébe azonban nincs rezsi, vagy ha van, nem kell érte sokat fizetni.

Hogy hol jobb, Bolíviában vagy Magyarországon? Talán most még egy picivel jobb Magyarországon. De ha valakinek kizárólag a pénz számít, akkor irány Bolívia, mert nagy jövő van az országban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment
0 Reblog

A bolíviai konyha

Szemben a perui konyhával, a bolíviairól senki nem hall. Pedig a pique macho, a lagarto vagy a chorillana mind olyan kaják, amiknek ott lenne a helye az étlapokon, akár Magyarországon is. Az egészben pedig az a legjobb, hogy még a magunkfajta hátizsákosoknak is megfizethetőek.

Évek óta utazunk, így azt megtanultam, hogy a dél-amerikai országok felmagasztalt konyhaművészete ritkán van köszönőviszonyban a hátizsákosok által preferált olcsó kifőzdék és utcai kajáldák konyharemekeivel, amik mellesleg a helyiek mindennapos eledelei is.

A Bolíviában töltött három hónap alatt sok eldugott helyen forultunk meg, ahol a hétköznapi empanadán (errefelé salteña) és az íztelen, minden fűszert mellőző főtt csirkés rizsen kívül nem nagyon volt más harapnivaló. Ha azonban belebotlottunk valami zsenialitásba, mint például a mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli, a saice vagy a pique macho, az mindig mély nyomot hagyott az emlékezetünkben és az ízlelőbimbóinkban.

Figylembevéve, hogy Bolívia egyszerre rendelkezik magashegyi, trópusi és sivatagi éghajlattal, nem meglepő, hogy a tipikus ételek régióról régióra változnak. Íme egy lista azokról a bolíviai ételekről, amiket sikerült megkóstolnunk és amiket a többi latin országban másképp vagy esetleg egyáltalán nem készítenek.

Az ételeket a következők szerint pontoztam:
1: bűnrossz, ehetetlen
2: ötlettelen, túlélni jó
3: meg tudom enni minden nap, ha kell
4: szívesen választanám étlapról
5: ízorgia


ELŐÉTEL VAGY REGGELI

1) Salteña

Tulajdonképpen nem más, mint az összes dél-amerikai országban fellelhető empanada bolíviai változata. Néhány milliméter vékonyra nyújtott, félhold alakú omlós tészta, ami nagy örömömre - venezuelai és kolumbiai testvérével ellentétben - nem az olajban sütött lángostésztára hajaz, hanem valami sokkal szárazabb kenyérfélére. Rendszerint nem csak apróra vágott csirke- és marhahússal töltik meg, mint más országokban, hanem a szilárd tölteléken túl llajuával, azaz csípős paprikából, rocotóból és paradicsomból álló finoman pikáns szósszal is megbolondítják. Azon kevés tipikus ételek egyike, ami az egész ország területén megtalálható.

Első ízben a Saltából (innen a Salteña elnevezés) származó Juana Manuela Gorriti argentin írónő készítette, aki szüleivel együtt politikai menekültként Tarijában telepedett le. Kezdetben nagy szegénységben éltek, de Juana Manuela elkezdte készíteni az empanadáit, ezzel tulajdonképpen megmentve a családot az éhhaláltól. Mellesleg később hozzáment Manuel Isidoro Belzu elnökhöz. Méghogy a férfiak szívéhez nem a gyomrukon át vezet az út!

Pontszám: 4/5

LEVESEK

1) Sopa de maní (mogyoróleves)

Ki gondolta volna, hogy egy marék darált földimogyoróból ilyen csodát lehet készíteni? Aparóra vágott, forró olajon pirított hagymához egy kis víz kíséretében feldarabolt zöldségeket, burgonyát, borsót és héjától megszabadított paradicsomot adnak, majd marha- vagy borjúhúst, végül az elmaradhatatlan mogyorót. Az ügyesebb és tehetősebb szakácsnők főztjéből persze a fűszerek - a kömény, az oregánó, a paprika és egy kis fokhagyma - sem hiányozhatnak. Az eredmény az amazóniai Bolíviában egy fehér lötty lett, amiből képesek lettünk volna akár több tányérral is bekanalazni, de sajnos már megtették előttünk mások, így nekünk csak egy kis kóstoló maradt.

Pontszám: 5/5

Egyik kedvenc levesem lett a sopa de maní

Egyik kedvenc levesem lett a sopa de maní

2) Calapurca vagy Kala purca

Quila Quilában, a jalq'a indiánok földjén sikerült belefutni az andoki pásztorok búzából vagy kukoricából főzött levesébe. Az egyetlen különlegessége abban rejlik, hogy forró kavicsokat dobálnak bele, s úgy forralják fel. Egyébként több változata létezik, amit mi ettünk az íztelen, kása állagú és ehetetlenül rossz volt.

Pontszám: 1/5

A calapurca ismételten bebizonyította nekünk, hogy az indiánok nem tudnak főzni

A calapurca ismételten bebizonyította nekünk, hogy az indiánok nem tudnak főzni

FŐÉTELEK

1) Mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli sült hússal

A mogyoróleveshez hasonló lében főzik meg a krumplit és azt tálalják köretként a szokásos csirke vagy marha mellé. Nálam is nagy sikere volt, de Endrénél még inkább, mivel ehhez az ételhez nem jár rizs, csak külön kérésre. Egyébként Oruróban találkoztunk vele, jelezve, hogy a földimogyoróban rejlő lehetőségeket már a hegyekben is kezdik kiaknázni.

Pontszám: 5/5

2) Chorrillana

Ami az asztalra kerül, az egy darab sült hús, olajon párolt paprikával, paradicsommal, hagymával és burgonyával. A lecsós szelet ízvilágával rokonítható. Egyesek tojást is ütnek rá, amitől egy kicsit kiadósabb lesz, bár jobb ízt nem kölcsönöz neki. Aki szereti a lecsót, annak nagyon kedves lehet, de mi nem tartozunk közéjük. Ettől függetlenül azt mondom, chorrillanára bukkanni a bolíviai kifőzdékben a sok rizsescsirke után nagy érték.

Pontszám: 3/5

Uyuníban ettük a legjobb chorillanát

Uyuníban ettük a legjobb chorillanát

3) Saice

El tudod képzelni a paprikás krumplit paprika nélkül? Első hallásra nekünk is úgy hangzott, mint a "Dallas Jockey nélkül", de aztán megkóstoltuk a saicét, amire Santa Cruz belvárosában bukkantunk rá első ízben. Az apróra szecskázott vagy ledarált marhahúst chichában főzik meg. Kevés burgonyát és zöld borsót tesznek hozzá. Ellenben tálalásnál sok rizs, tészta vagy főtt kukorica a köret hozzá, gyakran felaprózott lila hagymával kísérve. Jobb helyeken még főzéskor meghintik egy kis chilivel, borssal, köménnyel és oregánóval is. Az eredmény bolíviai viszonylatban lenyűgöző.

Pontszám: 4/5

A saice olyan, mint egy paprikás krumpli

A saice olyan, mint egy paprikás krumpli

4) Pique macho

A legkiadósabb és legfinomabb dolog, amit Bolíviában ehet az ember. Sörben főzött, szaftos marhahúst és kolbászt jelent főtt tojással megbolondítva, ecetes, hagymás szószban, kevés paprikával és paradicsommal. Rendszerint sült krumplival tálalják. Olyan, mint a perui lomo saltado, csak annál sokkal jobb. A kisebb porció, a pique nem csíp, a nagyobb adagot azonban jól megpaprikázzák, így igazi macsó az, aki egyedül megbírkózik vele. Annak ellenére, hogy nem vagyok a csípős ételek nagy kedvelője, a pique machót imádtam, még úgy is, hogy sokszor az út szélén árulták evőeszköz nélkül. Jó móka volt, mert kvázi úgy nézett ki, mintha pörköltet ettünk volna kézzel.

Pontszám: 5/5

A pique macho egyértelműen no. 1.

A pique macho egyértelműen no. 1.

5) Majadito de pato

A San Ignació-i fesztiválon volt szerencsénk ilyet rendelni, merthogy más nem volt kapható a kifőzdékben. Egy nagy tál íztelen rizst kaptunk egy hüvelykujjnyi kacsacsonttal. Hús egy gramm sem. Később kiderült, valószínleg azért, mert a majadito de pato készítésekor a puhára főtt kacsahúst külön szedik a csontjától. Vélhetően mi kaptuk a kutyának szánt tányért.

Pontszám: 1/5

Hisz ez egy tál rizs néhány csonttal és majonézes tojással

Hisz ez egy tál rizs néhány csonttal és majonézes tojással

6) Pacunuto

Rém egyszerű étel, az éhség gyors csillapítására kiváló. Nevezhetnénk "bolíviai fast food"-nak is, de szemben a híres gyorskajákkal ez nem mirelit alapanyagokból készül. Grillen alaposan átsütött húsdarabkákról van szó, ami lehet belsőség - többnyire szív vagy máj - vagy szecskázott marha, esetleg csirkemell. Pálcára tűzdelik, mint a rablóhúst vagy a perui anticuchót. Többnyire az utcán árulják, héjában sült krumplival. Endre egyik kedvence, klasszikus magashegyi étel.

Pontszám: 4/5

Igazi utcakaja, de étteremben sem rossz

Igazi utcakaja, de étteremben sem rossz

7) Albondiga

Az andoki Bolívia tipikus étele. Darált húsból, tejben áztatott kenyérből, tojásból, hagymából készült, erősen füszerezett fokhagymás és borsos húsgombócka, amit Bolíviában paradicsomos szószos, enyhén csípős rizzsel tálalnak. Nekem egy kicsit túl fűszeres, de lehet csak a sok íztelen rizses csirke után kihívás az ízlelőbimbóknak.

Pontszám: 3/5

Ha nem lenne hozzá rizs, még jónak is mondanánk

Ha nem lenne hozzá rizs, még jónak is mondanánk

8) Lagarto

Egy alkalommal, mikor stoppolás után a minket szállító családtól megkérdeztem, hogy mivel foglalkoznak, a következő volt a válasz:

- Krokodilt tenyésztünk.

Én sem kevésbé lepődtem meg, mint most te. Tény, hogy a krokodil Bolívia trópusi terültein igen elterjedt jószág. Elsősorban a farkáért tenyésztik az amazóniai farmokon épp úgy, akár a szarvasmarhát vagy a csirkét. A húsa igen sokat ér, de csak a farka ehető, ami lágy, omlós és fehér. Általában kókusztejben főzik meg. Aztán a többi már csak fantázia kérdése, jöhet hozzá az elmaradhatatlan csípős vagy a gyümölcsös, édes szósz, a fokhagyma és a sült banán. Kész a remekmű!

Pontszám: 5/5
(Mondanám, hogy 6/5, de csak 5-ig pontozunk)

Dél-Amerika eddigi legjobb étele a lagarto voltDél-Amerika eddigi legjobb étele a lagarto volt

DESSZERTEK, ÉDESSÉGEK

Ilyesmit ritkán eszünk Dél-Ameikában, de olykor benne foglaltatik a napi menüben és kénytelenek vagyunk megküzdeni vele.

1) Mousse de limón

Tojással, citrommal és temérdek cukorral készült habszerű krém, néha ananásszal és kókuszreszelékkel a tetején. Kicsit émelyítő, Endre szerint ehetetlen, de én édességből ilyet nem ismerek.

Pontszám: 3/5

2) Sucrei csokoládé

Meglepő módon Sucre táján laknak olyanok, akik tudnak mit kezdeni a kakaóval. A főtér üzleteiben kapható bonbon nyugodtan versenybe szállhatna a legjobb svájci csokikkal. Sőt! A sucrei csokiba rengeteg egzotikus gyümölcsöt kevernek bele, így lehet mangós, ananászos és banános csokit is kóstolni. Az egyetlen hátránya, hogy nem csak ízben, árban is versenyképes a svájcival.

Pontszám: 5/5

Ananásszal töltött bonbon - a sucrei csokit importálni kéne Magyarországra

Ananásszal töltött bonbon - a sucrei csokit importálni kéne Magyarországra

3) Puffasztott quinoa

A quinoa az összes andoki országban megtalálható, de Bolívia az első, ahol puffasztott és gyümölcsökkel ízesített formájával találkoztunk. Nem csak zseniálisan finom, de egészséges nassolnivaló.

Pontszám: 5/5

ITALOK

1) Mocochinchi

A jó benne, hogy mindenhol kapható. A rossz benne, hogy mindenhol adják is a kajához. Ha bírod a felvizezett, fahéjas almakompót több napja visszamaradt levét, akkor a mocochinchit is szeretni fogod. Szerintünk perverzség.

Pontszám: 1/5

2) Kólák

Egészen hihetetlen, de Bolíviában legalább fél tucat kólamárka van a klasszikus Coca-Cola és Pepsi mellett. Vannak rosszak és kevésbé rosszak közöttük. A Coka Quina olyan, mint egy alkoholmentes, felszódázott jäger, a Pett és a Mendocina pedig olyan, mintha feloldottak volna bennük egy aszpirint. Egyedül a Free kóla jött be az összes közül, de ezen sem tudnánk élni. Ahogy a Coca-Colán és a Pepsin sem.

Pontszám: 2/5

Ezért kár palackozóüzemet fenntartani

Ezért kár palackozóüzemet fenntartani

3) Sörök

Két nagy márka fut szerte Bolíviában, a Huari és a Paceña. Olyannyira ugyanolyan mindkettő, hogy még a címkéjükben sincs nagy eltérés. Ha engem kérdeztek, egyik sem üti meg a Kőbányai szintjét, ahogy a sucrei Sureña sem. A venezuelai söröknél csak egy árnyalattal jobbak, de a perui - amúgy gyér - színvonalat nem tudják hozni. Van azonban egy sör, ami mindent alulmúl: az El Inca névre hallgató barna sör. Életünk legpocsékabb sörélménye volt, mikor Sucréban belefutottunk.

Pontszám: 2/5

Ha ilyet látsz az étlapon, eszedbe ne jusson kikérni

Ha ilyet látsz az étlapon, eszedbe ne jusson kikérni

Bár a bolíviai szakácsművészetet sehol nem jegyzik, nekünk sokkal jobban ízlettek az itteni ételek, mint Peruban. Lehet egyszerűen csak azért, mert itt a jó kaja még megfizethető, szemben Peruval, ahol a tradicionális kajákért egy vagyont kell ott hagyni. Hátizsákosként Bolíviában az ember sokkal kevésbé éhezik...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

A bolíviai bor

Tudtad, hogy a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bor bolíviai? El tudod róla képzelni, hogy még jó is? Mi el tudtuk, de csalódtunk. Cserébe azonban részt vehettünk életünk valószínűleg legamatőrebb borkóstolóján.

Bár Tarija 2014-ben fennállásának immáron 440. évfordulóját ünnepelte, sok építészeti emléke nincsen. A főtér egy-két épületétől eltekintve a város pont olyan, mint Bolívia összes nagyvárosa; a belső kerületek épületei egészen pofásak és rendezettek, a külső kerületeket azonban nagyon gyorsan el kell felejteni. Nem is azért jöttünk, hogy várost nézzünk, hanem azért, hogy megkóstoljuk a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bort, amit - talán indokolatlanul - szinte senki nem ismer Európában.

Az önkormányzat épülete egész pofásAz önkormányzat épülete egész pofás

Mielőtt azonban nekivágnánk a szőlészeteknek, egy picit körbejárjuk a várost és környékét. Mint már említettem, építészeti remekekből nem sok maradt, leszámítva talán a Casa Doradát, ami ugyan múzeumként működik, bejutnunk mégsem sikerül, mert folyton zárva találjuk.

Tarija legszebb épülete a Casa DoradaTarija legszebb épülete a Casa Dorada

Nem úgy a Paleontológiai Múzeumot, ahol ráadásul belépőt sem szednek. Sucre óta tudjuk, hogy Bolívia élen jár dinoszaurusz leletekben, így azon sem lepődünk meg, hogy ebben a múzeumban őslajhárok, őstatuk és ősfarkasok csontvázaival találkozunk.

Eri és az őslajhárEri és az őslajhár

A múlt állatai után irány az állatkert, hátha látunk valami érdekeset. A kőkemény 1 bolivianós belépő nem sok jóval kecsegtet, de ami bent fogad, az tényleg szívszorító. A park iszonyatosan lepukkant, az állatokat pedig alig pár négyzetméteres ketrecben tartják. A jaguárok és pumák fel-alá szaladgálnak egy akkora kalitkában, amiben én madárpókot se szívesen tartanék. Nagyon gyorsan lelépünk, s megfogadjuk, hogy állatkertbe soha többé nem tesszük be a lábunkat.

Ez a puma már megbarátkozott a gondolattal, hogy öt négyzetméteren éli le az életétEz a puma már megbarátkozott a gondolattal, hogy öt négyzetméteren éli le az életét

Bár Tarijától pár kilométerre vannak vízesések, azok ilyenkor - a száraz évszak közepén - csontra ki vannak száradva, így természeti szépségek helyett ellátogatunk a tíz kilométerre északra fekvő San Lorenzóba. A kisváros, ha nem is a legszebb koloniális település, amit életemben láttam, egy rövid sétát megér. Az ilyen helyeken a világon semmi nem történik, de pont ettől jó a hangulatuk. Csendes utcák, rendezett porták, a házak előtt öregecske népek ücsörögnek és bámulnak a távolba.

Utcakép San LorenzóbanUtcakép San Lorenzóban

Miután két nap alatt mindent láttunk, amit akartunk, beülünk egy trufiba, és irány a 2000 méter magasan fekvő Concepción. Sofőrünk a falu leghíresebb borászatáig, a Casa Viejáig visz. Az épület egy nagyon öreg vályogház, állítólag 1604 óta működik benne borászat. Odabenn nagyon ízlésesen lett minden kialakítva. A teraszon étterem működik, de enni nem itt fogunk, mert az étlapot elnézve nem a pénztárcánkhoz mérték az árakat. Várunk egy keveset az egyik asztalnál, mikor mellénk lép egy úr arról érdeklődvén, hogy bort jöttünk-e kóstolni. Bőszen bólogatunk, mire bekísér minket egy apró szobába, ahol rajtunk kívül vagy tízen toporognak.

- Mindjárt jön a kóstolóvezető - mondja, aztán magunkra hagy.

A Casa Vieja épülete több mint 400 évesA Casa Vieja épülete több mint 400 éves

Rajtunk kívül két kolumbiai, négy bolíviai és négy argentin van a helyiségben. Az utóbbiaknak Cafayatéban van szőlőjük, így izgatottan várják, hogy mi fog történni. Nyílik az ajtó és belép egy rózsaszín pólós, pocakos srác, akinek nem csak a haja van szőkére festve, de a körmei is pirosra. Mindenki arcán döbbenet. Nincs bajom a melegekkel, de borkóstolni jöttünk, nem transzvesztita showra.

A srác leemel az asztalról egy öt literes demizsont, majd egy retkes, három decis poharat csurig tölt vörösborral. Körbeadja a kimért lőrét, közben hadarni kezdi a borászat történetét. A négy argentin ugyanúgy el van képedve, mint mi, no de hát, ha Bolíviában ilyen a borkóstoló, akkor ilyen.

Egy 2013-as Tinto Asperót kóstolunk, amiről korábban nem hallottam, s remélem ezután sem fogok. Savanyú, mint a citrom, zavaros, mint a Velencei-tó. No de majd a következő kör. Blanco Aspero. Pont ugyanolyan, mint az előző, csak ez fehér. Ha lenne hova köpni, mint egy normális borászatnál, akkor ezt tuti kiraknám, jelen helyzetben azonban kénytelen vagyok lenyelni. Mondanom sem kell, a vörös- és a fehérbor között a poharat nem sikerült kiöblíteni, no de hát kicsire nem adunk.

A Concepciók környéki szőlők 2000 méter magasan teremnekA Concepción környéki szőlők 2000 méter magasan teremnek

Bár még el sem kezdődött a kóstoló, én már most a végét várom, de sajnos a meleg srác újra tölt. A következő préda a Dulce Uva, aminek enyhén muskotályos beütése van, de ennél több nem mondható el róla. A Rosado Semidulce Favorita fantázianévre hallgató rosé kétségkívül a legjobb eresztés, már ha valaki hajlandó elfogadni a tényt, hogy cukor hozzáadása nélkül is lehet édes rosét kotyvasztani. Nem mondom, hogy sorban állnék érte a boltban, de ezt legalább nem húznám le a WC-n az első korty után.

Jön a Moscatero, ami olyan, mint egy nagyon béna aszú. Hogy a srác fokozza a megdöbbenést, kilépőnek tölt egy Rosado névre hallgató vöröset. Ez is aszú jellegű, de annyira penetráns, hogy alig bírom lenyelni. Ezután jön a Singani, vagyis a szőlőpálinka, csakhogy szétcsapjuk valamivel az elmúlt hat és fél perc ízeit. Nem vicc! Pont ugyanannyi idő alatt kóstoltuk végig a borászat "kirakat borait", mint amennyi alatt elolvastad a róla szóló írást. Mindezt természetesen állva, ugyanabból a pohárból egymás után, egyszer nem kiöblítve azt.

Tedd díszcsomagolásba, biztos jobb lesz tőleTedd díszcsomagolásba, biztos jobb lesz tőle

A srác ezzel megköszöni a figyelmet, és ahogy jött, úgy megy is. A szobában döbbent csend támad, majd mindenki megvonja a vállát és megjegyzi:

- Legalább nem fizettünk érte.

Amilyen gyorsan csak lehet, elhúzunk a helyről. Kisétálunk a faluból, és irány a Bodega Concepción, hátha nagyobb szerencsével járunk. De nem. Magánál a borkereskedésnél csak nagy tételben lehet vásárolni, a pár száz méterrel lejjebb található borpincénél pedig nem találunk senkit. Dühünkbe bepattanunk egy trufiba és visszamegyünk Tarijába.

Bolívia az az ország, ahol amit el lehet rontani, azt el is rontják. Pedig a bolíviai borok nem rosszak. Én például kifejezetten szeretem a Kohlberget és a Campos de Solanát (amiket ugyancsak ezen a vidéken készítenek, bár kóstolót nem tartanak), annak ellenére, hogy az európai borokhoz nem sok közük van. Elég valószínűtlen, hogy odahaza bárki is hozzájut bármelyikből is egy palackhoz, így fogadjátok el nekem, hogy ez utóbbi két márka egész jó dolgokat produkál. Én magam nem vagyok egy sommelier, és kifejezetten idegesít, ha valaki a bor teltségéről, zamatosságáról, egyéb ízeiről magyaráz, mert egy bornak - szerény véleményem szerint - nem az a dolga, hogy eper, aszalt szilva vagy levendula aromája legyen, hanem hogy szőlő. Mivel hogy abból készül. Nos, a Kohlbergnek és a Campos de Solanának kizárólag szőlő íze van, amit egy hivatalos borász lehet, primitívnek tartana, de én szeretem. Az is igaz azonban, hogy magamat meghazudtolva sokkal inkább filozofálnék azon, hogy egy jó magyar rizlingnek miért van szeder vagy feketeribizli utóíze, semmint hogy mégegyszer a Casa Vieja borai közül bármelyiket is a számhoz emeljem.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

Kamionnal utaztunk végig az Andokon, hogy többet fizessünk érte, mintha busszal jöttünk volna. Utána pedig találkoztunk az emberrel, aki létrehozta Kelet-Timort. Nem hiszed el? Mi sem.

Szállásadónk azt mondja, ha mindenképp stoppolva szeretnénk Tarijába jutni, akkor a déli utat válasszuk, mert az északi szörnyű állapotban van, azon esélytelen kocsit fognunk. Kisétálunk hát a tupizai terminálra és elvitetjük magunkat a déli elágazásig. Nem sokat ülünk buszon, harminc perc múlva megérkezünk a puszta kellős közepére. Egy földút indul keletnek - a buszsofőr azt mondja, itt várakozzunk, csak jön valami.

Azokon a hegyeken túl van TarijaAzokon a hegyeken túl van Tarija

Nem téved. Tíz percet sem ácsorgunk, mikor érkezik egy csőrös, böszme nagy, kamion. A sofőr kitárja az ajtót, s már hasítunk is a végtelenbe. Oké, nem gyorsan, úgy max. 15 km/órával. Nem is nagyon lehet gyorsabban menni, mert az egy sávos út ezer méter mély szakadékok peremén tekereg. Csak azért érzem magamat biztonságban, mert az úton mi vagyunk a legnagyobb jármű, igaz, az első másfél órában sok kocsival nem találkozunk, csak egy busszal, de az is vagy száz méterrel allattunk fetreng a kanyon alján, összezúzva és kiégve.

- Néhány éve már ott van - szól oda az amúgy meglehetősen mufurc kamionsofőr - Nem tudták felhozni a halottakat, ma is benne vannak a buszban.

A Tupiza és Tarija között vezető főútvonalA Tupiza és Tarija között vezető főútvonal

Kellemes. Iszonyú lassan haladunk, sehogy nem akar fogyni a távolság. Sofőrünk persze folyton azt mondogatja, hogy 4-5 órán belül megérkezünk, de tudjuk, hogy ez nem igaz. A nem túl közlékeny barátunkból azt azért ki tudjuk húzni, hogy 32 éves létére (kinéz a srác vagy 50-nek) a kamion az övé és havi fél milliót keres fuvarozással. Én ezeken az utakon ennek a duplájáért sem csinálnám.

Délután 1-kor befutunk egy pár házból álló faluba, Yuncharába. Mivel ezidáig nem szólt a sofőr, hogy pénzt kérne a fuvarért, így gondolunk egyet és meghívjuk ebédre. Köszönettel elfogadja, de mufurcságából egy pillanatra nem enged.

Ha nincs víz, nincs életHa nincs víz, nincs élet

Kaja után folytatjuk utunkat. Az út emelkedni kezd, ismét fent vagyunk 4000 méteren, majd leereszkedünk egy széles völgybe. Néhány lagúna tűnik fel a láthatáron, megérkeztünk a Sama Nemzeti Park területére.

- Ezek a tavak tele vannak pisztránggal - ejt el egy információfoszlányt sofőrünk, majd megyünk is tovább.

Egy újabb kiszáradt folyóEgy újabb kiszáradt folyó

A táj szép, bár nem túl izgalmas. Az egyetlen említésre méltó jelenség, hogy a tavakat elhagyva aszfaltút kezdődik. Mostantól már legalább 30-cal megyünk tovább, míg nem befutunk Iscayachiba. Innen újabb két óra múlva pedig megérkezünk egy száraz, majdnem félsivatagos medencébe, aminek déli végében ott figyel Tarija. A város határában sofőrünk szól, hogy megérkeztünk, ő idáig jött. Semmi gond. Megköszönjük a fuvart, de mikor szállunk lefelé, mufurc barátunk utánunk szól:

- Fizetni?
- Ja, igen! Persze! - tesszük az ártatlant, mint akik elfelejtették a piszkos anyagiakat, bár közben úgy vettem, hogy meghívtuk kajálni, és ezzel le van tudva az egész - Mennyi az annyi?
- 160 boliviano.

A Sama Nemzeti Park egyik lagúnájaA Sama Nemzeti Park egyik lagúnája valahol 3800 méter magasan

Neeee! Megint kezdődik ugyanaz a mese, mint már annyiszor korábban.

- A buszjegy fejenként 60, és még kajálni is meghívtunk - megy fel bennem a pumpa.
- 160 és kész. Ennyibe kerül a fuvar Tarijába - próbál határozott lenni.

Leteszek egy százast az ülsére és odavetem, hogy nincs nálunk több, elégedjen meg ennyivel, az ebédhez pedig utólag is jó étvágyat, majd becsapom az ajtót. Nem szól semmit, csak kivágja a villogót és már húz is el, persze be a város felé. Mondtam már, hogy rühellem ezt az országot?

Mintha megint a Siloli-sivatagban járnánk

Mintha megint a Siloli-sivatagban járnánk

Leintünk egy városi buszt, amivel a belvárosba megyünk. A Lonely Planetben felsorolt összes szálló vagy 30 dollárba kerül egy éjszakára, így véletlenszerűen betérünk egy residencialba, amolyan családias panzióba, ahová jellemzően néhány órára ugranak csak be a "vendégek". Sikerül 15 dollárért kivennünk egy szobát, ami egyáltalán nem szép, de legalább megfizethető.

Szomszédunk egy idős bolíviai, aki akcentus nélkül, amerikai angolul kezd velünk kommunikálni. Elmeséli, hogy olajmérnök, és jelenleg Ausztráliában él, de vagy 30 évet lehúzott az USA-ban is, most pedig családlátogatáson van.

- Én és három amerikai csináltuk meg Kelet-Timort - büszkélkedik el a 80 éves forma figura - A mi cégeinknek hála tört ki polgárháború a szigeten, velünk szerződött le az ország első kormánya.

Iscayachi az egyetlen kisváros Tupiza és Tarija közöttIscayachi az egyetlen kisváros Tupiza és Tarija között

Fél óra beszélgetés után pont úgy érzem magamat, mint mikor Pichariban egy félig spanyol, félig arab srác izraeli kémnek adta ki magát. Éppen igaz is lehet a sztori, de nehezen tudom elképzelni, hogy az az ember, akinek egy ország létrejöttét köszönhetjük, ma Tajira egyik lebujában kénytelen megszállni.

Nehezen, de sikerül leráznunk az ürgét, aztán amilyen gyorsan csak lehet, eltesszük magunkat másnapra, mert holnap kipihenten szeretnénk felfedezni a Föld legmagasabban fekvő szőlőjét, és megkóstolni az ott termelt bort...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
0 Reblog

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Venezuela, Peru, Ecuador, Bolívia, Kolumbia, Móricz János, Amazónia, Trinidad és Tobago, Titicaca-tó, Gran Sabana, gasztronómia, gazdaság, Tayos-barlang, Cuzco, Mérida, Samaipata, Yungas, Cuenca, jezsuita missziók, Los Llanos, Sucre, sámánizmus, Urubamba-folyó, Colca-kanyon, Potosí, Salar de Uyuní, asháninka, Vrae, shuar indiánok, Chávez, indiánok, Laguna Colorada, Trujillo, Roraima, Copacabana, Vilcabamba, Isla Gorgona, Chiclayo, moche, Orinoco-delta, Uyuní, tsáchilák, Angel-vízesés, Lima, Paria-félsziget, Mochima Nemzeti Park, Andok, Rio Caura, Huacachina, Guayaquil, Sanare, Tarija, Padre Crespi, Henri Pittier Nemzeti Park, Ayahuasca, Nazca, Caracas, inka romvárosok, Tena, Cotahuasi-kanyon, San Ignacio de Moxos, Machu Picchu, Isla Margarita, Bogotá, Szent-völgy, hegymászás, Puracé-vulkán, Medellin, tepuik, Grans Sabana, Ciudad Bolívar, San Fernando de Apure, Salto Pará, Pablo Escobar, FARC, Buga, Calí, Zipaquirá, gerilla, Oruro, Trinidad, Santa Cruz, indián fesztivál, Rurrenabaque, Coroico, Tóásó Előd, Amboro Nemzeti Park, El Fuerte, Argentína, Gran Chaco, Sama Nemzeti Park, Tupiza, jalqa indiánok, Halál útja, Tiwanaku, Pozuzo, Bolivia, Quillabamba, Liebster Award díj, Rio Napo, Titicaca-to, Isla del Sol, La Paz, Huayna Potosí, Salar de Uyuni, Laguna Verde, Maracaibo, Puyo, Canoa, Cotahausi-kanyon, Toro Muerto, Espinar, Qoyllur Riti, Altiplano, Rinconada, Huancayo, Huancavelica, Tarma, Caral, Satipo, Fényes Ösvény, útlevél, Ayacucho, Arequipa, Paracas, Tayrona Nemzeti Park, Cartagena, San Gil, Villa de Leyva, Cueva del Guácharo, Araya, Valle Cocora, Popayán, Chachapoyas, Ballestas-szigetek, Tierradentro, kokain, San Agustín, Sechín, chimú, gerillák, stoppolás, Tulcán, Quito, zene, Quilotoa-lagúna, San Cristóbal, Capriles, Chichiriviche, Coró, Puerto Colombia, Boconó, Maduro, Tama Nemzeti Park, Puerto López, Dél-Amerika, Sucúa, Taisha, Podocarpus Nemzeti Park, Saraguro, Máncora, Zaruma, rovarok, Baños, Cajas Nemzeti Park, Montañita, Ingapirca, Chimborazo, Salasaca, San Luís-hegység